Miután a fél éjszaka a számítógépet bűvöltem, és bőszen kattintgattam a gyerek büntetése címszóra, be kellett látnom, hogy azok a büdös kölykeim úgy tűnik, a fejemre nőttek. Talán a szellemi kondicionálás helyett jobban tettem volna, ha mondjuk a kenyérsütőben a családnak sütöm meg a heti kenyér-betevőjét, de most már édesmindegy, büntetés témakörben menthetetlenül kiokosodtam, a gyerekek felköthetik a gatyájukat, az eddigi halabasza nevelési módszerek helyett következnek a kiforrott stratégiák. Szomorúan vettem tudomásul, hogy manapság gyereket büntetni nem divatos dolog. A barack- és rózsaszín hátterű honlapok szakértői prevenció feliratú zászlóikat lobogtatva arra biztatnak bennünket, hogy lehetőleg kerüljük a retorziót.
Hát én erre nem mondok semmit. Na, jó, mégis. Kislánykoromban elsőáldozásra készülve az atya megkérdezte tőlünk, akad-e köztünk olyan gyerek, akinek nincs mit meggyónnia. Egy szőke kisfiú feltette a kezét, hogy ő még soha nem rosszalkodott. Hát én ettől a szelíd ábrázatú kiskrapektól ezentúl távol tartottam magam, bár én sem voltam a nevelési tanácsadók réme, egész egyszerűen sokkolónak találtam ezt a nagy-nagy sterilitást. Már kislányként úgy éreztem, hogy egy gyerek rosszaság nélkül elég abszurd képződmény. Ádám és Éva óta belénk bújt a kisördög, s a környezetünknek nem az a feladata, hogy bukósisakot rakjon ránk a potyogó almák ellen, hanem hogy megtanítsa, melyik tiltott gyümölcsöt kell nagy ívben elkerülni, s melyikbe érdemes titokban egy kicsit beleharapni.
Aztán itt van a régi szép időkből a testi fenyítés, ez aztán tényleg a nagyi szekrényéből előrángatott molyirtószagú fegyelmezési módszer. Nem támogatom én sem, nemcsak a gyereknek megalázó, hanem az elkövetőnek is. Rendszerint akkor ütünk, amikor a frusztráció a plafonig ér, és semmi más értelmes eszközt nem tudunk előrángatni a fegyvertárból. Persze van ennél rosszabb is: az igazi ocsmányság előre megfontoltan ütni. Ismertem egy álszent barmot, aki büszkén mesélte, hogy ő mindig pálcával veri a gyerekeit, mert a kéz csak simogatásra való. Utólag kicsit sajnálom, hogy nem rugdostam agyon ezt az állatot – persze a bakancsommal, mert a lábam járásra való. És ne felejtkezzünk meg a verbális agresszióról sem. Legalább olyan kegyetlen, megsemmisítő és romboló büntetési eszköz, mint a verés. Undorító visszaélés a hatalommal, kisebbségi komplexust és erőszakot szül, a szeretetkapcsolatot pedig két lábbal tiporja. Azt javaslom, csak akkor üvöltözzünk, ha már tényleg elrongyolódtak az idegeink.
Én a kölykeimet egyetlen helyzetben püfölöm (és persze ordítok is hozzá): akkor, ha valami életveszélyes akcióba kezdenek (pl. konnektorban kotorászás, úttestre rohangálás). Az első körben ilyenkor nincs türelmes magyarázkodás, csak agyba vésés (vagy inkább rázás), hogy ne, ne, ne, ezt tilos! Amúgy ezzel a „magyarázzunk meg mindent szépen a gyereknek”-felfogással is egy kicsit hadilábon állok. Igen, fontos, hogy a gyerek tudja, mit miért kap, de vannak olyan helyzetek, amikor a sok szó inkább elhomályosítja a lényeget. Egy-két velős mondat sokszor ütősebb tud lenni a vég nélküli lelkizésnél: mindig röhögnöm kell, amikor a játszótéren a nagyon demokratikus szellemű anyuka szomorú arccal nekiáll hosszas erkölcsi értekezésének, amiben kifejti, miért nem szabad a hinta elé rohanni (emlékeztek a South Parkból a bús-bús pandára? – nekem mindig ő jut eszembe ezekben a helyzetekben).
No, és itt van az én nagy kedvencem, a nevelési kérdések nyertes befutója, a jó öreg következetesség. Őt azért szeretem, mert elméletben annyira frappáns szólam, a gyakorlatban viszont biztos bukást jelent – legalább is az én nevelési gyakorlatomban. Ha véletlenül sikerül egy bizonyos gaztettért ugyanazt a büntetést kiszabnod másodszori elkövetés esetén is (a következetesség I. törvénye) biztos, hogy eszedbe jut, hogy ez a retorzió már először is agyament baromságnak bizonyult. Visszaút viszont nincs: ha kimondtál egy penitenciát, akkor tartanod kell magad hozzá (a következetesség II. törvénye). Én például a tavasszal elképesztő hülyeséget agyaltam ki: egy elvesztett Nike cipő árát dolgoztattam le Szendvicsgyerekkel 1000 forintos órabérrel számolva (azért elég nagyvonalú voltam, ezt lássuk be). Konyhaszekrényt sikált, ablakot pucolt, lépcsőházat sepregetett. S mit gondoltok, mindezt bűnbánó pofával tette? Hát nem. Vinnyogott, jajveszékelt, s a földön fetrengve mindenféle hazai és nemzetközi gyermekvédelmi szervezetek neveit halálhörögte. Természetesen a munkákat úgy végezte, hogy a kár rendbehozatala az eredeti munkafolyamat háromszorosát tette ki. Ha kreatív vagy a büntetésben, biztos lehetsz benne, hogy a gyereked még furmányosabb lesz.
Szólnom kell még a jó büntetés paradoxonáról is. A jó büntetés mindig azonnali, és ok-okozati kapcsolatban áll az elkövetett bűnnel. A helyes büntetés kiválasztásához azonban józanság és realitásérzék szükségeltetik. Az egetverő gazság leleplezése után megnézném azt a szülőt, aki megfontoltan előrántja tarsolyából az éppen megfelelő büntetési módot! Időbe telik a tébolyból a józan ítélőképességhez visszatalálni. Én mostanában időt kérek, mert őrjöngve tényleg nagy marhaságok hagyják el a számat. Arra is gondoltam, hogy ki lehetne adni egy kézikönyvet kényszeres perfekcionisták számára a lehetséges gazságok és a kompatibilis büntetések listájával (ha esetleg valakinek van ilyen, küldje el nekem is).
Gondolkoztatok már azon, hogyan lehet az összes gyerekedet demokratikusan büntetni? Nekem van olyan gyerkőcöm, aki három napig zokog, ha csak összevonom a szemöldökömet, a másiknak meg a kínzókamra is csak egy izgalmas mesebarlang. Remélem, hamarosan megérkeznek az EU-konform büntetési módok, amelyekhez az én négy gyerekem is szabványosodni fog.
Jaj, és majdnem elfelejtettem a legfontosabbat. Néha, vagy sokszor tévedünk. Büntetésben is. Ilyenkor soha ne felejtsünk el bocsánatot kérni a gyerektől!
Amíg ez a bejegyzés készült, másfél éves Kórházi Farkasunk (az akkor kétéves Királykisasszony adta húgának a nevet, amikor hazahoztuk a szülészetről) kiborított két bögre teát a parkettára, a vállfáról lerángatott frissen vasalt inggel pedig feltörölte a ragadós pocsolyát, s biztos, ami tuti, végül a fürdőszobából berángatott egy poshadt szagú vizes felmosót is mindent összecsöpögtetve. Szerintetek most megverjem?
Fakirma (Onleány Társasblog)
