Salty cikkén és Csiga olvtárs ötletén felbuzdulva most én is írok egy kedvcsinálót Németország egyik, otthon kevéssé ismert attrakcióját népszerűsítendő.
Eredetileg egy Közép-Nyugat-Németország látványosságait ismertető írásnak rugaszkodtam neki, de alig értem el a Lochmühléig, rájöttem, hogy bármi mást össze tudok préselni egy összesítő írásba, de a Lochmühlének külön cikk dukál.
Ha megemlítem a Lochmühlét a 16 és 19 éves csemetémnek, fátyolosak lesznek a kamasszemek, és még mielött belekezdenének abba, hogy végeérhetetlenül sorolják azt a sok „kalandot“, amiben ott volt részük, ellágyulva azzal kezdik: „ó, a Lochmühle – a gyerekkorunk“. És nem túloznak, volt olyan hat hetes nyári szünet, aminek gyakorlatilag minden egyes napját itt töltöttük, nyitástól zárásig.
Hogy nem volt-e unalmas? Ilyet, csak az kérdez, aki még nem járt ott, mert ezt a helyet megunni lehetetlen, legfeljebb kinönek belöle a gyerekek (de a felnöttek valószínüleg soha). Kb öt és tizenkét év közötti gyerekeknek nyújtja a legnagyobb élményt a Lochmühle, de a nagyon picikre is gondoltak, és a nagyobb kamaszok is találnak maguknak felfedeznivalót.
Már a hely története is mágikus. Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal gazdálkodó, Theo Zwermann, aki az elődjeitől örökölt földecskét, amin egy kis patak folyt át, gyenge egészsége miatt nem tudta megművelni, hát úgy döntött, póniudvart nyit a Frankfurtból az itteni kis vendéglőhöz kirándulók gyerekeinek. Az ötlet “bejött”, a kezdeti két kis póni a hetvenes évek végére hetven darabra is felszaporodott, és mert Theo Zwermann egyrészt szerette a gyerekeket, másrészt soha nem tudott igazán beletörődni, hogy az ő személyes szíve csücske, a mezögazdaság, nem lehetett az élete középpontja, a jól menő póniudvarába a saját kézzel készített ringlispíleken kívül kiselejtezett traktorokat is rakott, amin a gyerekek mászkálhattak. Később ez a nagy játszótér egyre nőtt, és mára 16 hektáron játszhatnak a gyerekek 120 fajta játékkal.
Én még ismertem Theo Zwermannt, idős emberként, aki a park vezetését már régen átadta gyerekeinek és unokáinak, ő maga pedig egy kis golfkocsikával járta kedvére a “birodalmát”, meg-meg állva, elbeszélgetve a látogatókkal, és minden évben a szezon első látogatóját meg is kocsikáztatta.
Nagyobbik fiunknak is volt része ebben, igaz, ő nem emlékszik rá, hiszen még csak négy éves volt, amikor egy havas április elejei napon, amikor senki más nem volt még ott, ő és a férjem váltották meg a szezon elsö jegyeit, és kocsikázhattak egyet Zwermann úrral.
Hogy mitöl olyan egyedien csodálatos ez a park, azt nehéz leírni, annyi mindenből tevődik össze a bája. Ami talán a legemlékezetesebb, az a csöndes ártatlanság, ami átitatja. Ez nem “kúl” hely, nincsenek benne videojátékok, vagy bármi, ami vad, nem szól hangos zene – illetve semmilyen zene se szól a madárfüttyön kívül -, a rengeteg, gyönyörü virággal szegélyezett utak mentén retró játékok bűvölik el a látogatót.
A lehető legkülönbözöbb mászókák hada, óriás hinta, pedállal hajtott “helikopter”, ami egy sínen haladva megy egy kört a park felett, forgó torony, amire saját kézzel húzhatják fel magukat a gyerekek és felnőttek, a két kisvonat, az egyik a minigolfpálya körül kanyarog (és aki elöl ül, az csengethet), a másik a park nagy részét járja be hangfelvételes vezetéssel, a minihullámvasút, az óriás-hullámcsúszda, a megahinta, amihez jó gyomor kell, ha valaki a lehető legmagasabbra akarja hajtatni magát – ami azonban nem kötelező, az utas szabja meg, milyen magasra szeretne repülni -, az összesen négyféle nagykörhinta – köztük egy olyan is, amit a maga az utas szabályoz, hogy mennyire legyen szédítő -, a banánhinta, amin teljes sebességgel zúg le a kabin, az almás célbadobó, az ezer fajta kicsi csúszda, a hatalmas trampolinvilág, az óriás ugrálópárna, a csónakos vízbecsúszda, a csupán három méter magas bébi óriáskerék, amit a szülők hajtanak kerékpárral, és ami éppen csak forog, hogy ne ijedjenek meg a kicsik, a labdaház, a hatalmas mezö, ahol bátran elő lehet venni a focilabdát, a vicces kerékpárok, amin az egyensúlyérzéket lehet tesztelni, és forró nyári napokra egy vízijátszótér, ahol a helyi kis patakot lehet torlaszolni és “variálni” ezer módon, a dodzsem – külön a kicsiknek és külön a nagyoknak - és persze a sok-sok különbözö traktor, ami “el van szórva” a park területén, és amire a gyerekek boldogan mászkálnak.
És ha ez még nem lenne elég, ne felejtsük el, Theo Zwermann elkötelezett gazdálkodó volt – illetve szeretett volna lenni -, így a park egyik nagy témája a mezögazdálkodás. Van tehát két hatalmas állatsimogató, a park tele van nyuszikkal, különleges baromfikkal (ők ketrecekben vannak), van egy tojáskeltető is, ahol néha, amikor éppen kelnének ki a csibék, lehet hallani, hogy hogy csiripelnek már a tojásban. És van még tehénfejés-verseny két műtehénen, egy igazi gabonasiló, amibe be lehet menni, és egy olyan különbözö haszonnövényeket bemutató terep is, amiben sínen guruló régi traktorok mennek körbe-körbe, így mutatva meg a mai városi gyerekeknek, hogy hogy néznek ki a különböző növények.
Persze a nyári szezonban sincs mindig jó idő, esni is szokott, de ez sem ronthatja el a gyerekek játékos kedvét, közvetlenül a bejárat mellett van ugyanis egy hatalmas fedett fészer, tele mászókákkal, körhintákkal, egyéb ügyességi játékokkal.
Mindez gyönyörü, ápolt, gondozott, virággal teli, árnyékos, zöld füves terepen, kényelmesen aszfaltozott utakkal, egy patakkal a közepén, szemét SOHA nincs, a látogatók ebböl a szempontból is meglepően kulturáltan viselkednek – ez talán a hely szelleme. A park része az a kb ötven darab grillezőhely, amit elöre le lehet foglalni (díjtalanul, telefonon), és ahol a saját, magunkkal hozott anyagokból grillezhetünk. Illetve az sem baj, ha spontán jön ránk a grillezhetnék, mert a park kis boltjában minden hozzávalót – a szenet is persze – megvásárolhatjuk.
Nagycsaládok is töltik itt a napjaikat, a gyerekek játszanak, a szülök békésen grilleznek, heverésznek a gyönyörű zöld gyepfelületeken és a fa fekvöhelyeken. Ha nincs kedvünk grillezni, bátran fogyaszthatjuk a magunkkal vitt kaját, asztalok, padok mindenütt vannak, és ha mégis inkább étteremben ennénk, abból is van több a parkban, méghozzá nem meki és társai, hanem friss, ízes házi koszt, igencsak fair árakon, kulturált étkezöhelyekkel. Nyilván van jégkrém, pizza, kóla és a felnőtteknek finom kávé.
A mellékhelyiségekre külön ki kell térni, a parkban négy nagy komplexum is áll, pelenkázókkal, és több mint elegendő vécével. Hatalmas plusz, hogy van lehetőség letisztítani a vécéülőkét a fülkében felszerelt, tisztítófolyadékot adagoló tisztító segítségével, így mindenki ráülhet, nem kell “síelgetni”, ezért nincsen rossz szag a vécék körül sem. A vécék folyóvize több mint iható (nagyon finom, lágy víz!), tehát személyenként csak egy nagyobb kulaccsal kell készülni, nem kell tíz liter vizet magunkkal cipelni egy hosszabb lochmühlés napra.
Cipelni különben se kell a Lochmühlében, csak a valóban esszenciális dolgokat érdemes magunkkal hurcolnunk játéktól játékig – vagyis a pénz-mobil-iratok szentháromságot, és azt a bizonyos vizes kulacsot. A többit, vagyis a kaját, a váltás ruhát, a pelusokat, a törölközőket, a fürdőnadrágokat (amiket ne hagyjunk otthon, a vízijátszótér miatt), és a gyerekes lét megannyi kellékét nyugodtan lerakhatjuk a sok kínálkozó pad egyikére, vagy a számtalan grillkunyhó egyikében, még soha nem tűnt el semmink. A nagyobb grillkunyhókban pláne nem csak a “hivatalos” bérlők szoktak tanyázni, hanem megengedik, hogy mások is ott rakodhassanak le. Így lesz egy “találkapont”, ahova a nagyobb gyerekek is visszajárhatnak, kalandozás közben. Mi olyan nyolc éves koruktól engedtük szabadjára a gyerekeket, menjenek játszani, csak néha jöjjenek vissza a találkapontra, illetve én mindig ráírtam golyóstollal a karjukra a telefonszámomat, és egyszer tényleg kellett is, mikor a Kicsinket először elengedtük magában játszani, bizony nem talált vissza, de okosan, ahogy mondtam neki, megkért egy felnőttet, hogy hívjon fel engem, a telefonszám ott volt a karján, így ez is megoldódott.
Ami ezek után majdnem csodaszámba megy: a parkba szabad kutyával is jönni, csak pórázon kell tartani, és egy jelképes összegbe kerül a kutyabelépő. A mi kutyáink mindig nagyon élvezik a nyüzsgést
Az árak a következöképp alakulnak:
1 m-nél rövidebb gyerekek díjtalanul lépnek be, a mérés cipőben történik
1 m-nél magasabb látogatók napi jegye 20 Euró, ebben minden benne van, a parkban lévő minden játék ingyenes, sehol nem kell pluszban fizetni
65 éven felüliek és rokkantak napi jegye 15 Euro (a rokkantságot igazolni kell)
Kutyák napijegye 1 Euro
Szezonjegy: 95 Euro, ezzel a teljes szezonban (=áprilistól októberig) korlátlan számban lehet belépni a parkba
Aki nem autóval jön, az Frankfurtig mehet repülővel, ahol autót bérelve 30 perc alatt a Lochmühlében lehet lenni.
A park nagyon sok látogatót vonz, de a hatalmas parkolókban mindig van hely, forgalmasabb napokon segédek mutatják, hol lehet parkolni. A bejárati pénztárak elött néha hosszú sor kígyózik, de miután mindig van elég pénztár nyitva, soha nem tart sokáig a belépési procedúra.
A látogatást legalább három napra érdemes tervezni (ha négy, az se baj), ha nem akarjuk a sikítva hisztiző gyerekünket erőszakkal elvonszolni onnan, mert ő “még nem próbált ki mindent”. Ennyi játékra idő kell, pláne, hogy a gyerekek itt nagyon el szoktak fáradni. Nekünk nem volt gond, de tudom, hogy némely gyerekkel az is kihívás, hogy a rengeteg játék mellett egyáltalán egyen valamit, illetve mint minden nyári programnál alapvetö, hogy ügyeljünk rá, hogy igyanak eleget. Este így is hullaként fognak kidölni, így jó, hogy a szomszéd városkában, Wehrheimban is van szálláslehetőség, illetve a környéken van elég kis hotel. Első nap délelött érkezés, délben már a parkban lehet lenni, játszás estig, majd másnap (és esetleg harmadnap) egész nap, és az utolsó nap délig, aztán irány a frankfurti reptér – hacsak nem akartok maradni még egy kicsit, amihez a kövezkezö írásomban adok még egy pár tippet.
teljesenmindegy
