Másnap összeszedtem magam, és szerencsére volt egy ismerős, aki segített időpontot kérni a kórházba, hogy befektessenek minél előbb és megtörténjen a dolog. Hétfőre kaptam is időpontot, de egyrészt rettegtem tőle, hogy még most sem tudom, hogy a méhlepényem miatt szülhetek-e normál módon úgymond, vagy egy nagy hasi műtét vár rám, másrészt elfogott egy olyan érzés a hétvége folyamán, hogy már alig várom, hogy túl legyek rajta, történjen bármi is, csak legyen vége ennek a borzalmas időszaknak. Eljött a hétfő, megjelentem az időpontomon a kórházban, felvették az adataimat és felküldtek a nőgyógyászati osztályra a kartonommal, hogy majd keresnek nekem ágyat.
Szerencsémre minden dolgozó, orvos, nővér a lehető legkedvesebb volt. Megkaptam az ágyam, egy kétágyas üres szobában, aminek nagyon örültem, hogy egyedül lehetek. Még várnom kellett egy vizsgálatra és konzultációra a főorvossal, hogy ismertessék a továbbiakat. Természetesen én voltam az utolsó, akit behívtak nagyjából két óra várakozás után, ekkor már kicsivel dél után jártunk, viszont aznap nem lehetett még ennem és már az ideg és az éhség miatt a sírás kerülgetett. Csináltak egy ultrahangot, amin nagy nehezen megállapították, hogy a méhlepényem már kicsivel több, mint egy centire van a méhszájtól, így biztonsággal felhelyezhető majd a laminária, és másnap megindítható lesz a szülés. Emiatt kicsit megnyugodtam, hogy a két rossz közül a kevésbé komplikált verziót sikerült kifognom, és legalább műtét nem lesz.
Amint visszamentem a szobámba, a nővér hozott is egy csodás kis műtős felszerelést, kórházi hálóinggel, hajhálóval, lábzsákkal és kérte, hogy vegyem fel gyorsan, hogy mehessünk a műtőbe, ahol ezeket a kis tágító pálcákat felrakják a méhszájamba. Hát ez a folyamat számomra valami borzalmasan fájdalmas volt, nem tartott sokáig, szerencsére pár perc alatt megvolt, 3 db pálca került fel, de el nem tudtam képzelni, hogy mi vár rám másnap, ha ez az egyetlen mozzanat ennyire fájt. Elmondták, hogy ettől menstruációszerű görcseim lehetnek, és az első pár órában nem nagyon szabad felállni, hogy ezek ki ne essenek, amíg megszívják magukat nedvességgel.
A nap hátralévő részében jól voltam, ehettem is már, pihentem és próbáltam felkészülni a másnapra. Aznap este írtam egy levelet az én kisbabámnak, amiben köszönetet mondtam neki mindenért, elmondtam neki, mennyire szeretem, mennyire sajnálom, hogy így történt és újra és újra bocsánatot kértem tőle, azért, ami következni fog. Megkértem, hogy segítsünk egymásnak abban, hogy minél könnyebben és gyorsabban túl legyünk ezen, hogy próbáljon meg nem ragaszkodni hozzám és testileg engedjük el egymást minél könnyebben. Nagyon nehéz volt az az este, és éjszaka sem sokat aludtam, mert minden mozdulatomnál éreztem, hogy egyre inkább görcsöl a hasam.
Hajnalban már fel is keltem, és körülbelül egy órán keresztül egypercenként egyre erősebb görcseim voltak. Fogalmam sem volt róla, hogy ez nem csak kis görcs, hanem szó szerint fájásaim vannak. Néhánynál már az ágy vas fejtámláját markolásztam teljes erőből, annyira erős volt. Hat óra előtt már hányingerem is lett, amitől megrémültem, és kimentem szólni a nővéreknek, hogy nem érzem jól magam. Megnyugtattak, hogy nemsokára megyünk a szülőszobára, készüljek össze. Alighogy elértem a szobám közepéig, hirtelen elöntött valami melegség, amikor rájöttem, hogy elfolyt a magzatvizem. Nyilván fogalmam sem volt ez milyen a valóságban, de úgy sikerült, mint amikor a filmekben a nők egy pocsolyában állnak hirtelen, és rájönnek, hogy történik valami.
Visszatocsogtam a szobaajtóig szólni, hogy mi történt, majd próbáltam letusolni még mielőtt elvisznek. Ahogy felkísértek egy emeletet a szülőszobára, ott rögtön lefektettek, betakartak és vártuk az orvost, aki kis idő múlva megérkezett és levette a tágítópálcákat, valamint megvizsgálta a méhszájat (ezek újra kifejezetten fájdalmas dolgok voltak számomra), ami ekkor egy ujjnyira volt tágulva. Megadta az engedélyt, hogy bekössék az infúziót, ami majd a fájásokat generálja. Erre reggel nyolckor került sor, és mióta a magzatvíz elfolyt a fájások teljesen megálltak, majd az infúzió bekötése után fél óráig szintén semmit nem igazán éreztem.
Fél 9-től aztán egy csapásra beindultak a dolgok, követtem az órán is, újra egy percenként jöttek egyre-egyre erősebb fájások. 9 körül bejöttek a nővérek, hogy megnézzék, hogy vagyok, mondtam, hogy most már azért eléggé fáj, de mondták, hogy hát ez eltarthat egy darabig, szóljak nővérhívón, ha bármi van. Nagyjából szerintem a nővé szobáig sem jutottak el, amikor egyik pillanatról a másikra azt éreztem, hogy megindul valami és kezd kicsúszni. Nyomnom sem kellett, de visszatartani sem bírtam.Azonnal megnyomtam a nővérhívót, de a pár másodperc alatt, amíg beértek, a kisbabám magától kicsusszant a lábaim közé.
Nem mertem odanézni, jött a nővér, intézte a dolgokat, én meg remegtem, mint a kocsonya, zsibbadt a halántékom meg a kezeim is, és pár könnycsepp is kicsordult a szememből, de az egész helyzettől gondolkodni sem nagyon tudtam, csak tettem, amit mondtak, és próbáltam megnyugodni. Megvártuk az orvost, aki miután bejött, megnyomta a hasam, és a méhlepény is gyorsan, könnyen kicsusszant. Ezután altatóorvosok, rezidensek, nővérek is jöttek előkészítették a terepet az altatásra, mivel ilyenkor egy félórás beavatkozás, hüvelyi mosás, tisztítás következik, amit szerencsére altatásban végeznek.
Amint készen lettek, felébresztettek, szerencsére azonnal magamhoz tértem, vissza sem tudtam már aludni, kába sem voltam, viszont további 2-3 órát ott kellett még töltenem megfigyelésem. A férjem sajnos nem lehetett velem a szülőszobán, viszont a telefonom végig nálam lehetett és jó figyelemelterelés volt, hogy írásban végig beszélgettem vele, illetve néhány közeli családtaggal/baráttal, így nem éreztem magam egyedül egyáltalán. Amikor lefolyt a maradék infúzió is, ihattam ehettem pár falatot. Látták, hogy jól vagyok, és valóban jól is éreztem magam, visszatoltak a szobámba.
Másnap és harmadnap még bent tartottak megfigyelésen, de hála istennek fizikailag teljesen jól voltam, már szülés után is. Sem a vérzés sem a szülés utáni görcsök nem voltak egyáltalán vészesek. Illetve hatalmas szerencsém volt, hogy egy óra alatt túl lettem a dolgon, ugyanis volt, aki 12 és volt, aki 24 órát is vajúdott, mire túlesett ezen. Valószínűleg az segített benne, hogy valahogyan elfolyt a magzatvíz még hajnalban szinte magától, a szervezetem pedig jól reagált az infúzióra. Őszintén hálás vagyok, hogy ehhez a borzalmas helyzethez képest minden jól alakult végül. Még most is nagyon rossz rágondolni, hogy hamarosan kisbabánk lehetne, ha nem történik ez, viszont mivel így alakult, a döntésünkkel kapcsolatosan semmi rossz érzés, vagy megbánás nincsen bennem/bennünk. Bizakodó vagyok, hogy legközelebb sikerülni fog és minden a legnagyobb rendben lesz és kórházba meg szülőszoba közelébe csak akkor megyek már, amikor egy makkegészséges pici babával távozhatok.
Időközben megérkezett a magzatvízminta további tenyésztésének eredménye, mely szerint nincs semmiféle öröklődő jelleg a Down-szindrómára vonatkozóan, tehát ez szó szerint egy genetikai baleset, egy szerencsétlen véletlen eredménye volt. Ameddig ebben a szituációban voltunk, próbáltuk azzal nyugtatni magunkat, hogy nem mi vagyunk az elsők, akivel ez történik, és sajnos nem is az utolsók. Senkinek nem kívánnám soha ezt átélni, de bízom benne, hogy talán valakinek segít, ha azt olvassa, hogy mindent túl lehet élni, és ami nem öl meg, az valóban megerősít!
Azt gondolom, hogy a szerencsésebbek közé tartozom, aki lelkileg is helyén tudta kezelni a dolgot, és habár minden egyes nap egy küzdelem volt, mégis nem engedtem magamnak, hogy teljesen összezuhanjak, és értelmet próbáltam keresni ebben a lehetetlenségben, ugyanakkor teljesen megértem azokat is, akik egy ilyen után pszichológus segítségét kérik, és aki úgy érzi, mindenképp kérje is, mert ez egy hatalmas életfeladat, átélni és feldolgozni egyaránt, és természetesen ne felejtsük el, hogy a családunk, a barátaink, szeretteink hatalmas segítség tudnak lenni, csak mernünk kell erről beszélni nekik vagy bárkinek, akinek jólesik, mert ez a téma egyáltalán nem szabad, hogy tabu legyen, hiszen sajnos nem csak a cukormázas tökéletes terhesség létezik, csak az ember nem hall ezekről a dolgokról csakis akkor, ha közvetlen vagy közvetve érintett lesz benne.
Az egy hónap során minden mélységet megéltünk, de a kórházban, miután túl voltam rajta fizikailag, már csak a megkönnyebbülést éreztem, hogy végre újra visszatérhet az életünk egy normálisabb kerékvágásba. Ameddig benne voltam ebben a világ összes magyar nyelvű és külföldi cikkét, blogbejegyzését elolvastam a témában, mert nekem segített, hogy tudjam, mire számíthatok, és jó volt, hogy azt éreztem, nem vagyok ezzel egyedül. Szóval, ha már csak egy sorstársamnak egy pillanatra is segítek ezzel, hogy megosztom az én tapasztalataimat, akkor megérte elmesélni ezt a dolgot.
Nikol
