Elöljáróban csak annyit, hogy ugyan már viszonylag régóta élek az országban, legfőképp lustaságból – éljen az EU, nem sürget senki –, tavaszig nem kezdtem bele a hivatalos költözési procedúrába. Jelentem, hiba volt! Egyszer csak eljött az a nap az életünkben, amikor elhatároztuk, hogy gyereket vállalunk. Persze ez nem ment ilyen könnyen és romantikusan, de hát végül is volt már annyi más, ahol csöpögősen romantikus volt a kapcsolatunk, nem lehetett mindenhol. A lényeg, hogy megszületett a döntés: gyereket akarunk! Mi pedig belevágtunk a dologba. Párom részéről teljes meggyőződéssel úgy, hogy egyszer szépen rám néz, és már jön is az utód, részemről azért ennél nagyobb fenntartások voltak a dologgal kapcsolatban. De azért én is bíztam benne, hogy talán van esély egy jó kis karácsonyi meglepetésre a leendő nagyszülőknek, akik már nagyon-nagyon várják mind, hogy végre jöjjön az első unoka.
Miután nem vagyok már 22, (hanem 30), és már egy ideje érlelődött bennem a gondolat, hogy itt az idő, tavasszal abbahagytam a gyógyszert. És hát kb. valahol itt kezdődtek a buktatók, ugyanis a ciklusaim irtó hosszúra nyúltak. Először úgy voltam vele, hogy idő kell neki.
Nyár volt, meleg, sütött a nap, mi pedig élveztük a szabadságot, és érezhetően mindig ott volt a levegőben, hogy talán most. Én pedig bíztam benne, hogy idővel javul a helyzet „ciklusügyileg”. Hát nem javult… És ez egyre inkább aggasztott. Éreztem, hogy kezdek tőle begörcsölni. Állandó jelleggel próbálom lesni a testem létező és nem létező jeleit. Pedig valahogy nem így képzeltem el a babgyártást anno. Sokkal inkább valami boldog, szerelmes állapotnak képzeltem, amikor a felek izgatottan bújnak össze esténként a kanapén a film alatt. Mikor ott van az az apró kis titok, amit csak ők tudnak. És ha valaki végre rákérdez, hogy „na mikor jön már az utód?”, kuncognak egyet belül, hogy „áh, ha az illető tudná…”
Elkezdtem hát bevetni a praktikákat, mert ha az ember kicsit utánaolvas, kismillió jobbnál jobb – vagy mégsem?? – ötlettel találkozik. Kipróbáltam a sófürdőt, hőmérőzni kezdtem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én utam lesz: nemhogy segítene (testileg nem tudom), hanem csak egyre mélyebbre süllyedek.
És ekkor jött az elhatározás, hogy ideje lépni!! És akkor itt vissza is térnék a bevezetőhöz, gondolhatnánk, hogy az Európai Unión belül áprilistól októberig le lehet zongorázni egy bejelentkezési procedúrát. Hát nem.
Vagyis, hát izé… én már május óta hivatalosan élettársa vagyok a páromnak, de még nem lakom itt, vagy igen, vagy hogy is van ez… szerintem senki nem tudja, de ezzel most nem is untatnék senkit, ez megérne egy külön posztot. A lényeg, hogy a biztosítás kérdése nincs letisztázva. Amúgy nem lenne semmi gond, tök jó biztosításom lenne a párom révén.
De gondolkodtam, és arra jutottam ez nem állíthat meg, hallgatni kell a megérzéseimre, amik egyértelműen azt sugallták: ne üljek ölbe tett kezekkel. Elhatározás tehát volt, irány a doki… Na de ki???? Ismeretség nulla. Mióta itt élek (3 éve), még sosem kellett orvoshoz mennem.
Marad hát a kérdezősködés. Jó ideje tudtam, hogy van egy magyar nőgyógyász, akiről orvosilag csupa jót hallottam, de emberileg nem voltam meggyőződve róla, hogy az én típusom, sőt: azt gondoltam, tuti nem. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy adok neki egy esélyt. Úgy éreztem ugyanis, hogy ebben a szituban megnyugtatna, ha a lehető legjobban tudnám kifejezni magam, ami egyértelműen magyarul megy a legjobban. És hát mégiscsak ott van az az érv, hogy orvosilag jónak tartják, ami szintén nem utolsó. Felvettem tehát a telefont és bejelentkeztem, kaptam is időpontot 3 héttel későbbre. Ezzel együtt egy elhatározás is megszületett bennem, miszerint hagyok minden praktikát, és egyszerűen csak élvezem az életet. Gondoltam, hogy 3 hét múlva majd úgyis megmondja valaki, mit tegyek.
Nagyon élveztem ezeket a heteket, tényleg csak éltem. És egyre inkább úgy éreztem, hogy kár agyalni a dolgon, most még nem jön ez a baba egy darabig, de majd fog. Időközben rájöttem, hogy a doki a város másik felén van, plusz egy negatívum – így aztán mire eljött a nagy nap, tele voltam előítéletekkel. Mufurc, arrogáns emberre számítottam, ehelyett aztán kaptam egy kedvesnek tűnő, mosolygós nőt. Aki teljes mértékben megnyugtatott, és azon túl, hogy elküldött háromszori vérvételre, azt mondta éljem csak a nyugis kis életemet, élvezzem ki az ünnepeket, aztán majd januárban belekezdünk mindenféle vizsgálatokba, ha kell. Remélhetőleg addigra a biztosítási hercehurca is lezárul.
Loreál
