44. hét

Tejszerű ködben úszott el az egész elmúlt hét. Részben a fáradtság, részben a hőség, részben meg az építkezés miatt olyan végtelennek tűntek a napok... Mintha folyton újratermelték volna önmagukat. Az idő nagy részében tisztára üres volt az agyam és csak vonszoltam magam, annyira semmi erőm nem volt.

A telefon miatti ijedtség után Kornél délelőtt 11-re már olyan álmos volt, hogy csak betettem az ágyába és rögtön elaludt - 13:10-kor pedig még keltegetnem is kellett, olyan jót horpasztott. Végül sikerült életet lehelni belé, akkor megetettem, majd kettesben elindultunk, hogy megnézzük, hogy áll a férjem és a kőműves a házban. Láttam, hogy nem jól, úgyhogy nekiálltam sittet lapátolni meg söprögetni a nappaliban, hogy másnap tudják majd hova letenni a padlóra a hungarocellt, és ne azzal menjen az idő, hogy a feltört csempedarabokat meg a porózus betont sepregetik. Úgy elrepült ezzel egy-két óra, mint a szél, és hirtelen arra eszméltem, hogy mindjárt négy óra és mennem kell a fiúkért. A babát beültettem hát a kocsiba és elindultunk, míg a férjemék folytatták a munkát.

Cseresznyés pite? Soha többé!
 

Őrületes hőség volt egész nap, a fiúk is panaszkodtak, hogy majd megsülnek rövid ujjú pólóban. Hazaérve mindannyian ettünk egy szelet jó hideg dinnyét, majd nekiálltam a maradék cseresznyét is feldolgozni. A reggeli telefonos affér miatt ugyanis nem tudtam megcsinálni a cseresznyés piskótát, amit a fiúk kértek. „Mint ahogy az annapetiben volt” - mondták még napokkal ezelőtt, mikor meghozták az első vödör cseresznyét, úgyhogy esti levezetésképp nekiálltam magolni egy kicsit a továbbra is rendkívüli kukacos és/vagy rohadt cseresznyét. Másnap reggel megsütöttem nekik a sütit - nagyon jól nézett ki, épp az utolsó pillanatban kaptam ki, mielőtt túl barna lett volna a teteje. A Kicsi megint jó két órát aludt egybefüggően - úgyhogy úgy látom, kijelenthetjük, hogy tíz hónapos korára magától átállt a napi egyszeri alvásra.

Közben nekem hirtelen eszembe jutott, hogy tegnap délután kellett volna a fiúkat beíratni lovaglásra (szeptembertől új helyre akarjuk hordani őket, és már kétszer a nyakukra jártam, hogy mikor kell menni, erre csak elfelejtettem, hogy hétfőn). Te jó ég! A férjem nem tud ma odamenni, mert késő estig dolgozik a kőművessel és aztán még haza is kell majd fuvaroznia. Kénytelen leszek én elmenni, ha nem akarom, hogy minden hely beteljen. Úgyhogy miután a Kicsi felébredt, elindultunk villamossal és babakocsival a lovardába.

Dögmeleg volt, folyt rólam a víz, mire végre odaértünk a kapuhoz - ahol nagy betűkkel olvasható: félfogadás minden nap 17-20 között. Hát ez marha jó, még csak három óra múlt! Na, mindegy. Ha már idáig eldöcögtünk ebben a melegben, megpróbálom, hátha mégis fogadnak. Nagy kelletlenül ugyan, de tekintettel a pajzsként magam előtt tartott babakocsis gyerekre (alig bírtam felvonszolni a sok lépcsőn az irodáig) végül kegyesen megengedte a recepciós, hogy kitöltsem a lapokat és kifizessem csekkel a tandíjat félfogadási idő előtt másfél órával. Persze a szombati csoport eddigre már betelt, csak egyetlen hely maradt - arra gyorsan lecsaptam - a másik esetben pedig a kedd estét választottam. Meglátjuk, hátha szabadul fel hely szombaton szeptemberig. Ha nem, akkor legalább szét lesznek választva a fiúk és nem vonják el egymás figyelmét óra közben, mint most.

Az iskolából hazafelé menet el is meséltem nekik, hogy jövőre új helyen folytatják a lovaglást, és hogy kész lett a cseresznyés süti. Nem voltak túl lelkesek - de csak miután feltálaltam nekik és mindketten kaptak egy szép nagy szeletet, jött a feketeleves.

- Ez micsoda? - kérdezte a Középső.
- Cseresznyés süti, amit kértetek. Mint a mesében - tettem hozzá a nyomaték kedvéért. Mire ő közölte, hogy neki ez nem kell, mert nem szereti. A Nagy eközben alattomban kiszedegette a cseresznyéket a tésztából és akkurátusan félretette őket, majd közölte, hogy neki csak a piskóta kell. A beste kölkei! 

Balesetek
 

Szerda. Ma már ötödik napja, hogy a férjemet reggel tíz percre, este meg egy félórára látom, és kezd nagyon elegem lenni ebből a helyzetből. Minden reggel 5-6 között kel, hatkor engem is felkelt, aztán már megy is a kőművesért (akit a Nagy műköves bácsinak hív), egész nap dolgozik vele, hazafuvarozza, majd este kilenc felé, mikor a fiúk már lefeküdtek, hazaesik dög fáradtan. Mind a ketten megfeszülünk, hogy haladjanak a dolgok - a férjem munka helyett/közben egész nap építkezik, én meg kettőzött erővel (helyette is) hozom-viszem-istápolom a gyerekeket, csinálom a házimunkát, intézem az ügyeket, itthon viselem a hisztiket. Napközben lehúzott redőnyök mögött próbálom elviselni a hőséget és szórakoztatni a Kicsit, aki majd meghal az unalomtól, fegyelmezem a nagyokat, akik meg majd kicsattannak a levezetetlen energiától meg a rosszalkodástól, és mindent egyedül csinálok… Tudom, hogy csak ideiglenes ez a felállás, de nagyon leszív mindkettőnket ez a feszített tempó és hogy nem látjuk a másikat.

Amúgy is ólmos fáradtság van rajtam már napok óta, alig vonszolom magamat, olyan erőtlen vagyok. Mindemellé még irdatlan meleg is van, és valami mind a négyünket összecsipkedett egyik éjszaka. Nagy, vörös duzzanatok borítják a gyerekek és az én lábamat is, és nagyon viszketnek. Tavaly nyáron is ez volt, egészen szeptember végéig - akkor is különösen én és a Középső szenvedtük meg a titokzatos állatot. Nem tudom, mi az isten az, ami ennyire csíp, mert szúnyogot nem hallok soha, viszont minden szobában jelen van, mert még a babán is találtam csípésnyomot - és a csípések mérete egy normál szúnyogcsípés háromszorosának felelnek meg.

Hogy ne legyen uncsi a mai nap sem, a Kicsi jól megijesztett délután. Épp bemászott, majd beleült az elöl hagyott ruháskosárba, amibe a vasalatlant szoktam gyűjteni – gondoltam, ott nem érheti baj, úgyhogy leültem a kanapéra másfél méterre tőle. Ahogy letettem a fenekem, fogta magát, két kézzel megfogta a kosár két oldalát, aztán lendületet vett és teljes erőből előredőlt. Szegény kis macikám arccal előre a parkettára esett, és úgy megütötte a száját, hogy a felső ajka egy picikét megrepedt és vérezni kezdett.

A gyerek természetesen üvöltött, én meg először azt se tudtam, mije vérzik, hol ütötte meg magát, csak azt láttam, hogy tiszta vér a szája. Végül egy cumisüveggel sikerült lecsendesíteni, majd le is fektettem, mert nagyon nyűgös volt már. Nagyon kell már neki az a bölcsi, mert egyszerűen nem tud mit kezdeni magával itthon, és az én szórakoztatási tudástáram is kimerült már. Pedig olyan bizalommal és örömmel néz rám minden alkalommal, mikor beülök mellé a járókába, mintha csak azt üzenné a hamiskás mosolyával:

„Tudom, hogy ki fogsz találni valamit jót, igaz?” 

A múltkor odaadtam neki a porszívó csövét, na, azzal boldogan eljátszott egy ideig (kiabált bele a csőbe), de aztán az is uncsi lett. Most már stabilabban megáll a két lábán és egész nap menne. Ha engedem szabadon mászkálni, bebújik az asztal és a székek alá - aztán jól bevágja a fejét, mikor fel akar állni. Egyik nap pedig csak azt látom, hogy hopp, eltűnik a puffasztott rizs zacskóstul az asztalról - valaki felnyúlt érte, és megkaparintotta, majd boldogan lakmározni kezdett belőle, mindkét kezében egy rizstallérral.

Csütörtökön aztán kora délután elmentünk beiratkozni az önkormányzat által kijelölt bölcsibe. Kisebb, mint a céges, de aranyosan meg van csinálva és egy kicsike kert is van hozzá, gumitéglával kirakva a játékok körül. Kornélnak épp alvásideje volt, így reménykedtem, hogy az adminisztratív részét átalussza a dolgoknak a babakocsiban. Miután végeztünk a formaságokkal, az igazgatónő bevitt minket a csoportszobába és mindent megmutatott. Bár hivatalosan csak 28-án kezdhetnénk, de elsírtam neki, hogy mennyire nem tudunk haladni a költözéssel, és ezért már hétfő-keddre is bevihetem pár órára a gyereket, hogy a beszoktatás hamarabb elkezdődhessen.

Délután megint összeszedtem a fiúkat, hallgattam szédületes humorbombáikat lefekvésig és játszhattam békebírót az átlagban tízpercenként bekövetkező összeveszésekben. Nem tudom, mondtam-e már, de mindketten óriási hipochonderek. Elég csak egy ici-pici karcolás, egy kis hámlás vagy duzzanat - és már haldokolnak is, aggódva nézik, mikor véreznek el, fájdalmaik mértéke pedig óriási. De ami a legjobb, hogy azt hiszik, minden bajukra a sebtapasz a megoldás. Ennek okán előszeretettel ragasztják tele magukat szuperhősös tapaszokkal, bármi kínjuk is van.

A Nagy talpa nap közben egy kicsit megsérült, de éppen csak egy horzsolás erejéig. Egész úton hazafelé látványosan „fájt” neki, szenvedett, szívta a fogát, majd sírt, mert már menni se bírt, stb. Hazaérve még kezet se mostak, már nekiálltak válogatni a sebtapaszok között, hogy megtalálják, melyik lesz a leginkább megfelelő gyógyító flastrom. Ennek apropóján a Középső is teleragasztgatta a lábát (mondjuk volt mit, mert tele van horzsolásokkal meg ütődésekkel mindkét lábszára), de mivel folyton leszedegeti és újra felrakja a tapaszait, ezért kb. a harmadik alkalomra már nem ragadnak igazán. A Középsőt azonban nem olyan fából faragták, hogy ez megakadályozza bármiben is: fogta magát és vacsora után nekiállt celluxszal visszaerősíteni a már leeső tapaszokat, és így vonult aludni is.

Tíz perccel fektetés után gyanús zajt hallottam a szobájuk felől: odaérve látom ám, hogy nincs az ágyában. Végül a fürdőben fedeztem fel, ahogy a kisszéken egyensúlyozva, hogy felérje a gyógyszeres polcot, újabb tapaszokat vesz ki és ragaszt fel a lábára. 

A Középső egyébként új hobbit talált magának. Az elmúlt hetekben rászokott, hogy folyton olyan történeteket mesél, amikről már az elején tudni lehet, hogy nem igazak. A férjemnek a múltkor majdnem beadta, hogy őt az iskolai kirándulás után megharapta egy vipera. És mesél, mesél, hantázik végeláthatatlanul, hogy ő kivel-hol és mit csinált - mintha csak A nagy hal-at hallgatná az ember. Mindenféle történeteket talál ki, melyeknek csúcspontja az, hogy a tanító néni ezt vagy azt mondta/kérte tőle - de ezt mi ne mondjuk vissza neki, mert titok.

A Nagy ezzel párhuzamosan megint rákapott a színezésre, és napok óta jól lefoglalja magát iskola után. Munkásságának ékes bizonyítéka, hogy a hétvégén aztán közölte velem:

„Anya, elfáradt a filctoll”

- vagyis kifogyott, vegyek másikat. Annyira cuki, ahogy magyarul kitalál dolgokat arra, amit mondani akar. A múltkor játék közben például azt mondta a testvérének: „látod, itt az igazi ványolom, enélkül nem vezethetek.” A férjem aznap este negyed egyre ért haza, mivel éjszakába nyúlóan csöveket rakott le a fűtésszerelővel, hogy másnapra kész legyenek és lehessen betonozni. Mondanom se kell, reggel ismét hatkor kelt, hétre ment a kőművesért.

Hétvégén kimentem a gyerekekkel megint a házhoz, megnézni, hogy halad a munka. A gyerekek számára a legizgalmasabb a betonkeverő volt, ezt mindegyik tüzetesen tanulmányozta (Kornél csak a kezemből), aztán a Nagyok elmentek medencézni, én meg fogadtam a burkolót, aki fél egyre jött felmérni a munkát. Meg is állapodtunk, hogy július 3-án jön és leteszi a padlólapot a folyosóra. Ezzel egyidőben egyszercsak ott termett három szomszédunk is, akikkel még csak futólag találkoztunk - úgy gondolták, szombaton egykor a legalkalmasabb beállítani. 

Itt még ruhában istápolta a Középső az öccsét

Az állatkert szerintem semmi volt hozzánk képest: a fiúk épp meztelenül rohangáltak a medence és a betonkeverő között horgászbottal a kezükben, a Kicsi üvöltött a babakocsiban, hogy ő is akar, én a munkáskülönítménnyel tárgyaltam, a férjem meg épp betont talicskázott félmeztelenül a házba a khm, erősen hiányos fogsorú kőművesnek, aki szintén félmeztelen volt. Nem is tudom, mit gondolhattak rólunk... A hab a tortán az volt, mikor a burkolók távozása után egyszer csak a kapu elé állt egy kisbusz, amiből előpattant egy alacsony, ámde jó kövér férfi, akit még soha az életben nem láttunk, kihívta a férjemet, majd felajánlotta neki, hogy levágja a sövényünket formára, ha akarjuk - 350 euróért. Csak úgy dőlt belőle a piaszag, úgyhogy az ajánlatát már csak ezért sem fogadtuk el. Miután sikerült a gyerekeket összeterelnem, távoztunk, és az események végét már a férjem mesélte el este, otthon (kivételesen nyolcra hazaért). 

Munka közben ugyanis megkérdezte a kőművest, mennyiért vágná le a sövényt nálunk.
- Hááát, elég hosszúúú, meg magas is, eltarthat egy napig, vagy talán tovább is… - latolgatta a fazon - - Hát mondjuk egy százasért.
- Na csak mert most ajánlották, hogy 350-ét levágják - mondta a férjem.
Erre a kőműves:
- Micsoda??? Hát talán napot kapott ez az ember? Megszúrta? Méghogy 350-et ezért... - hatalmasat nevettem, ahogy a férjem előadta a felháborodását, még a könnyem is kicsordult tőle.
- Szeretem, ahogy nevetsz - mondta egyszerűen, minden sallang nélkül, kedvesen, mikor rám nézett.

Apák napja
 

Vasárnap végre véget ért a hőség, mert dél körül esni kezdett az eső. Ez volt az első nap több mint egy hét óta, mikor a férjem nem ment el reggel hatkor itthonról, úgyhogy miután összeszedtük magunkat, délelőtt elrohantunk még ötösben csempét venni (nem volt elég, úgyhogy máshova is kell majd még menni) aztán meg a házhoz, hogy még a szélvihar előtt összeszedjük, ami eddig a kertben dobálódott, nehogy elfújja. Férj depressziózott, mert „semmi nem fog sikerülni, minden szar” hangulatában volt, úgyhogy hiába volt apák napja, nem kerítettünk neki nagy feneket - de mivel mindkét fiú készült az iskolában, az ajándékokat azért odaadták neki. Ez egy kicsit feldobta - de aztán jó pesszimistához méltóan csak folytatta a busongást.

A Nagy műve

Első nap a bölcsiben
 

Másnap már megint ingatlanosokat vártunk. Gyűűűlölöm őket - de főleg azt, hogy századszorra kell kisuvickolnom az egész lakást, kigányolni a konyhát, méghozzá úgy, hogy luxuslakás benyomását keltse, majd hallgathatom másfél órán át a szövegüket arról, hogy miért lesz nekem jobb, ha csak őt fogadom fel exluzívan, aztán mondhatunk el minden adatot újra és újra a szemétdíjtól a szigetelésig, hogy leírhassa magának. És azok a szövegek, amiket lenyomnak hozzá! Az egyik szerint a nyári hónapok a legjobb periódus az eladásra - a másik szerint ez holtszezon, az április-májusi jó időszakról pont lecsúsztunk. Sajnos azonban muszáj valamit tennünk, mert a lakáshirdetésünkre nem jelentkeztek igazán, mi viszont szeretnénk már eladni és ettől a gondtól megszabadulni, úgyhogy a férjem leszervezett három vizitet hétfőre.

Szerencsére a Kicsi az első vizitet átaludta, úgy kellett fél kettőkor felébresztettem és megetetnem, hogy elvigyem a bölcsődébe.

Ha azt mondom, hogy élt ott, mint hal a vízben, keveset mondok. Majd kibújt a bőréből, hogy végre történik valami izgalmas! Azonnal elvegyült a gyerekek között, ránk se nézett (az apjával együtt vittük el), míg mi a leendő gondozónőjével beszéltük át a napirendjét, mit eszik, hogyan alszik, elfogadják-e a mosipelust, stb. A férjem aztán el is ment, mert meetingje volt, de én még maradtam kicsit, csak hogy lássam, minden rendben lesz-e vele, nem sír-e, hogy az apja elment. De rám se rántott, elment „csajozni"” egy nála kicsit nagyobb kislánnyal. Engem közben körbevettek a nagyobb gyerekek. Először megetettek játéklevessel a kanalaikkal, (maszkon át érdekes lehetett) aztán ketten az ölembe ültek, egy kislány pedig hozta a játékbabáját, azt öltöztettük fel közösen. Rá kellett jönnöm, hogy alighanem én vagyok a mai nap látványossága. A gondozónők nem szóltak semmit - gondolom örültek, hogy lefoglalom őket egy kicsit és szusszanhatnak kicsit. Mikor már éreztem, hogy kezd sok lenni a jóból, otthagytam az udvartartásomat és megkerestem Kornélt, hogy elbúcsúzzak tőle. Másfél óra múlva mentem vissza érte - majd kicsattant és boldogan fogadott. 

Épp a kiskonyhában játszott, mikor elköszöntem tőle

Kedden már két órára hagytam ott - mikor elmentem, még semmi baj nem volt. Délután ötre arra értem oda, hogy irdatlanul üvölt valaki. Ismerős volt a hangszín, úgyhogy nem lepődtem meg, mikor a csoportszobába belépve azt láttam, hogy Kornél az egyik gondozónő karjában üvölt vörös fejjel. Rögtön átvettem tőle, és eltereltem a figyelmét pár felakasztott papírlepkével (pont ott lógtak mellettünk a plafonról) de még így is jó darabig hüppögött, mire sikerült megnyugodnia. Mint elmondták, megint nagyon jól indult az ottléte, nem sírt, mikor elmentem, jókedvű volt és érdekelte a többi gyerek. Az uzsonnát is mind megette jó étvággyal. A mécses csak akkor tört el, mikor a szülők elkezdtek jönni a gyerekekért fél öt tájban és nyílt-csukódott az ajtó - de őt nem engedték ki rajta. Ahogy látta, hogy egyre-másra viszik el a gyerekeket, de érte senki sem jön, talán megijedt és nem értette, hogy hol maradok... Hát, ezt is meg kell szokni, hogy nem mindig érte jönnek majd elsőként. Mikor a babakocsival elindultunk hazafelé, már semmi baja nem volt, itthon is jókedvűen játszott - bár az látszott, hogy nagyon el van fáradva. A héten többet már nem megyünk - de jövő hétfőn már tényleg rendesen belecsapunk a lecsóba.

Shadow

A babanapló előző részeit ide kattintva>>> olvashatod el.