Futrinka utca, katasztrófasújtotta terület

Mit csinálnál, ha egy vihar utáni reggelen egy méretes fa torlaszolná el a kijáratot? Fekvő testhelyzetben, persze.

„Elnézést, tanár úr, ma nem tudunk évnyitóra menni.”

„?”

„Az utca egyik végét elzárja egy kidőlt fa, a másik végét meg két tűzoltóautó, hogy biztosítsák a területet, mert kidőlt a villanyoszlop is, és a földön van a vezeték…vagy sikerült áramtalanítani eddigre, vagy nem…”

„Ja értem…”

Én mégis úgy éreztem, mint aki azt jelenti be épp, hogy a kutya megette a házi feladatot. Pedig minden szó igaz volt. És azóta a környező utcákban még párszor megismétlődött ez. Előző nap még vidáman tollasozunk a szélcsendes kertben, aztán lecsap a vihar, a macskák az ágy alól lesnek, vagy csuromvizesen rohannak ész nélkül, farokfelvágva befelé, aztán másnap karvastagságú ágakat húzkod az útról az egész Futrinka utca (nem így hívják az utcánkat, de lehet bármelyik kertvárosi utca), de szigorúan csak azután, hogy lekotorta a lefolyóról a tízcentis hordalékhegyet, amitől medencévé változott az úttest.

Ja és nincs áram, a szomszédnál még van, van, aki megkéri, hogy betehesse a fagyott húsokat addig az övébe. Lopkodjuk egymás wifijét, ha őrizetlenül hagyta, és nekünk épp nincs.

De ha nem víz jön, akkor tűz. Pálmafás nadrágban, gurulós kisbőrönddel, ijedt hároméves szorongatja a nyakunkban a plüssét, hát nem nyaralni jöttünk….?

De igen, kisfiam, csak most épp az üdülőfalu határában jár a tűzvész.

Majd kimentenek bennünket. Vagy nem.

Nyilván nem csak én olvastam ezt a rémületes beszámolót az üdülőtelepet fenyegető tűzfalról, a teljes pánikról és fejetlenségről, a szervezetlenségről és arról az élményről, amikor fogalmunk sincs hirtelen, mit tudunk kezdeni a helyzettel. Elvégre nyaralni jöttünk, úszógumit hoztunk, szép ruhát meg magassarkút, ami jól mutat a vacsorázós-koccintós fotókon. Hoztuk a nehéz bőröndöt, elviszi a repülő, a taxi, a busz. Aztán ott találja magát az ember egy B kategóriás katasztrófafilmben, ahol minden eszébe jut, csak épp az nem, hogy Vagány Főhős hogy vágta ki magát a slamasztikából. Hát persze, neki nem bömbölt senki, hogy apa félek, éhes vagyok, pisilni kell. Ő valahogy mindig talál elköthető buszt, motorcsónakot (naná, tudja vezetni is), nem merül le a telefonja, beszéli a nyelvet és így tovább. Mi meg keringünk körbe-körbe más, hasonlóan rémült és tanácstalan nyaralókkal vagy utcalakókkal, hogy mi van akkor, amikor a természet (hathatós segítségünkkel, sajnos) hirtelen tombolni kezd.

Azt hiszem, a legtöbbünk tehetetlenül vagy pánikolva veszi tudomásul, ha a vihar elrepíti a feje felől a tetőt, ha a kocsijára zuhan egy méretes, ám törzsében üreges fa, ha egy szál fürdőnadrágban kell menekülni egy népszerű üdülőparadicsomból. Néz fel az égre, és várja a felmentő sereget. Pedig a legtöbbször neki kell majd valami megoldást keresni.

Azon morfondírozom, hogy lassan már tényleg csak a legelszántabb összeesküvés-hivők tagadják, hogy ilyen jelenségekre igenis viszonylagos rendszerességgel számítani lehet a jövőben, és érdemes kialakítani valamiféle működő tervet, hogy mi van, ha….Nem örökké a legrosszabbra készülni, de  valamivel kevésbé viselkedni fejetlen csirkeként vagy hisztérikus kisgyerekként, megrémítve a valódi kisgyerekeket, amikor baj van.

Nem mondhatnám, hogy hű de jól állok, bár szerencsém, hogy az igazi Nagy Bajokban nem a hiszti és a pánikolás az ösztönös reakcióm – a kölykeim már jól tudják, hogy addig nincs igazi komoly katasztrófa, amíg visítozom, veszekszem, morgok. Ha Nagy Baj van, akkor inkább befogom a szám és cselekszem – és rossz hatással inkább az van rám, amikor tehetetlenül kell végignéznem-eltűrnöm valamit, mert a szituációban épp nem osztottak lapot. Összeomlani azonban jellemzően csak akkor szoktam, amikor már lényegében vége van az egésznek.

Más meg addig nyugodt, amíg várakozni, elviselni kell, amíg arra van remény, hogy jön valamiféle Felmentő Sereg, a Fényes Páncélzatú Lovag. Akkor rémülnek meg, amikor csinálni kéne valamit. Akkor lesznek fejetlen csirkék vagy tehetetlen bábok, akik inkább követik a szomszéd, hasonlóan tanácstalan vadidegent, mint hogy önállóan végiggondolják, mit is lehetne tenni.

Van, akire higgasztó hatással vannak a gyerekei, hiszen előttük mégse viselkedhet úgy, mint egy ötéves, aki hirtelen pókot talált a vécében. Más épp attól rémül meg, hogy jajj, a gyerekeket ne érje baj, jajj, velük mi lesz. Pedig a gyerekek sokszor meglepően rugalmasak és alkalmazkodóak: nyafogóbajnokok és szélfújjaelnyamvadtak gyalogolnak ilyen helyzetben szó nélkül, viselnek éhséget-szomjúságot órákig, visszatartanak…izé, mindent, és maguknak se vallják be, hogy fáznak és elfáradtak. Más gyerekeket el lehet „varázsolni” ismerős szöveggel-mondókával-dallal-játékkal, ami a megszokottságot, a biztonságot hozza magával. Meglepően működőképes bizonyos kor alatt. Kamaszoknál inkább a felhatalmazás működik: valahogy úgy, ahogy az egyszeri tanács mondja: ha valaki nagyon émelyeg a hajón, add a kezébe a kormányt. Életunt világfájdalmasból válhat Hős Cserkészvezető egy perc alatt, ha tényleg bízunk benne.

És persze a gyakorlati előkészületek és biztonsági intézkedések.

Otthon:

• Mindig legyen biztosításod. Még ha veszekedni is kell, hogy fizessék majd, ami jár. Tudj is róla, hogy kell érvényesíteni, mire szól. (Elfolyt víz? Azt nem tetszett beikszelni…)
• A legfontosabb iratok, pénz, pótolhatatlan családi kincsek legyenek jól azonosítható, könnyen kikapható helyen. (Igen, tudom, a tolvajok is erre várnak, szóval NEKTEK legyen egyértelmű az a hely). Adatot, képet, értéket nem árt talán a lakástól távolabb tartani, felhőben, másik helyszínen, széfben, másolatban, távolról elérhető formában.
• Legyenek jóbarátok, akiket gyorsan elérhetsz – akiknél el lehet tölteni egy-két éjszakát, adnak kabátot, babakocsit, telefontöltőt, ha nagyon muszáj. (És te is legyél ilyen valaki más számára, ha kell)
• Pénzért elérhető hasznos szolgáltatások – szerelések, takarítás, helyreállítás, ideiglenes pótlások.  Röhej, hogy minek a hiánya boríthat fel hetekre teljes napirendeket.
• Legyenek valami alapvető polgári védelmi és technikai ismereteink. Tűzvédelem, a lakásunk elektromos rendszereinek alapvető információi, ideiglenes műszaki megoldások üzembe állítása, hirtelen eszkábált fekvőhely és a többi. Nőként is – úgy látom, sokan rájöttek már, hogy sok minden nem olyan falrengetően bonyolult, és nem igényli egy olimpiai bajnok izomerejét vagy egy mérnök szaktudását sem. Ráadásként az egónknak is jót tehet egy sikeres berhelés, úgy érezhetjük, uraljuk a helyzetet.

Nyaraláskor meg máshol:

• Külföldön: legalább valami alapszókincs mások által is érthető nyelven. Főleg ha a szomszédos országoknál messzebbre mész. Szerezz vele segítőket.
• Itt is ellenség a rumli: ha egy helyen vannak az iratok, a bankkártya, telefon, töltő, pénztárca, akkor még egy gyors tűzriadókor is fel lehet kapni. A gyerek legfontosabb cuccával együtt.
• Biztosítás, megint. Azzal együtt, hogy TUDOD, milyen számot hívj, mire terjed ki, hogyan működik. Esetleg a nagykövetség, konzulátus elérhetősége. Az utazási irodáé, ha azzal mentél. Ha senki se tud rólad, hogy ott vagy, hogy mentenének ki?
• Egyéjszakányi tartalékpénz, hogy ne az utcán/reptéren aludjatok, amikor vihar, autómegdöglés, járattörlés miatt ott (mindegy hol) ragadsz.
• Az a kontaktod (családtag, barát, bárki) akinek akár FEJBŐL is tudod a telefonszámát, ha kirabolnak, elhagytad, lemerült, tönkrement. Akiben valóban megbízol, aki elég talpraesett, hogy intézkedjen, ha kell (esetleg valami kapcsolati hálója, nyelvtudása is van), ha megsérültél, pánikba estél, nincs pénzed, egyszóval bajban vagy.
• Higgadt barátságosság és kompetencia mutatása kifelé, amíg megy: ha másokkal együtt kerülsz bajba, akkor lehet összefogni, vagy másokat félrelökve előnyt szerezni. Mindkettő működő stratégia lehet (sajnos bajban elsősorban mindenki magára gondol, de összefogva sokkal, de sokkal könnyebb lehet kikeveredni bármilyen slamasztikából). Az egészséges gyanakvás is jól jöhet azért: a bepánikolt embert könnyű sokféle módon átverni, lehúzni, becsapni. Amit később, józan állapotunkban két perc alatt ismernénk fel, de akkor nem.
• Néha nem árt a határozottság sem, sőt, néha az asztalra kell csapni. Sose felejtem el azt a nyirkos januári délutánt, amikor egy közeli ország repterén értesültem 26 kiló csomaggal (fél év Ausztrália után), hogy Ferihegy nem fogad, és aki nem talál gyorsan valami átfoglalási lehetőséget, azt felrakják egy (mint utólag kiderült, fűtetlen) vonatra, és zötyöghet hat-nyolc órát Pestig. Többórás magyarázkodás, pultok közti pingpongozás és kétértelmű válasz után elvesztettem a türelmemet, és szokásommal ellentétben ordítani kezdtem szegény aktuális ügyintézővel. Két percen belül volt a kezemben a bécsi beszállókártya, tíz percen belül felszálltam, néhány órán belül kényelmesen otthon voltam. DE: amikor igazán katasztrófaközeli állapotok vannak, akkor általában nem érdemes feszkózni senkivel, aki ugyanabban a helyzetben van. A rossz szervezést vagy az erőforráshiányt sajnos semmilyen veszekedés nem fogja megoldani, viszont az amúgy is hosszú és lassan haladó sor végére küldhet bennünket. Általában előnyösebb rokonszenvet kelteni azokban, akik segíthetnek nekünk.

A legutóbbi vihart mi viszonylag megúsztuk, a szomszéd utcákba és kerületekbe mentünk katasztrófát nézni. De sose lehet tudni, mikor cseréli a láthatatlan kéz a romkom-vígjáték-uncsi forgatókönyvet valamiféle katasztrófa-dokura. Folyamatosan majrézni és komfortzónát szűkíteni nem jó stratégia, de nem árt, ha van valamiféle elképzelésünk, mit csinálnánk, ha…..

Vakmacska

(A kép a szerző tulajdonában van)