Még nem tudtam megszokni, hogy a kadét megnőtt. Hat éves. Nap mint nap boldog vigyorral nézem, milyen nagy fiú, milyen erős, milyen ügyes, milyen tökéletes. És amikor megszólal, márpedig folyamatosan beszél, az külön élmény – amikor épp nem halálosan idegesítő. Mintha csak tegnap lett volna, hogy igent még nem tudott mondani, és mindig intett a kezével, ha helyeselni akart. Most meg azt mondja: „nagyon krrritikus a zsűrrri” (mert a logopédusnál nagyon ráfeküdt az R betű meghódítására). És „hogyan kommunikálunk a máltaiakkal?” És „szerrrelem az, amikor két ember tiszta szívből szerrreti egymást. Nekem négy szerrelmem van.”

Valamelyik nap azt kérdezte:

- Apa, mi az a blog?

- A bezzeganyák szerint azt én tudom legkevésbé, kisfiam – válaszoltam sötéten.

- A bezzeganyák gonoszak?

- Kivétel nélkül – mondtam boldogan. – Nem ám, szóval ők olyan anyukák, akik mindenféléről beszélgetnek, és szeretnek vitatkozni. De ebben nincs semmi rossz.

- Ha a bezzeganyán is ilyen kulturált lennél...  – vihogott Molly.

- Ha kulturált lennék, téged se szereztelek volna meg – recsegtem eltökélt pózba dermedve.

- Bla-bla-bla – mondta ő, és legyintett.

Na mindegy, ettől azért elgondolkoztam azon, hogy mennyire tudnám felszínesen és dühítően tipizálni a blogokat, mármint azokat, amelyek nem politikával vagy fényképezőgépekkel foglalkoznak. És úgy éreztem, hogy nagyon.

Vannak tipikus blogok: vannak a nyálasan ömlengő, érzelmes blogok, amelyek szinte mindenféle konkrétumot mellőzve egyetlen ember lelkéről szólnak: az illető általában fiatal, kissé antiszociális, gazdag érzelmi világgal rendelkezik, ugyanakkor rendkívül önző, és a való életben általában elég sikertelen. Az ilyen blog mindig igen eredetinek képzeli töprengéseit, és ritkán van tudatában, hogy keresettnek hitt stílusa és témaválasztása alig jelent többet az unatkozó, sértett elmébe beszivárgó kommerszromantika-szilánkok zagyvalékánál, finomkodó önvallomások nyálkás zseléjébe ágyazva. Az ilyen blog írója kínzói felett álló áldozatnak képzeli magát, aki túl jó erre a világra. Rossz pillanataimban talán az én bejegyzéseim is ilyenek.

A leírásból következik, hogy az ilyen blog csak nagyon ritkán lehet élvezetes olvasmány: például ha némi humor vagy önkritika, vagy színes stílus fűszerezi a világfájdalmat, vagy ha az illetőnek pozitív periódusai is vannak, vagy ha annyira hülye, hogy az már szórakoztató. Ugyanakkor az ilyen blog akkor is lehet hasznos, ha undorító: amennyiben terápiás célokat szolgál. Gyakori eset nálam is, szerencsére nekem a gennyem is bájos. Jellemző, hogy több jó ismerősöm furcsálkodva olvasta egy-egy sötétebb bejegyzésemet annak idején, hangot adva hitüknek, hogy de hát én nem is ilyen vagyok. Eszerint a blogbejegyzés ezekben az esetekben sikeresen töltötte be terápiás funkcióját, mert én kiírtam magamból az illető gennydarabot, és nem a mindennapi életben öntöttem azt másvalaki fejére. Furcsa különben, ha meglepődünk azon, hogy egy viszonylag kedélyes modorú ember valamilyen fórumon (családban, blogbejegyzésekben, baráti körben, munkahelyen, esetleg, khm, kommentekben) markánsan rosszkedvű vagy durva. Holott ez természetes, hiszen valahol minden normális embernek le kell ereszteni a fáradt gőzt. Még az angol királynő is elvonul valahova fingani néha. Minél többfelé kedves valaki, annál valószínűbb, hogy lesz valamilyen kis szűk tér, amit fenntart magának őrjöngésre. És az is ő. Sok arcunk van. Bla-bla-bla.

Ezzel a romantikusan ömlengő blogoknak áteveztünk egy kissé specifikusabb mellékágára, a rosszkedvű blogokhoz. Ezek tehát egy kissé vécék is. Az már az illető személyiségén múlik, hogy ebből a gennyből-kakiból, amit kiad magából hétköznapi működése közben, milyen formákat hoz létre, esetleg megpróbál-e valamilyen alkotást rittyenteni belőle. Hisz a művészet olyasvalami, amikor a saját gennyünket olyan ellenállhatatlan formába dermesztjük, hogy azzal nemcsak magunknak, hanem másoknak is ajándékozunk néhány percnyi harmóniát. Jó, bla-bla-bla, tudom.

Vannak aztán az optimista, mosolygós blogok: ez a látszat ellenére még a lila világfájdalomnál is ingoványosabb terület. A világfájdalmas blog nyavalyogni akar, vagy jobb esetben szerinte fontos témákat akar zsörtölődő stílusban kivesézni-megoldani, vagy legalább elpanaszolni. De mit akar az optimista blog? Két dolgot akar: egyrészt elmesélni a szerző életét, és az elmesélés varázslói gesztusával rendbe tenni, koherens történetté igazítani, elviselhető, sőt érdekes folyamatnak láttatni azt, ami, valljuk be, sokszor csak pitiáner stresszhelyzetek, és az azokra való jól-rosszul összeimprovizált reagálások kusza halmaza – a hétköznapi élet (gyerekekkel meg főleg). Mélységesen tisztelem ezt az elhatározást: értelmet adni az életünknek. Egy napom: hazudok, lusta vagyok, gyenge vagyok, következetlen vagyok, feledékeny vagyok, konfliktuskerülő (vagy túl agresszív) vagyok, fáradt vagyok, kétségbeesett vagyok, gyáva vagyok, alpári, alantas, aljas… Mondjatok még valami "a" betűset. És akkor este leülök, és az egészből kerekedik egy történet, aminek mintha lenne füle-farka, értelme, kezdete, vége. Ez heroikus erőfeszítés. Persze ritkán sikerül. Mert a feladat végtelenül kemény, és mert az olvasók, ha van egy cseppnyi sütnivalójuk, maguk is emlékeznek, milyen volt a saját napjuk. Ebből, a pozitív, mosolygós blogból még nehezebb jó alkotást összehozni.

Nem sok szerzőt ismerek, akinek a mindennapi lét kicsinyes megpróbáltatásaiból sikerült maradandót alkotnia, de Lapis Lazuli miatt eszembe jutott például Gerald Durrell. A vívódó, basáskodó, mindig magányos, és szeretetre vágyó alkoholista, aki képes volt irigylésre méltó kalanddá nemesíteni a hőséget, a rovarok felhőit, a szaros ketrecek takarítását, a teherhajók fülledt gyomrát, a halálosan unalmas adományszerző külföldi utakat, a házastársi civakodást. Hogy szeretem ezt a geci vén (és már halott) Durrellt! Akik találkoztak vele, mindig megőrültek (vagy le voltak nyűgözve) durva közvetlenségétől – ezt vitte át valahogy az írásaiba is, csak ott káromkodás (abban állítólag verhetetlen volt) nélkül. Műveinek jelentős részét a konyhaasztalnál írta (vagy diktálta) a Jersey-i állatkert közepén álló első emeleti lakásában, vagy a dél-franciaországi – kezdetben puritán, majd az évek múlásával egyre inkább kibővített – nyaralóban, a Mazet-ban. A küszködő fiatal években, amikor még Margo nővére házában, Bournemouth-ban éltek egy padlásszobában, szintén folyton vele voltak mások, amikor írt (vagy diktált): a felesége, rokonok, barátok, gépírónő, egy-egy csimpánz vagy más házikedvenc. Mindig az volt az érzésem, hogy ezek a „konyhaasztalok” nagyon is kiérezhetők a műveiből: az író társaságban ül, viccelődik, mesél és pletykál. Talán egy kicsit ezért is olyan közvetlenek az írásai. Sok mindenért irigylem, például ezért.

Szóval, a mosolygós blogból, amikor finomat ebédeltünk, és jót fürödtünk, és nagyot buliztunk, és jót játszottunk, nagyon gyakran sötét felhőként gomolyog a küszködő kisember csendes kétségbeesése. Nekem sikerült, nézzétek – ezt mondja, de nehezen hiszünk neki. Hisz valószínűbb, hogy nála sincs rendben minden – sőt, semmi.

Mindegy, akkor is becsülöm. Az összes blogot becsülöm, a legszarabbat is, még a saját bejegyzéseimet is (azoktól valójában, ezt mind tudjuk, el vagyok ájulva). Írni magasztos dolog. Még ha azt írod, hogy „szopjatok le”, akkor is. Gyarló emberek vagyunk mind, „pocsék patkányok”, ahogy a kadét fogalmazott egyik nap. De ha írunk, akkor kinyújtjuk gyermeknevelésben bemocsokolódott, sáros-bűnös-fekélyes kis csápjainkat az ég felé.

Bla-bla-bla, tudom.

Őrjöngő Farkas