„Ketten vagyunk, főorvos úr, én meg a majré” – köszönt anno állítólag Hofi Géza egy műtétje előtt. Pedig Hofi alighanem bátor ember volt, ha ilyen szituációkban is működött a humorérzéke. Amikor gyerekem született, viszont azon gondolkodtam el, hogy innentől a majré luxus, legalábbis akkor, amikor velem vannak.

Egyik nagyon korai élményem volt, amikor öreganyáméknál felmásztam a padlásra. Jól megépített vályogház volt, szép széles, lépcsőszerű feljáróval, még négyévesen se volt nagy kunszt felmászni rá, ha már valaki nyitva hagyta az ajtót. Aztán beállt a kismacskaeffektus, valahogy lefelé nem látszott kivitelezhetőnek a dolog, ezért ordibálni kezdtem, hogy valaki vigyen le. Nagyapám, a cseresznyefák és villanypóznák hőse nem volt otthon, igaz, ha otthon van, se hallja meg, mivel már akkor is nagyothallott. Nagyanyám nem volt az az akrobata típus, de felrohant hozzám a padlásra, és amikor látta, hogy hat ökörrel se mászom le egyedül, hát fogott, és megkísérelt lecipelni.

A lemászás lehetőségénél sokkal rosszabb volt számomra az, hogy az első pár lépcsőfok után rájöttem, ő is fél. Naná, nem akart gyerekestül legurulni a tápos láda tetejére. Onnantól lapítottam, mint egy kisegér, és jó sokáig a padlásfeljáró közelébe se mentem.

Utána a saját gyerekeimnél jó sokszor volt alkalmam megtapasztalni, hogyha én megijedek, félek vagy szorongok, akkor rémül a gyerek halálra igazán, függetlenül attól, hogy maga a dolog ijesztő-e vagy sem.  Ha erőt vettem magamon, és a sokadik felbukás-lepottyanás után se éreztettem nagyon, mekkora baj lehetett volna belőle, akkor a gyerek is hamar napirendre tért az ügy felett. Ha sikerült nyugalmat erőltetni magamra (vagy szerencsémre tényleg nem aggódtam annyira) a vérvétel, óvodai beszoktatás, szálkakihúzás vagy bármi más kapcsán, akkor már csak a gyerek saját majréjával kellett foglalkozni, és ő jó esetben elhitte nekem, hogy a dologban nincs sok kockázat vagy fájdalom, ezért nem érdemes nagy hűhót csapni körülötte. Ha azonban elkövettem a kapitális hibát, hogy én kezdtem el rémülten ordítani, vagy látványosan aggódni, akkor hét baj lett belőle.

Szóval, szorongósok és pánikosok hátrányban, ha gyereket kell nevelni. A gyerek egy repülőgép-anyahajón érzi magát biztonságban, egy rettenthetetlen kapitány mellett, akinek a puszta kisugárzása elhiteti, hogy mit nekem tengeri vihar, vérszomjas cápa, támadó kedvű kalózok, odasózunk nekik, piff-puff, oszt szaladnak, mint a nyulak! Még az se akkora baj, ha a kapitány ezt néha kissé pokróc stílusban adja elő, lényeg, hogy biztos legyen a dolgában és kezelje a helyzetet. A rémült, nyavalygós parancsnoknál már csak az lehet rosszabb, amikor demokrácia címén tanácsot kér a kölyöktől a felnőtt, na, nem abban, hogy kék vagy piros legyen a szőnyeg, hanem amikor tényleg baj van és súlya van. Szegény gyerek innentől roskadozhat a felnőtt hátizsákja alatt.

Persze kijöhet ebből egy koravén, megfontolt, hamar felnövő gyerek is, aki kénytelen tudomásul venni, hogy csak magára számíthat, esetleg egy olyan, aki problémamegoldásként csak annyi mintát lát a szülőtől, hogy baj esetén feltesszük a kezünket és ordítozunk, aztán majd csak jön valaki, aki megoldja a helyzetet, közben pedig fennhangon kell hibáztatni valaki mást. Bizonyos életkor alatt egyik sem valami jó, de a második azt hiszem, életkortól függetlenül nem valami hatékony eljárás, bár többen elég sokáig megélnek belőle. Igazi bajok esetén azonban hamar atomjaira hullik az építmény, magára hagyva szegény gyereket mindennemű stratégia nélkül.

Szóval, majrézni lehetőleg tilos, ezt tűztem ki, mikor a gyerekeim megszülettek. Majrés gyerek voltam anno, sajnos az én apám nem mondott affélét, mint Popper Péter apja annakidején. „Túl sokszor félsz, fiam! Majd én szólok, ha félni kell” – mondta a bizonytalan fiúnak. „Apa, kell most félni?” „Nem.” – mondta az apja jó sokáig. Sajnos Popper papánál a második világháború ismert történései végül elhozták azt a pillanatot, amikor legalábbis elfogadta, hogy most már van mitől félni, még ha nem is javít a dolgokon egy grammot sem, ha innentől rettegünk, mert már van mitől.

A megijedést elég sikeresen száműztem a mindennapokból, hogy ne hozzak ismétlődő frászt a kölykökre minduntalan, de akadnak dolgok, amiktől tartok, és nem nagyon akarózik bevallani se magamnak, se a gyerekeknek, mennyire félek tőlük istenigazából. Pedig alighanem érzik rajtam időnként a szorongást. Nem hétköznapi butaságoktól, szigorúan olyanoktól, ahol tényleg tétje van a meccsnek. De csak rágom az agyam, hogy mit is mondjak, és hogyan mutassak biztonságot, hogy kezeljem a vitorlákat a még látszólag jól haladó hajón, akkor is, amikor az ég alján fekete tölcsért látok közeledni.

Vakmacska