Egy kedves művész házaspár második gyermekeként láttam meg a napvilágot.
Anyu mindig már-már legendaként mesélte, milyen békés baba és kisgyerek voltam.
(Elhihetitek, kamaszkorom felé majd minden nap hallottam a "mi lett veled, olyan helyes gyerek voltál" kezdetű megemlékezéseket, de hogy ne rohanjak így előre...)
Meglehetősen kevés emlékem volt/van gyerekkoromból.
Emlékszem úgy 3 lehettem, mert még az asztalba kapaszkodva próbáltam szemügyre venni a vasárnapi grillcsirkét, ami egy nem tehetős családnál nagyon nagy pillanat volt. Emlékszem, mikor elvesztettem a kicsi "my little pony" lovat amit egy külföldi rokon hozott, napokig sírtam. De igazán csak egy dologra emlékszem, ami 5-6 éves koromtól uralta az életem, az pedig a pánikroham.
Nem hiszti, nem sírdogálás.
 |
| © 2007 star5112, Flickr | CC-BY-SA | via Wylio |
Éjjelente arra ébredtem, hogy meg fogok halni. Remegtem, se járni, se gondolkodni nem tudtam, csak nagyon-nagyon féltem.
A szüleim teljesen kétségbe voltak esve, nem tudták, mi bajom lehet.
Én kezdtem el kutatgatni úgy 10 évesen (könyvmoly voltam már 5 évesen is... hogy miért tudtam olvasni 5 évesen, az egy másik történet..) és rátaláltam a pánikbetegségre. Örömmel rohantam a szüleimhez, hogy vigyenek orvoshoz, mert tudom mi bajom, és biztos tud segíteni.
Az orvos persze lebutuskázott... Azóta megtanultam, hogy hiába tudod mi bajod, hiába látod, hogy el van törve a kezed, még véletlenül se valld be az orvosnak, mert akkor biztos nem fog egyetérteni, hisz ki vagy te , hogy bármi fogalmad legyen saját magadról?? De akkor és ott, miután elmagyarázott egy vizualizációs gyakorlatot, réttel meg őzikével, úgy éreztem, cserbenhagytak. Így minden különösebb segítség nélkül telt az idő tovább.
Elkezdtem abban reménykedni, hogy majd kinövöm (ez volt az általános vélemény a felnőttektől). Vártam és vártam. Ahogy kamaszodtam, valóban egyre kevesebb roham volt. Heti egy helyett, havonta- 2 havonta ha volt. Ott tudtam aludni a barátnőimnél és végre kezdtem "normális" lenni. Mert mindenki nagyon aggódott, vajon mi bajom lehet?
Hogy milyen érzés, úgy felnőni, hogy veled valami komoly baj van... Benned valami, valahol nem működik rendesen.. Nagyon nehezen önthető szavakba. Gyerekként még él a remény, hogy idővel minden jobb lesz, de ahogy kezdesz felnőni, a remény is fogyni kezd.
A történethez hozzátartozik, hogy volt egy bátyám, akinek megvoltak a maga problémái.
Én persze imádtam, hisz ő volt a nagy tesó, akivel mindig mindenhova menni akartam. Mivel úgy 13-14 évesen egy 18 éves testével rendelkeztem, gyakran kaptam azt a választ "nem jöhetsz, még azt hiszik a csajom vagy".
Ez akkor nem tűnt furának. Csak később.
Rengetegszer került bajba és Apu próbálta folyton megmenteni. Otthon meg szimplán elnyomott engem.
Az érzelmi és pszichológia bántalmazást hihetetlen profin művelte, és mivel talán Apu is tartott tőle, nem nagyon szólt bele. Soha nem tudtam egy mondatot se végig mondani, ha belekezdtem valamibe ebédnél, rögtön belevágott és amikor szóltam, hogy még nem fejeztem be annyi volt a válasz röhögve: "miért, szerinted valakit érdekel?"
Folyton viccet csinált belőlem, minden hibámat, vagy bukásomat az orrom alá dörgölte.
Az első kamasz szakítás után minden srácnál megkérdezte: "na, ez meddig fog téged elviselni? ilyen érzékeny csaj senkinek nem kell"
Aztán amikor neki kellett valami, rögtön hozzám jött. 12 lehettem, amikor berúgott a haverjaival és lefeküdt egy utcalánnyal, majd amikor hazajött, az én ágyamban sírta ki magát. Nekem panaszolta el az összes magánügyét.
Egy 19 éves élete nem tartozik egy 12 évesre...
Mire én is kamasz lettem, betelt a pohár. Egyre keményebben próbáltam kiállni ellene, ami hihetetlen családi botrányokhoz vezetett.
Aztán amikor az egyik barátjával egymásba szerettünk, kitört a világ vége... mivel titkoltuk (17 évesen egy titkos szerelemnél kevés romantikusabb van!!) de mikor lebuktunk, ő úgy érezte, hátba támadtuk, és a fiút fegyverrel kergette el, az én szobámat darabokra törte... Megfenyegette a srác családját, hogy megöli, ha visszajön.
Engem meg a szüleim a hazugság miatt szobafogságra ítéltek.
Napokig feküdtem az öszetört bútorok tetején, s bennem is valami megtört.
Innen az életem elég gyorsan elindult lefelé, s nem sok kellett hozzá, hogy megtaláljam a drogot.
Ez majd 10 évig "csak" füvezést jelentett. Ha be voltam állva, a külvilág számára teljesen normálisan funkcionáltam. Dolgoztam, tanultam, vezettem, éltem. S ahányszor a családi ebédnél megint félbe lettem szakítva, csak elmentem a mosdóba, szívtam pár slukkot és máris ment a mosolygás.
Még egy neves külföldi pszichológiai egyetemre is felvettek. Szokás azzal viccelni, hogy az megy pszichológusnak, akinek van valami baja...
De, fű és esti nyugtató ide vagy oda... A tudat, hogy valami bennem nincs rendben, nem hagyott el.
Egyre nehezebben és kétségbeesetten élte meg azt, hogy már 25 is elmúltam, és bár már nincseken rohamok , hála a folytonos "nyugtatásnak", de még mindíg egy normális kapcsolatom se volt.. Csupa dráma. Meg egy válás. Talán a tesómnak igaza volt, nem lehet engem kibírni. .. egyáltalán nem találom a helyem.
Így amikor sokadjára próbáltak belevinni keményebb drogozásba, kipróbáltam.
S míg a fűtől egy kellemes otthon ülő ember lettem, a kokain viszont magabiztossá tett. Ráadásul a kettő jól kiegyensúlyozta egymás negatív mellékhatásait.
Alig bírtam otthon lenni, de igazán sehol nem volt jó.
És itt már lassan közeledik a végjáték... Sok részlet kimaradt, de igazán csak a drámát erősítené, sokat nem adna a történethez.
27. születésnapomon indult el a világom vége.. A testvérem annyira kiborította a családot meg engem- amiből megint balhé lett, hogy az én általában békés Apám agya elborult. Közölte, hogy elege volt és a családnak ezzel vége. Mert két ilyen gyereket...
Én persze azonnal elrohantam és beálltam amennyire csak lehetett. Gondolván reggelre majd mindenki lenyugszik. De nem.
Reggelre a bútorokat összetolva találtam, és már a fél életünk dobozokban volt. Apu közölte, költözünk. Még most is megfagy bennem a vér, ha belegondolok. Számomra az egyetlen biztonságot az otthonunk jelentette, ahol felnőttem. És ennyi.
Nem emlékszem igazán arra napra. Csak arra , hogy minden elérhető drogot megvásároltam.
Apuék este már egy bérlakásban aludtak. Én meg az üres házban.
Hajnali egy lehetett, amikor nem tudtam megmozdulni az ágyon.
Nem éreztem rosszul magam, de mivel semmit se éreztem a sokktól, ez nem volt meglepő.De nem mozdult a kezem. Se a lábam.
Hirtelen fény gyúlt a drogos agyamban: túladagolás.
A barátom (aki szintén egy nagyon rossz ötlet volt) hívta a mentőket. Csak részekben emlékszem az egészre. A mentősök és a kórház megalázó bánásmódjára.Hogy 5 férfi nővér előtt rántották le a nadrágomat, hogy injekciót adjanak...A koszos ágyra, amire lefektettek.
Két nap alatt elkerültem egy pszichiátriára, ahol megállapították, hogy idegösszeroppanást kaptam, plusz túladagoltam magam és súlyosan traumatizált állapotban voltam.
Egy kedves pszichiáternő vett kezelésbe. Két nappal később egy beszélgetés alatt, hirtelen kezdett minden elsötétülni... Millió kép és emlék zúdult az agyamba... Érintések, mozdulatok, szagok,,, és hihetetlen félelem. Egészen kicsi lehettem, amikor a bátyám először hozzám ért ott és úgy, ahogy nem kellett volna. Hat lehettem, amikor nem állt meg a végéig. De az emberi agy hihetetlen dolgokra képes. Képes egy ilyen horrort is elnyomni, sőt, látszólag elfelejteni.
Levegőt alig kaptam. Olyan hihetetlen undor lett rajtam úrrá és sokk.
Olyan dühös lettem. Még, hogy VELEM VAN BAJ?? Hát senkinek nem jutott eszébe, hogy talán valami történt? Senki nem hitt bennem ennyire?
Az egész életemet rettegésben éltem érzelmi nyomorékként amíg neki mindenki mindent elnézett??
Állítsák meg a világot, le akarok szállni...
Hogyan fogom ezt túlélni?
Indiiyah
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
