Vannak olyan ismerős szülők, akiket ha megkérdezek, hogy mi újság, azt válaszolják, nem történt semmi érdekes. Én ezt képtelen vagyok megérteni.
Szerintem hihetetlenül érdekesek a mindennapi nehézségeink, de leginkább az, ahogy reagálunk rájuk. Dolgozunk. Megkeressük. Elvásároljuk. Befizetjük. Tisztába tesszük. Megbeszéljük. Ellátjuk. Eleget teszünk neki. Betartjuk. Rendbe tesszük. Kitakarítjuk. Elszállítjuk. Csináljuk.
Így megy ez egész nap, és jól akarjuk csinálni. Csakhogy a magamfajta magamutogató ribancnak nem csupán az számít, hogy igyekezzen jól csinálni. Az is számít, hogy közben, ugye, jóvágású és stílusos vagyok? És mit gondolnak rólam? És bennem milyen változásokat hoz mindez? Bölcsebb lettem ma? Jó voltam?
Igen, nem szégyellem, köztetek, családotokért küszködő szentek között itt vagyok én, aki közben magáról is elmélkedik. Hogy ma nem történt semmi érdekes? Ugyan, kérem, egy eseménytelen, tévénézős estből is lehet százhatvan kommentes vérgőzös űroperát csinálni. Egy sorozatnézés közbeni összezördülésből is kifejlődhet olyasmi, hogy utána egyesek elmondják, milyen szemét alja rongy ember vagyok, hogy milyen csodálatos vagyok, hogy mekkora az admirális mérete (ugyan kérem, az admirális már nem mer szalutálni, mióta megismerte Selkt Sa kommentjeit), hogy szánalmas vagyok, hogy én vagyok az ász.
Vajon készít rólam éppen valahol valaki egy rajzot? És ha egyszer meglátom, képes leszek örülni neki, a túlságosan realista, kíméletlen részletek dacára? Jellemem nagy próbája lesz az a nap. De valószínűbb, hogy rólam nincs rajz, így okosabban teszem, ha nekiállok magam...
Az élet, mint egy kíméletlen karatemester, minden nap csiszolni próbál rajtam valamit. Minden nap találok egy kis pokoli kétségbeesést és egy kis virágillatú boldogságot. De komolyan. Minden egyes hétköznap a jó és a gonosz ütközete. Folyton velőtrázó erkölcsi leckéket kapok a karatemestertől, és falrengető felismeréseket. Mindenhonnan jön a bölcsesség, a barátaim hányattatásaiból, a gyerekeinkből, a hétköznapi csatákból, mindenhonnan. Néha csak csorgatom a mézet a reggeli kávéba, görnyedten és kócosan, és próbálok hallgatni, nehogy kimondjak valami tipikus, ébredés utáni jóvátehetetlen, undorító féligazságot, és úgy érzem, nincs számomra remény: és akkor a rajzfilmben, amit a kadét néz a nappaliban, mondanak valamit, és egyszerre minden a helyére kattan, és értem a világot. És percekig hős vagyok. És meg tudnék birkózni bármivel. És megbocsátok mindenkinek. És tudom, hogy megint, ha csak percekre is, de visszatalál hozzám a boldogság.
Sosem könnyeztem vagy röhögtem ilyen készségesen a világ összes történetén, mint mostanában. A kölykök miatt van. Valahogy beszivárog a páncélom mögé a filmek, mesék, eldumált sztorik és utcán látott dolgok tanúsága, és húszpercenként katarzist élek át. De azért még mindig önző vagyok, még mindig nem adok pénzt a koldusoknak, és még mindig vérlázítóan hideg tudok lenni olyankor, amikor mindenki mást várna tőlem. Szerencsére tehát nem változtam meg gyökeresen.
Az élet-karatemester lehetett volna jóval finomabb is velünk szabadidő-ügyben. A közelmúltig – szerencsére épp változást élünk át ezügyben – a nagyszülőként vagy bébiszitterként bevethető emberek a mi családunkban sok-sok ideig részben elfoglaltak voltak, részben messze laktak, részben meghaltak, részben nem kértük fel őket elég ügyesen. (És részben kicsik voltak a gyerekek.) Talán itt volt keresendő mifelénk az egyik fő bibi. De ettől mi csak keményebbek leszünk. A legnehezebb egyébként nem is maga a gyerekezés, hanem amikor leharcolt ábrázatunkat látva valamelyik huszonéves, gyermektelen ismerős megjegyzi: igazából be lehet ám ezt osztani jobban is, nem törvényszerű, hogy a családalapítás megváltoztassa az életünket.
Nem ám a kurva anyádat. Olyan vicces, amikor még nincs nekik, és annyira szilárdak még az elveik…
Ma is keményen küzdöttem és tanultam, igyekeztem magamévá tenni a karatemester tanait. A kávét majdnem teljesen méz nélkül ittam. Keveset ettem, nem ittam alkoholt és csak egy cigit szívtam el egész nap. Nem nyúltam édességhez. Rengeteget játszottam a gyerekekkel, és közben, ha épp odébb másztak, tornagyakorlatokat végeztem a szőnyegen, hogy minden percet kihasználjak. Csak egyszer vesztem össze Mollyval, és akkor sem kiabáltam, és csúnya szavakat sem használtam. Amikor sötét gondolataim voltak, hallgattam, amíg elmúltak. Sokat voltam a szabadban a családdal. Nem játszottam a számítógépen: egyszer már nem bírtam tovább és elindítottam egy játékot, de csak a grafikai beállításokat piszkáltam pár percig, és ettől enyhén kielégülve leállítottam. Dolgoztam is egy-másfél órát, pedig hétvége volt. Egész nap nemigen fikáztam semmit és senkit, pedig, hiszitek vagy sem, imádok durva véleményeket mondani másokról. És egész nap, Mollyval karöltve – akinek még az a napi párszor negyedóra szabadidő sem adatik meg, hisz anya – elszántan, már majdnem következetesen, némi humorral és rengeteg szeretettel neveltük a gyerekeket.
Bizonyára ma is egy kis lépéssel közelebb jutottam a tökéletességhez, és egy nem is olyan távoli napon majd kiürült és derűs lélekkel, őrjöngő daru pózban lebegek talán a Himalája csúcsai felett. De egyelőre csak azt érzem, hogy szeretnék inni héhány koktélt, szivarozni, durván röhögni a haverokkal, étcsokit és hamburgert zabálni, ostoba vígjátékokat nézni, elmésen fikázni a hülye ismerősöket és köcsög politikusokat, hajnalig lövöldözni a számítógépen, aztán délig aludni, utána zabálni, később illetlenül, sokféleképpen, verejtékesen szexelni, aztán fürdőkádban Márait olvasni 4 órán át, utána pedig egy padon bebaszni a Városligetben néhány jóbaráttal, aztán akció-kaland- és kémfilmeket nézni, aztán komor képpel zenére autózni, szaunázni, konditerembe menni, felelőtlenül összevásárolni hülyeségeket, végül pedig napokig félálomban, könyvhalmok és édességesdobozok közt dögleni a tévé előtt.
Eddigre már nagyon hiányoznának a gyerekek, úgyhogy elmennénk értük, de hazatérve nem tudnánk bejutni a lakásba, mert a gyermektelen ismerőseink síró, gyertyákat lengető, "hősök vagytok" transzparenseket cipelő tömege elzárná az utca teljes szélességét.
Határozottan nem vagyok még tökéletes. Színültig vagyok bűnös vágyakkal, haraggal, féltékenységgel, sóvárgással, megcsömörlött cinizmussal, vad fantáziákkal, lustasággal és gyávasággal.
Kérem, mester, mondja, hogy jól áll nekem!
Őrjöngő Farkas
