Eltelt egy hónap. Jó bő hónap, végigrettegtem az egészet, egészen elképesztően irracionális módon viselkedtem. Persze, csak belül. Mások szinte normálisnak mondanának, komolyan. És ha csak ez történne, azt mondom, oké, drága tündérem, tessen magad összeszedni, emlékezz, mindig milyen erős vagy, milyen vidám, milyen töretlenül és törhetetlenül optimista; fel a fejjel, dolgozd fel, nézz előre. De persze csőstül jön az áldás, változik a kamatláb, kupi van a munkahelyen, télből tavasz lett – két napra, aztán most meg nyár van, hogy a fene egye meg, és itt van, tessék: a fejem is fáj.
Eltelt egy hónap. Egyetlen vacak hónap mindössze. Olyan lassan és fintorogva ment az idő, mint a Nagy az asztal felé, ha gomba van vacsorára. Egy hétig nem dolgoztam, pedig akartam, csak hogy valami történjen, hogy ne őrüljek meg az ürességtől, hogy eltereljem a figyelmemet, de azt kérték, pihenjek: hát pihentem. Mostam, mosogattam, főztem, pakoltam, elpakoltam, átpakoltam. Amikor végre dolgozni mehettem, még mindig tél volt (nem vagyok babonás. De három gyerekemből három téli, másik két terhességből az egyik, aki nyárra jött volna, télen, félidősen hagyott el, a másik őszi lett volna, és még mondtam is magamban, na, ezt elcseszted, barátom – és képes volt téllé változni március idusa, nyilván, hogy teljesen megkattanjak.), a szokásos útvonal keservesen hosszú volt, keservesen pocsolyás, szeles és szomorú. Aztán kiderült, hogy olyanok is tudják, mi történt velem, akiknek soha, semmiért nem mondtam volna el a jó hírt sem, míg maguktól észre nem veszik, és olyan beszélt róla, akiről, bár nem személyes bizalom alapján, de nem feltételeztem volna, hogy az embersége kevesebb, mint az érzés, hogy hírrel szolgálhat. Na, EZ csattant. Mint egy pofon.
Itt jött a fájdalom, aminek hiányát, amikor az orvosnak jeleztem, kedvesen felajánlotta, hogy megver, ha akarom – ő is tudta, hogy mi hiányzik: valami bizonyság, hogy nincs már ott. Hogy ne arra ébredjek minden egyes nap, hogy a kezem a hasamra téved, aztán elrántom, amikor kapcsolok, iszonyatosan gyorsan, iszonyatos szégyenben. Mert felfogom, hogy nincs ott senki. Hát lett bizonyság: az együttérző pillantások azoktól, akik éltek már át ilyet, és az énsógornőmisjártmárígydeszörnyű-típusú történetek azoktól, akik ebből a szempontból szerencsések. Tudom ám, hogy gonosz vagyok, tényleg, hiszen ők is csak együttérezni akartak, nem bántani, tudom ám én… De azt hiszem, ilyenkor ez az, ami a legjobban fáj.
Persze lassan ez is lecsengett. Lassan a hó is elolvadt, és esővé változott, lassan világosodott az ég alja, amikor hajnalban baktattam befelé a városba, lassan a madárcsicsergés is egyre határozottabb lett, és a kutyák is fel-felébredtek a lépteim zajára, kissé megmorogván, hogy pont előttük, pont olyankor?! Néha bocsánatot kértem halkan a zaklatásért, máskor, ha egyik-másik hirtelen vakkantott rám, és ettől métereset ugrottam ijedtemben, visszamorogtam: na. És kezdtem újra felfigyelni utam szépségeire: ráismerni a házakra, amik építését tavaly végigdrukkoltam, napról napra követve az újabbnál újabb változásokat, egy lerakott járdát, egy felhúzott kerítést, egy feltett napkollektort; várni a kiskutyára, aki a félkész kerítésen át bátran ugatva rohant utánam, harciasan, fenyegetőn, amíg egyszer megtorpantam és visszafordultam – ő meg röpke döbbent mozdulatlanság után csak úgy kavart befelé az udvarra, hogy nevetnem kellett; nézni az ezerszer levágott akác újra és újra makacsul kihajtó ágát, hallgatni az iskola udvarán adjkirálykatonát játszó gyerekek nevetését, megpihenni a vasúti átjáró előtt, míg a vonat elrobog, keresni a kerekesszékes bácsit, aki az első napsütéskor kijön a kapu elé, és rendszeresen utánam kiált: hova szalad, kislány?
Pont az első napsugártól, talán? Betértem a trafikba, ami ajtajában évek óta nézem a kiakasztott kismotorokat, labdákat, lapátokat, kisautókat. Betértem, és vettem egy óriási, piros pöttyös labdát. Munkába mentem akkor is, hát a labda békésen himbálózott a kezemben, míg sétáltam az utcán, visszamosolygott a rámosolygó emberekre, kis sóhajjal elpihent a teakonyha zugában, míg dolgoztam, aztán sétáltunk újra, néhányan a kezükbe fogták, megsimogatták, és otthon három gyerek ujjongott, amikor megkapta. És már majdnem azt gondoltam, kezdek meggyógyulni. Az érzés, a visszatértnek rémlő optimizmus napokig eltartott.
Mára elmúlt. Bár nagyon örültem, amikor gyötrött szervezetem a minap jelezte: felvette a fordulatot, működik, kezdődnek a ciklusok, ráadásul tapintatosan tette mindezt, ahogy régen, és beváltotta csendesen jelzett ígéreteit, most nem tudom igazán átélni az életem örömeit. Morcos vagyok, sírós, esek-bukom. Sokszor előfordul, hogy elesek, nem nagy ügy, lazák az ízületeim: egy kisebb egyenetlenség, vagy egyensúlyvesztés, és már gurulok is. Vicces. De tegnap, amikor megtörtént, és valakik, akik látták, nevetni kezdtek rajta hangosan, sírni kezdtem. Haragszom érte. Én vagyok az optimista. Én vagyok az erős, a vidám, a tevékeny, a nagyszájú, a bohóc, én szállok szembe a világgal is, ha a rosszkedv ellepi a környezetemet. Nem akarok belebolondulni a gyerekakarásba, nem akarok mániákusan peteérést lesni, mellfeszülést várni, teszteket pisilni. Nem akarok apróságoktól megkattanni, negatív lenni, rosszhiszemű, utálatos.
Ki kell másznom, ha kell, kirángatnom magam. Magamhoz kell térnem. Boldogakat akarok mesélni!
banyavári
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
