Kurt Levin híres kísérletét (itt található leírás) ovisokkal játszották el a hatvanas években Magyarországon, tizenévesen láttam először az erről készült filmet. A ma már erősen amatőrnek tűnő technika ellenére mindenkinek ajánlanám a megnézését (húszperces anyag), főleg ha tanár, szülő, vagy csak csoportokkal dolgozik, amelyeket irányítania kéne.
Aki most épp nincs olyan helyzetben, hogy videót nézzen, röviden összefoglalom: bár filmen sokkal ütősebb a mondanivaló, nem csak elméletieskedő véleménynek tűnik. A három oviscsoporttal valamiféle feladatot (tehát irányított tevékenység eredményét) akarnak elvégeztetni, ehhez három különféle nevelési stílust képviselő óvónőt is adnak - aki valójában ugyanaz a személy, egy háromféle stílust hitelesen megjeleníteni képes személy. Ez az „óvó néni” az egyik csoportban hideg-szigorú, a másikban meleg-elfogadó, ugyanakkor határozott stílust képviselt, míg a harmadik csoportban lényegében a lovak közé dobja a gyeplőt, a gyerekekre hagyva az irányítást, se különösebb figyelmet, se odafordulást nem mutat.
Az eredmény megdöbbentő: mennyire eltérően viselkednek a gyerekek, ha egy másféle felnőtt irányítása alá kerülnek. Bár látszólag a szigorú, követelő, főleg büntetéssel „operáló” személy eredményes – hiszen a gyerekek haladnak a feladattal, rend van és fegyelem – ez csak addig tart, ameddig az illető kontrollszemély ki nem húzza a teremből a lábát.
A meleg-elfogadó, oldott légkörben, ahol azért a felnőtt pontosan tudja, mit akar elérni, lehet, hogy látszólag kevésbé haladnak tempósan a dolgok, vagy kevésbé lehet elmondani, hogy pisszenés se hallatszik a teremben, de a munkát a gyerekek akkor is folytatják, mikor az „óvó néni” kimegy a szobából. A legnagyobb különbség a gyerekek arcán látható: nincs se szorongó, se unott, se kelletlen, se ellenséges pillantás.
Ha ugyanis a szigorú-hideg nevelő lép a terembe, szorongó, esetleg gyűlölködő pillantások kísérik. Bár egy oviscsoport még nem az a korosztály, akik komoly lázadásra képesek, akár egyénileg, akár csoportosan, idősebbekből alkotott csoportok esetében az ilyen stílust képviselő kellemetlen meglepetésekre készülhet. Egy értelmes középiskolás csoport adott esetben akár méltányolhat is valamennyire egy olyan „hiperszigorú” tanárt, aki a tárgyából felkészült, módszertana alapjában véve nem rossz, és számonkérése következetes – de tíz éven aluliak esetében rémes lehet az eredmény, gyomorgörcsös, magát butának tartó, a feladatot esetleg eleve feladó gyerekek tömege.
De a legkétségbeejtőbb talán a látszólag engedékeny, a gyereket semmivel meg nem félemlítő harmadik típus – aki nagyjából tojik az egészre, elmondja a feladatot, hogy utána a gyerekekre bízza a kivitelezést mindennemű komolyabb útmutatás, segítség nélkül. A gyerek, ahogy Vekerdy fogalmaz, „mint a légnemű anyag, kitölti a teret”, itt ugyan nincs semmiféle valódi „irányított tevékenység” – nem készül el semmi, az unatkozó gyerekek meg kitöltik az időt, ahogyan tudják, nem mindig veszélytelen "akciókkal". A nevelő felé semmilyen érzelmet nem mutatnak – a közömbösség közömbösséget szül (és idősebb gyerekek esetében úgy tapasztalom, megvetést is).
Fontos idézni a legfelül linkelt szövegből a közösségre, az egymás közti viszonyokra utaló részt is: "A közösség tagjainak egymáshoz való viszonya is érdekesen alakult. A különböző légkörökben különböznek a csoportok az agresszív megnyilvánulások tekintetében. A vasfegyelmet kívánó csoportban háromszor annyi ellenségeskedés fordult elő, mint a belátásos csoportban. Ez a bűnbakképzés számára is talajt biztosított. A csoport négy tagja egységesen foglalt állást az ötödik ellen, minden hibáért őt okolták, üldözőként viselkedtek vele szemben. A bűnbak elleni támadás után a csoport többi tagja között átmenetileg barátságos légkör alakult ki, ami a bűnbakképzés indulatlevezető funkcióját bizonyítja. A dresszúra légkörében a gyerekek akadályozva vannak, a légkör miatt keletkező frusztrációs feszültség a vezető helyett a bűnbakra tevődik át." Ez a filmben is tisztán látszik, ahogy az is, nem minden gyerek reagál egyformán, ez felnőtt életüket is meghatározza majd.
A kísérlet sok-sok évvel, több évtizeddel ezelőtt zajlott, és számtalanszor megismételték, több korosztállyal, komoly irodalma van. Ezzel együtt mintha ma sokan elfeledkeznének róla, a tanulsággal együtt, amit valahol mindenkinek ismernie kéne, aki gyereket nevel. Nem sokat ér az a „fegyelem”, amelyet valamiféle erőszakos eszközzel tartanak fenn, ahogy nyilvánvalóan nem vezet eredményre az sem, ha a gyereket „túlértékelve”, félreértve felnőttnek tekintve, vagy csak közömbös-lusta nemtörődömséggel nem segítjük előre az útján.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
