Pénteken este párom belázasodott, másnap kínzó izületi fájdalomra panaszkodott és sűrűn járt a mellékhelyiségbe. Hihetetlen, hogy még csak június van, de másodszorra sikerült összeszednie egy jó ki fosós nyavalyát.
Szombaton igazi pasihoz méltóan feküdt, diétázott, szundikált és próbálta megdönteni az önmaga felállította hálószoba-wc távon felállított gyorsasági rekordját.
Csütörtökön a kiscsaj alig evett, egyre csak szopizott. Pénteken határozottan elutasította a szilárd ételt, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki, mert fogzik, és azt olvastam, ilyen előfordulhat. Utólag gondoltam bele, hogy milyen okosak a babák: szopi-diétára fogta magát mielőtt az orvos javasolta volna.
Szombaton anyósom vigyázott Laurára, amíg elugrottunk a boltba. Amikor hazaértünk, mosolyogva kérdezte, hogy már a brokkolinál tartok a hozzátáplálásban? Mivel a gyerek az alma-körte-krumpli-répa-csirke vonalon mozog, azonnal belenéztem az ominózus pelenkába, majd visszakézből hívtam a gyerekorvost. Azt tudtam, hogy a zöld kaka baj, azt nem, hogy mennyire. Persze, nem vette fel (szombat délelőtt), így sms-ben kértem tanácsot. Az ott javasolt probiotikus port megvettük a gyógyszertárban, Lauránál pedig osztatlan sikert aratott a porból készített lötty elfogyasztása.
A következő héten szerdán elért engem is a betegség. Fejfájás reggeltől, az ízületeim sajogtak, és persze sűrűn látogattam a wc-t. Alig vártam a kora délután, a nagy alvás idejét, hogy arra az egy órára, amíg alszik a leányzó, ésn is ki tudjak kapcsolni. Amikor 3-kor felébredtünk, és semmivel se éreztem jobban magam, kétségbeestem: Apa csak fél 6-ra ér haza, hol van az még. Képtelen voltam szinte mozogni, így letettem Laurát a nappaliban a játszótakarójára, melléfeküdtem, és halkan kértem magamban az eget, hogy ha egy picit tekintettel vannak odafenn rám, akkor a csaj nem kezd rá a sikoltozási repertoárjára.
4-kor megtettem azt, amit addig soha: bekapcsoltam a tévét, hogy legalább 10 percre foglalja le a leányzót. A gyerekem ritkán lát tévét, és az se nagyon sokáig köti le (normál esetben: hála az égnek!). Amikor hazaért Apa, felhívta az anyját, h tud-e jönni segíteni csütörtökön, de nem. Az enyém se. A dédik túl öregek, a legjobb barátom külföldön, a többi ismerősöm is vagy terhes vagy kisgyerekes, őket meg a fertőzéstől féltettem.
Ha lassan is, de végigcsináltam a csütörtököt, a pénteket, dolgozni nem tudtam, de így pont annyi energiám volt, hogy a kislánnyal foglalkozzak.
Laura sajnos nem gyógyult meg, de ez másik történet. Itt számomra az lett a tanulság, fájó vagy keserű, a jó jelzőt nem találom, hogy ha beteg vagyok, akkor nehezen találok segítséget, ha egyáltalán.
Sok ismerősöm, de kevés barátom van. A nagyik aktív korúak, a munkahelyről pedig nem egyszerű elkéredzkedni. Akikkel pedig most szorosabb a kapcsolatom, azok pont azok, akiknek egy ilyen betegség hasonlóan nem jött volna jól.
Szerintetek máskor mit tegyünk? Azon kívül persze, hogy csak véletlenül se legyek beteg...
Lhunara
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
