Fél éven keresztül próbálkoztunk, és reménykedtünk, hogy minél hamarabb összejön az első baba. Tudom, fél év nem sok, de mi már nagyon türelmetlenek voltunk, és azon idegeskedtünk, hogy vajon másnak hogyan sikerül egyből, velünk meg biztos valami baj van. Aztán egy tavaszi reggelen a menstruációm kezdetének napján kíváncsiságból csináltam egy tesztet, és azonnal két csík jelent meg rajta. Mondanom sem kell, hogy hatalmas volt az öröm és fel sem tudtuk hirtelen fogni, hogy az életünk egyik pillanatról a másikra megváltozott. Igen ám, de akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy nem úgy, ahogy gondoltuk.
Boldogságban teltek az első hetek, egészen enyhe rosszullétekkel. Megvolt az első ultrahangvizsgálat, ahol egy aprócska, erős szívhang fogadott minket. Az orvosom felvilágosított a következő hét teendőiről, és ismertette a térítéses genetikai tesztek lehetőségét is, amiről mi már tudtunk, és úgy voltunk vele, hogy ha bármikor babát várok mindenképp meg fogjuk csináltatni a biztonság kedvéért, habár egyikünk családjában sem fordult elő soha semmilyen genetikai rendellenesség, és 29 éves koromból adódóan abszolút nem volt indokolt a teszt elvégzése, de úgy voltunk vele, hogy az ördög soha nem alszik.
Ezek a vértesztek a terhesség 9. hetétől már elvégezhetőek, ezért én 9 hét 4 naposan már mentem is délelőtt a vérvételre, amivel gyorsan megvoltunk, a futár a szemem előtt kapta fel a csomagot és szállította a laborba. Azt ígérték, hogy 4-6 munkanap alatt lesz eredmény, és habár az egész család a kicsi neme miatt volt izgatott (hiszen ezzel az is megállapítható már ilyen korán is), én rettegtem, nehogy valami rendellenesség derüljön ki.
A hatodik munkanapon csöngött a telefonom, miközben a férjemmel egy étteremben ültünk az ebédünkre várva. Egy budapesti vezetékes szám hívott, és azonnal megfagyott bennem a vér. Azonnal az orvosom szavai csöngtek a fülemben, hogy ha minden rendben van, akkor e-mailben jön az eredmény, ha esetleg baj lenne, akkor előbb telefonon hívnak. Mielőtt felvettem volna, borzasztóan rossz előérzetem volt, és ez sajnos be is igazolódott, ugyanis a laborból hívtak, hogy sajnos a vérből egyértelműen kimutatható a 21-es triszómia, tehát a magzat nagy valószínűséggel Down-szindrómás, és a bizonyítása érdekében el kellene mennem egy méhlepény-biopsziára minél hamarabb.
Tulajdonképpen fel sem fogtam, mi történik azokban a percekben velem, a férjem látta az arcomon, hogy hatalmas lehet a baj. A telefonhívás nagy részére nem is emlékszem, csak a vizsgálat időpontját jegyeztem meg, és azt, hogy ez kell ahhoz, hogy teljes bizonyossággal megtudjuk, mi a helyzet, illetve hogy ez az eredmény kell ahhoz, hogy dönthessünk hivatalosan a terhesség megszakításáról vagy megtartásáról.
Miután letettem a telefont, azonnal otthagytuk az ebédünket és kétségbeesve néztünk egymásra, hogy mi történik velük. Ez az a pillanat, amikor az ember még sírni sem tud, csak teljesen lefagyva a testén kívülről figyeli az eseményeket. Próbáltam azonnal kapcsolatba lépni az orvosommal, hogy mit tehetnénk most, hiszen a mintavétel időpontja majdnem két hét múlva volt csak esedékes. Az orvosom másnapra berendelt magához, és egy korai, 10 hetes hüvelyi ultrahanggal már sajnos látta, hogy a tarkóredő 3.1 mm, és ennyinek még a 12. heti ultrahangon sem szabadna lenni, így azzal engedett el, hogy várjam ki a mintavételt, és azután meglátjuk, hogyan tovább.
Lehet, hogy sokan másképp gondolják, vagy másképp cselekednének ilyen helyzetben, de mi a férjemmel az első perctől kezdve, amikor a gyermekvállalás szóba jött, egyértelműen egyetértettünk abba, hogy ha a babánknál bármilyen genetikai rendellenességet állapítanának meg, biztosan a terhesség megszakítása mellett döntenénk, mert sem a gyermek, sem egy család számára nem lenne igazságos így ezzel együtt élni, és a rossz hír hallatától fogva is ugyanezen a megrendíthetetlen véleményen voltunk. Tudtuk, hogy ha megvan a hivatalos papír és bebizonyosodik a baj, akkor nincs más választásunk.
Csigalassúsággal teltek a napok. A közvetlen családunk és barátaink már tudtak a terhességről, az első pár hétben megosztottuk velük az örömhírt és ezt is azonnal elmondtuk nekik, most sem tennék egyébként másként, mert hatalmas szükségünk volt a támogatásukra, és így sokkal könnyebb volt, hogy tudtak mindenről, illetve nekem nagy szükségem volt, hogy ki tudjam beszélni ezt a helyzetet és ezt a fájdalmat magamból. Természetesen az élet ettől függetlenül zajlott, dolgozni kellett menni és eljátszani, hogy minden a legnagyobb rendben, hiszen a távoli ismerősök, munkatársak még a terhesség tényéről sem tudtak, nemhogy a bajról, így ez volt számunkra a legnagyobb feladat minden egyes nap. Felkelni és tenni a dolgunk, miközben valójában az egész világunk teljesen összeomlott.
Nagy nehezen eltelt a két hét és mehettünk a mintavételre. Ez a vizsgálat egyébként ilyen esetekben, amikor kiderül, hogy baj van, nem térítéses, magánintézmény lévén is a teszt árán belül kiegészítő vizsgálatként elvégzik. Ekkor voltam 12-13. hetes várandós, és egyúttal a genetikus doktor úr a 12. heti genetikai ultrahangot is elvégezte, amin ismételten látszódott a vastag nyaki redő (ekkor 3.5 mm), a csökevényes orrcsont, meszes szívbillentyűk és vesemedence-tágulat, amelyek elvileg mind-mind a Down-szindróma jelei is lehetnek. Ekkor azonban sajnos újabb rossz hírt kaptunk, mégpedig, hogy a méhlepényem hátul, mélyen helyezkedik el, ráadásul eléri a méhszájat is, így lehetetlen hozzáférni, ugyanis ezt a mintavételt hasfalon keresztül beszúrva egy vékony tű segítségével végzik. Így nem volt más választásunk, mint várni a 15. hétig, amikor már magzatvíz-mintavételt lehet végezni ugyanezzel az eljárással.
Szóval újabb időpontot írtak be, újabb két hét várakozással indulhattunk haza. A kocsiban realizáltam a dolgot, hiszen a doktor úr elmondta, hogy mivel továbbra is várnunk kell, ezért minden szempontból lehetetlen már az altatásban végzett abortusz elvégzése a terhesség ideje miatt, amennyiben igazolódik a gyanú és úgy döntünk, hogy megszakítjuk, úgy most már biztosan szülésindukció segítségével meg kell szülnöm a babámat. Hát mondanom sem kell, teljesen kiborultam, és el sem tudtam képzelni, mi vár még rám és mikor leszünk túl ezen az egész rémálmon.
Közben próbáltam minden lehetséges módon kommunikálni a kisbabámmal, és tudatni vele, hogy nagyon szeretjük és bármi is lesz ennek a vége, bocsásson meg érte. Másnap a saját orvosomhoz is volt időpontom, ahol megnézte a leleteimet, és újabb rossz hírt közölt. Miszerint, ha a terhességmegszakítás idején is a méhszájamon lesz a méhlepény, és nem mozdul el onnan addig, akkor szülésindukcióval sem tudom megszülni a babát, mert méhszájtágító pálcikát nem tudnak úgy felhelyezni, ugyanis ha megszúrják véletlen a lepényt, az annyira vérzékeny, hogy el is vérezhetek. Így ebben az esetben császármetszést kell végrehajtaniuk, ami azért egy komoly hasi műtét komoly felépülési idővel. Itt ezen a ponton már az összeomlás határán táncoltam, hiszen nem elég, hogy mekkora a baj alapból, a lezárása is egyre bonyolultabbnak, lelkileg és fizikailag is egyre megterhelőbbnek hangzott.
Szóval ezek tudatában tovább várakoztunk a magzatvíz-mintavételre, közben már azért 14-15. hetesen elkezdett úgy egyértelműen látszódni is a hasam, és rettegtem attól, hogy ki kérdez rá, hogy babát várok-e, hiszen ezt nem lehet egy egyszerű igennel vagy nemmel lerendezni, mert sírva is fakadok, ha nekem gratulálni akarnak hirtelen a hír hallatán, úgyhogy nagyjából ugyanazt a 3-4 bő ruhácskát váltogattam minden nap, hogy el tudjam rejteni szegény kisbabámat és a terhességem, amire alapból büszkének kellene lennem.
Végre eljött a nap, egy gyors ultrahang után, ahol természetesen továbbra is csak a Down-szindróma egyértelmű jelei látszódtak, megszúrták a hasam és levették a magzatvízmintát. Őszintén rosszabb élményre számítottam, az egész kb. 5 perc volt mindennel együtt. Az elején csak egy átlagos tűszúrást érez az ember, majd 1-2 percen keresztül erősebb szúró, nyomásszerű érzés van az alhasban, amíg a víz lefolyik a kis kémcsőbe. A Doktor Úr egyébként nagyon rendes volt, mindent végig mondott, hogy mikor mit csinál, közben beszélgettünk is, így tényleg apróbb kellemetlenségként jegyeztem fel magamba ezt a dolgot. A férjem persze nagyon izgult, amíg kint kellett várakoznia, amikor újra bejöhetett a vizsgálóba, láttam, rajta, hogy teljesen ki van bukva.
Biztosítottak róla, hogy kb. 2 munkanapon belül meglesz az eredmény, ami már hivatalos lesz, tehát onnantól intézhető a megszakítás. A mintavétel napján egyébként hazaérve egész nap feküdnöm kellett, és öt napig vigyáznom kellett magamra. Két-három napig a hasamban éreztem szúró érzést mozgás esetén, és aludni sem volt kényelmes sok pózban. Két nap múlva délután már csörgött a telefonom, amiben közölték a hírt, miszerint most már teljesen biztos a Down-szindróma. Egyedül voltam otthon, és habár teljesen biztos voltam már hetek óta az eredményben, hiszen minden vizsgálat egyre inkább megerősítette a problémát, mégis ekkor realizálódott bennem az egész hónap borzalma, és az, hogy már tudom, hogy csak egyféleképpen lehet ennek vége… olyan keserves sírás tört fel belőlem akkor, az ágy közepén elterülve, hogy csodálkozom, ha a szomszéd nem hallotta, mit művelek. Az összes félelem, fájdalom, igazságtalanság érzés kijött belőlem ott és akkor.
Folyt. köv.
Nikol
