A minap összefutottam egy nénivel, akivel közös házban lakunk. A néni 70-80 év körüli, energikus, nevetős szemű idős nő. Felhozott egy történetet, amiben az ismerőse nehezen bír négy gyerekével, nem fogadnak szót, visszabeszélnek, és elmesélte, hogy előtte törölte képen az egyik gyerekét az anya. Kezdeném mondani, hogy hú, akkor vajon otthon mit kaphatott volna, de a néni átvette a szót:
„Nem is lehet másként, úgy kell azt, ha a szép szó nem segít, csak így lehet nevelni, nem verni kell, de igenis rá kell csapni egyet-egyet a fenekére, kezére néha.” Hirtelen nem tudtam, hogy köpjek-e vagy nyeljek, majd folytatta: az unokája is ilyen is volt, csinált egyszer valami rosszaságot, ő ráütött a kezére, a fiú meg csak vigyorgott, majd addig csapkodta a kezét ameddig sírva nem fakadt a kisfiú. Többször nem fordult elő, mert ő a nagyanyja, a szülei neveljék meg, ne ő. Mondja, hogy arra a gyerekre nem lehetett hatni se szóval, se szeretettel, se fenyegetéssel. „Eredetileg” is ilyen kis csirkefogó volt, a szülei sem tudtak rá befolyást gyakorolni. Az apja is ilyen volt, maradandó károsodást okozott gyerekkorában ő is egy iskolai verekedésben a másik félnek... „Benne van a vérében” – mondta.

A szülei nem vágtak rá az unokájára, meg is van az eredménye, szerinte. 26 éves a fiú, nem dolgozik, nem tanul, drogozik. Kérdezem, hol csúszott félre a szüleivel a viszonya, történt valami? Mondja, hogy semmi, ő ilyen, így született. Nem kérdezek többet semmit erről, úgy érzem „megbeszéltük” vele ezt a témát, „kiveséztük” amennyire lehetett. Mert ő ilyen, mert a szülei, az ő lánya semmiről nem tehet, hacsak annyit nem , hogy nem húzott rá néha-néha az ülepére. Borsózik a hátam, szinte X-akták nekem ez az „ő ilyen, így született” kategória. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy van „úgy született”, eredendően rossz, szinte gonosz gyerek.

Most egy példa jutott eszembe. Az egyévesem imádná azt játszani, hogy belemarkol a hajamba, majd húzza teljes erőből és kacag a fintorokon, amiket fájdalmamban vágok. Ilyenkor próbálok nem hangosan sziszegni, nehogy megijesszem, kiszedem a hajam a kezéből, és elmagyarázom, hogy nem szabad ezt csinálnia. Persze még nem érti, és alig várja, hogy jól meghúzza a hajam megint, de biztos vagyok benne, hogy sok nem szabad után meg fogja érteni, és idővel felfogja, hogy az nekem fáj, és úgy hiszem, fájdalmat okozni ösztönösen nem akarnak az anyjuknak sem a gyerekek, valahol nagyon félre kell értelmezniük, vagy a szülőknek félreértelmezni a jelzéseket ahhoz, hogy ezt ne értse meg. Még akkor is, ha nem áll össze nekik, hogy ez fáj anyának, akkor is nagyon messze van attól, hogy direkt azért húzzák meg, hogy fájdalmat okozzanak. Ugyanígy nem hiszem el, hogy van olyan gyerek, akihez nem lehet semmilyen nyelven szólni, hogy van olyan gyerek, aki „mindig is ilyen volt”.

Lehetséges egyáltalán, hogy valaki eredendően hajlik azokra a dolgokra, amiket a társadalom rossznak, gonosznak vagy kegyetlennek tart? Mit lehet tenni, hogy észrevegyük a gyerekünknél, hogy hol van az a pont, akár egy banális kis piti dolognál, ahol elcsúszhat a személyisége, ha a szülő nem jól kezeli a dolgokat? Mit tehet a szülő, hogy a negatív környezeti befolyás, ami éri a családon kívül, kevésbé legyen meghatározó, és legyen egy otthonról hozott „tartás”, ami megakadályozza, hogy például az iskolában ért negatív hatások maradandóan ne váljanak az ő szokásává, ne formálják a személyiségét?

Minakó

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?