Valamikor Jézus előtt a 2. században egy görög uralkodó, nevezetesen IV. Antiohusz úgy döntött, hogy megkönnyíti számára Júdea kormányzását az, ha korlátozza a zsidókat a szabad vallásgyakorlásban. Sok más korlátozó intézkedése közül a két legnagyobb indulatokat kiváltó az volt, hogy megparancsolta a zsidóknak, hogy boruljanak le a városban körbehordozott görög bálványok előtt (a bálványimádást szigorúan tiltja a Tóra), illetve az akkor még álló Szentélybe beállíttatott egy Zeusz szobrot. Nos, a terv nem jött be, nemhogy megtörte ezzel a zsidókat, hanem annyira felbőszítette őket, hogy egy Matitjahu nevű férfi vezetésével felkelés tört ki.

A felkelés élére Matitjahu fia, bizonyos Juda Maccabi nevű férfi állt, és az ő vezetésével a makabeusok i.e. 165-ben győzelmet arattak a görög-szír csapatok felett. A győztes csapatok visszafoglaltak a Szentélyt, megtisztították és felszentelték (innen ered az ünnep neve, a hanuka szó felszentelést jelent) azt. Illetve csak akarták, mert a felszenteléshez meg kellett gyújtani az ún. menorát, a felszentelt gyertyatartót, mely lángjának soha nem szabad kialudnia. A menorához használt speciális kóser olajból csak egy napra elegendő maradt, és az új előállításához nyolc napra lett volna szükség. És ekkor az egy napra való olaj nyolc napon át égett.

Így történt tehát a Csoda, melyet mind a mai napig ünnepel a zsidóság. Így, kereken, mert ez az az ünnep, amit még azokban a családokban is megünnepelnek, szerte a világon mindenhol, ahol a vallás szóba sem kerül. Ez ugyanis nem szigorúan vett vallási ünnep, nem is szerepel a Tórában. Sokkal inkább megünneplése egy fontos győzelemnek az egykori megszállók ellen, és az egyistenhit győzelme a bálványimádás felett. És nem utolsó sorban a legkötetlenebb, legvidámabb ünnep. Nemcsak a gyerekek szeretik, hanem nagyon sok felnőtt is, mert csupa finomság, játék és vidámság kapcsolódik hozzá. A kicsik és nagyobbak már hetek óta készülnek az ünnepre, minden nap rengeteg rajzot és egyéb műalkotást hurcoltak haza az én gyerekeim is az oviból. Volt a rajzok között minden, hanukia, az a specialis lámpás, amit az ünnep mind a nyolc estéjén át együtt gyújtanak meg a családok. Olajat tartó kancsó, amit sablonokkal még a legkisebbek is könnyen meg tudnak rajzolni. Trendeli, más néven szevivon (jiddisül dreidel), ami egy apró kis pörgentyű. És persze fánkok. Mi közük van ezeknek az ünnephez? Hát az olajos kancsót nem kell megmagyarázni, ezen az ünnepen minden a Fény körül forog, márpedig régebben olajlámpással világítottak, és olaj volt a felszentelt gyertyatartóban is. Mi is olajat használunk hát, speciális, az ünnepre gyártott, tiszta olívaolajat. Ennek örömére hanuka alatt szokás minden nap olajban sült ételt enni, ilyenkor nálunk minden este bűzlik a lakás, és vigyorognak a gyerekek. A vacsora fánk, lángos, cicege (másutt ez lepcsánka, levivot, vagy tócsni névre hallgat), rántott hús, bundás kenyér, és más, olajban sült finomságok.

Az ünnep minden napján sötétedés után a család körülállja a hanukiát, a speciális hanukai lámpást. Ennek a lámpásnak nyolc ága van, emlékezve a csodára, plusz egy ún. samesz-gyertya, amivel meggyújtjuk a többit. A nagyobb gyerekeknek saját hanukiájuk van, amit erős szülői felügyelettel ők maguk gyújtanak meg. A hanukiát olyan helyen kell meggyújtani, hogy fénye messziről, mindenki számára látható legyen, ezért mi az ablakpárkányra tesszük ki a sajátunkat, de akinek utcára nyíló ajtaja van, az sokszor – üvegbura alatt – kirakja a gyertyatartót az ajtó mellé. Meg kell mondanom, gyönyörű dolog ilyenkor végigsétálni a városon, mert majdnem minden ablakban, ajtóban égnek a fények. Még ennél is meghatóbb a látvány a diaszpórában (a száműzetésben, más néven a mindenhol máshol élő zsidók körében), ahol – szerencsés esetben – szintén az ablakokba, boltok kirakatába kerülnek a lámpások. Idén volt szerencsém az első estét Párizsban tölteni, fantasztikus érzés volt látni a sok kis apró mécsest pislákolni az ablakokban...

Az ünnepről el kell mondanom, hogy a gyerekek kedvence. Nemcsak a finomságok miatt, hanem önmagában a történet miatt is. Nincs az a kisgyerek, aki ne énekelgetné már ősz eleje óta a hanukai dalocskákat, amik mind a fényes győzelemről szólnak. Egész délután visszhangzik az összes játszótér a sok kis harcos makabeus kiabálásától, akik mind legyőzik Antiohuszt és a görögöket. Készülnek a listák, hogy milyen ajándékot szeretnének a gyerekek kapni az ünnepre. Mert igen, ajándékozás az nálunk ilyenkor van. Van, ahol egy nagyobb ajándékot kapnak a gyerekek, az ünnep első estéjén (nálunk ugyebár még tart a régi menetrend, "este volt és reggel volt, egy nap", az új nap, és így minden ünnep este, sötétedéskor kezdődik), van, ahol minden estére jut egy kis apróság. Nálunk az egy nagy + minden este egy apró édesség elve működik, eddig nem érkezett panasz. A gyertyagyújtás után együtt énekelget egy kicsit a család, aztán jött az elmaradhatatlan fánkevés, és egy kis játék a trendelivel. Ez a pörgentyű egy apró kis játék kocka, aminek az egyik végén egy pici bot van, ezzel lehet forgatni, az ellentétes oldala pedig kúpban végződik, hogy könnyű legyen megforgatni. A kocka négy oldalán négy betű szerepel, amik az alábbi mondat kezdőbetűi: nesz gadol haja po. Azaz Nagy Csoda Történt Itt (külföldön az utolsó betű más, ott a po szócskát a sám-ra cserélték le, mivel számukra a csoda nem itt, hanem Ott történt. Szóval a trendelit meg kell forgatni, és akinek g betű, azaz annak héber megfelelője, a gimel kerül felülre, az nyert. Jópofa játék, főleg mivel manapság ezerféle trendelit lehet kapni, az egyszerű fától a világító, zenélő, felhúzhatós elektromos változatig.

Az ünnep persze nemcsak a finomságokról és az ajándékokról szól, hanem az együttlétről is (ugye, milyen ismerős?). Furcsa paradoxon szerint a hanukai szünet alatt minden oktatási intézmény bezár, kivéve a bölcsődéket és az egyetemeket. Erre egyetlen értelmes, vagy annak tűnő magyarázatot találtam: a rengeteg program többsége a legkisebbek számára megterhelő, nekik nagyobb öröm délután, esténként együtt lenni a családdal, míg így a nagyobbakkal zavartalanul lehet múzeumokba, előadásokra, utcabálra, foglalkozásokra menni. Persze sokan, ahol mind a két szülő szabadságon van ilyenkor, nem adjak be a legkisebbeket sem ilyenkor, és a család együtt megy kirándulni, szórakozni. Nekünk idén szerencsénk volt, mivel én még szülési szabadságon vagyok, ezért elmaradt a szokásos "ki vesz ki szabit?" népi játék. Mind a három gyerekünk itthon volt egész héten, és nagyszerűen éreztük magunkat. A hosszú, forró nyár után pont erre az egy hétre esett az ősz, és hatalmasat sétáltunk az Állatkertben, apró kis kirándulást tettünk a környéken, és végre sikerült elmenni színes leveleket gyűjteni, hogy berakjuk őket egy vázába, és a nagyok büszkén mutogathassák a nagyiéknak. Voltunk rokonlátogatóban, roppant büszke voltam magamra, mert félig ismeretlen utakon levezettem 260 kilométert egyedül, csak hogy a nyolc kis unokatestvér együtt játszhasson egy egész napot. Ezt már hónapok óta kérték, de eddig mindig közbejött valami, most végre az összes körülmény ideális volt. És pár fogcsikorgatós kilométer után azt is profi módon elsajátítottam, hogyan kell nem meghallani, hogy éppen megy a harc a hátsó ülésen. Autópályán az ilyesmit a gyakorló anya/apa vagy elsajátítja, vagy el se induljon, nincs annál életveszélyesebb mutatvány, amikor az autópálya közepén próbálja meg valaki eldönteni, hogy ki adta az első pofont...

Véget ért az ünnep, elraktam a gyertyatartót, hogy egy évig a szekrényben várja az újabb ünnepet. A gyerekek újra óvodába mennek, és az élet visszaáll a normál kerékvágásba. Kár, mert nagyon élveztem, és úgy láttam a gyerekek is. Tudom, minden ünnepben az a szép, hogy pár különleges napról van csak szó. Hogy más, mint a többi. De azért nagyon jó lenne, ha több ilyen délután, este jutna nekünk és a gyerekeknek is. Persze a csokis, lekváros, karamellás fánkok nélkül, mert ez az egy hét bőven elég volt ebből az édességből, minden évben kiéhezve vetjük rá magunkat a pékségekből kiömlő változatos fánkokra, de tegnap már a gyerekek sem kértek többet. Ez pedig legalább akkora csoda, mint ami kétezerkétszáz éve történt ezek között a hegyek között...

Meni