Mióta megszületett a kisfiam, rengeteg gondolat kavarog a fejemben. Jó és rossz egyaránt. Ezeket nagyon szeretném kibeszélni magamból: szeretném a többi szülőt megnyugtatni, hogy azok a bizonyos gondolatok, nem csak az ő fejükben motoszkálnak, s persze szeretném magamat is megnyugtatni, hogy nem csak az én fejemben motoszkálnak. Szóval egy kölcsönös megnyugtatás a cél.
Petikém egy hónappal hamarabb érkezett. Március 16-ig dolgoztam, Ő meg 28-án már köztünk is szeretett volna lenni. Úgyhogy kaptam 12 nap pihit. Rengeteg kismamalapot olvastam a szülés előtt, próbáltam felkészülni mindenre a legjobb tudásom szerint. Nem láttam mást, csak hogy a várandós anyuka fekszik a pihe-puha ágyon gondtalanul, majd ugyanilyen gondtalanul, kisimult arccal fekszik, alszik a babája mellett. Nekem sajnos egyikből sem jutott.
Petikém a születése után besárgult, 21 napig 2 óránként kellett keltenem, hogy egyen, de annyira sárga volt, hogy mindig visszaaludt. Húzogatnom kellett a pajeszát, hogy felébredjen, le kellett vetkőztetnem, hogy a fázástól felkeljen.
Hasfájós lett, nagyon. Egy csomó fajta csodaszer, torna, masszázs, meggymagpárna, szélcső következett. Aztán nem kakilt spontán két hónapig. Irány a gasztroenterológia. Egy hétig ott laktunk, de nem találtak semmit. Hazamenetelünk előtt egy neurológus is megvizsgálta Petit, kiderült, hogy hipotón. De szuper. Költözhettünk át a Szent Margit kórházba. Ott még azt is észrevették, hogy a szeme fehérje a pupilla felett kilátszik, lehet, hogy túl sok az agyvize. Gondolhatjátok, hogy éreztem magam! Nesze neked, pihe-puha fetrengős kép. Jöhetett a Katona-módszer és a Dévény- torna. Hat hónapig hordozókendőben élt a kisfiam. Én ülve aludtam, mert úgy legalább aludt rajtam. Egy óránál többet sosem aludt egyhuzamban. Azóta sem aludt át egy éjszakát sem.
A lényeg, hogy Petya érkezése előtt nagyon sokat kirándultuk, csavarogtunk a férjemmel, aztán én otthonragadtam. Ő élte tovább a megszokott életét, de én úgy éreztem, hogy megfulladok. Petike csak sírt és sírt. Vissza szerettem volna fordítani mindent, úgy éreztem, hogy én valójában nem is szeretnék gyereket. Elvesz a férjemtől. Nem tudok az én párom mellett aludni. A férjemnek egyfolytában bizonygatnia kellett, hogy szeret. Slampos voltam. Nem volt időm foglalkozni magammal. Melegítőben járkáltam, mivel semmi nem jött rám. A melleim meg mint két hordó. És persze a lelkiismeret, mert azon gondolkodtam, hogy hogy merek én ilyet gondolni, hogy ez nekem nem kell. Mert nem tudok csinálni semmit! Nem tudom a hajamat megmosni, mert ő mindig sír, nem tudok normálisan enni. Nem olyam az életem, mint előtte!
Úgy érzem, hogy mi, nők nem vagyunk rá felkészülve, s nem is lehet erre felkészülni. De legalább ki lehet írni magunkból.
Cucuka
