Future Park
Amikor én voltam gyerek, sokszor nézegettem filmeket vagy később zenés videókat azzal, hogy „de kár hogy csak filmtrükk, milyen jó lenne, ha tényleg itt repkedhetnének mondjuk azok a rajzolt, színes madarak”. A régi Varázsceruza sorozat kisfiúját is irigyeltem: csak felrajzol valamit a falra, ha szüksége van az adott dologra.
Amikor a színes óriásbálna méltóságteljesen elúszott előttem a padlón a Future Parkban, akkor két dolog jutott eszembe: az egyik az, hogy mennyire hiányoznak ezek az élénk, vidám színek a szürke novemberi utcáról, másrészt visszatértek a gyerekkori gondolataim a lerajzolt-elképzelt izékről, amik egyszer csak megmozdulnak és „élni” kezdenek. Mert a bálna, a szalamandrák, a kis békák vagy virágok özöne nem csak úgy egyszerűen „odavetítődött” (vetíteni azért sokan és sokféleképp tudunk elég régóta...), hanem reagált: ha egy kisgyerek toppantott, a jószág kikerülte vagy valami más alakzattá robbant szét. Ha a falra koppantott, akkor ott jelentek meg színes virágok vagy valami más.
Életre kel a kiszínezett krokodil
„Én nem tudok rajzolni!” – morcoskodott a Kicsi, amikor még talán egy hónapja először felvetettem, hogy menjünk el az Andrássy úti volt Párisi Nagyáruház színes-mozgós-tudományos „játszóterére”. Az ismertetőkből látszott pedig, hogy nem rajzszakkörre vinném, de ugye meghallotta, hogy „életre kelnek a rajzok”, ő pedig... labirintusokon és rejtvényeken kívül leginkább csak iskolai házi feladat címén rajzol, cserébe mindenféle világokat alkot Minecraftban például, így jártam. Őt és két osztálytársát azért mégiscsak elcibáltam a helyszínre („és mégis, mi lesz ott??” „majd meglátod!” felkiáltással, mivel megmagyarázni elég nehéz lett volna előzetesen a látottakat), és az első színes békacsapatnál be is szippantja őket a közeg, engem nemkülönben.
Valami meditatív zene is segíti a ráhangolódást, persze ők nem meditálnak, hanem rohangálnak, élvezve, hogy egyrészt SZABAD rohangálni, másrészt a mozdulataik hatására mindenféle történik a színes figurákkal a padlón, a falakon. „Most vagytok itt először?” – bukkan fel egy fiatal fiú hirtelen, odavezet minket a kis asztalokhoz, ahol ki lehet az előre kinyomtatott figurákat tetszés szerint színezni, majd a speciális berendezésen beszkennelni, hogy aztán a kiterjesztett valóság* részévé váljanak.
A srácok közül egy se az a színezős fajta (ez nagyon enyhe leírása annak, amit az ilyen feladatok láttán mondani-csinálni szoktak...), de most nagy lelkesedéssel látnak munkához, naná, hiszen a szkennelés után a saját készítésű krokodil, szalamandra, sasmadár fog rohangálni-szárnyalni a falon vagy a földön. Az egyiket sehogy se találjuk először, pedig többször is útjára engedjük, bezzeg a másik jószág azonnal azonnal előkerül. „Naaaa, kinyírtad!” - visítja a tulajdonos, amikor a nagy lelkesedésben a cimbora véletlenül rálép a frissen felfedezett jószágra - amitől az állatka többtucatnyi színes virágfélére robban szét, hogy a terem másik sarkában bukkanjon fel újra. Az én szalamandrám is sétára indul a falon, több tucat hasonlóképp alkotott állat társaságában.
Az Éneklő Fényes Labdák birodalma
Az igazi buli azonban a Zenélő Színes Labdák részlege. Bár minden játékhoz van részletes leírás, a gyerekek általában maximum húszpercnyi játék UTÁN nézik meg érdeklődve: a labdáknál is ez történik, benyargalnak és dobják, pöccentik, gurítják, miközben a lasztik vagy színt váltanak, vagy a zene változik a mozgás hatására, vagy mindkettő egyszerre történik. Rúgni tilos a nagy gömböket, de nem is célszerű, meg lehet viszont célozni a padlón gurigázó egyedekkel a felül felfüggesztett, még nagyobb labdákból álló sorokat. Az általam hozott gyerekek már viszonylag nagyok (kilencévesek), egymással alkotnak mindenféle alakzatot, megszervezik a játékot, a három-ötévesek viszont egyszerűen elragadtatásba esnek az érzékeket ennyi módon megszólító környezetben, ugrálnak, löködik, gurítják a dalra fakadó, színüket váltogató labdákat.
Amikor kifújják magukat (el is fogy mindjárt a magunkkal hozott innivaló), azért odamennek a „kis emberkék” korongjához is: itt ha mindenféle tárgyakat tolunk a „vetített” figurák elé, alá, mögé, akkor ezek észlelik ezeket valamilyen titokzatos módon. A manócskák átszökkennek a kockán-karikán, a boci megfordul az akadály láttán, de még a felhők is reagálnak: el lehet indítani vagy el lehet állítani az esőt pusztán azzal, hogy arrébb tolunk egy konyhai tálkának tűnő objektumot.
Ugróiskola kréta nélkül
Az emeleten ismét van rajzolós feladat: itt már nemcsak színezni, hanem szabadon alkotni is lehet. De előtte még egy újféle feladvánnyal találkozunk: a falon úszkáló szimbólumokból egymással kapcsolatba lépő állatokat és egyéb természeti elemeket (tüzet, fát, vizet) „varázsolhatunk ki” egy érintéssel. A másik falon egyetlen hatalmas (most épp karácsonyi) installáció, mint egy megelevenedett böngésző, mi is tehetünk hozzá fenyőfát, házat, miegymást, de a Mikulást is elindíthatjuk, aki szánjával a karácsonyi városka felett repül jó szokása szerint. Nagy siker a virtuális ugróiskola is, azon versenyeznek, ki tud gyorsabban végigrohanni a feltűnő-eltűnő kockákon. Ahhoz sajnos túlságosan fel vannak pörögve, hogy nyugodtan kipróbálják a valós és virtuális elemekből álló városka minden lehetséges közlekedési koncepcióját, kicsit tologatnak a vonat sínjein, a házacskákon, megnézik, hogyan változnak az utak és hogyan közlekednek a járművek az új felállásban - de aztán visszarohannak a labdákhoz, amit vég nélkül tudnak kergetni, pillanatok alatt felállított játékszabályokkal számomra követhetetlen bulit csapni.
Nekem nincs dolgom most más, mint eltűnődni: mennyivel másként hat az érzékekre egy ilyen környezet, mint egy alig berendezett, apró óvodai tornaszoba vagy egy lepukkant iskolaudvar. De bevethető volna az ilyesmi kórházban, idősotthonban (olyan idős lakók is „sétálhatnának” erdőben, óceánparton, virágos kertben, akik a teraszig sem tudnak elmenni, miközben érzékeik felébresztése egyértelműen a hangulat, sőt a mentális képességek javulásával járna), de az átlag felnőttnek se árt, ha néha kipróbálja, milyen egy-két órára fickándozó gyereknek lenni.
Augmented reality, avagy a „kiterjesztett valóság”
Számítógép által a valós környezetbe helyezett „virtuális objektumok”, amikor a valós térbe kerülnek olyan elemek, amik valójában „nincsenek ott”, mégis van színük, mozgásuk, hangjuk. A virtuális tárgyakat úgy kezelheted, mintha valóban a környezetedben lennének, ugyanis a szoftver segítségével kapcsolatba lehet lépni ezekkel az objektumokkal, és viselkedésüket a mi viselkedésünk befolyásolhatja. Akár egy 3D modellt „forgathatunk” magunk előtt, ami bármilyen leírásnál jobban megmutatja, milyen lenne a valós objektum. Már ma is használható a technológia az oktatásban, építészetben, egészségügyben vagy a múzeumokban is.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
