2013 elején eldöntöttük, hogy belevágunk a baba projektbe. Arra számítottam, hogy elhúzódik majd a dolog a PCOS miatt, ezért elkezdtem mérni a reggeli hőmérsékletem, amint abbahagytam a bogyót. A tabletta után vártunk három hónapot, csak hogy tutira kiürüljön minden oda nem illő dolog a szervezetemből, aztán belecsaptunk a lecsóba. Legnagyobb meglepetésemre az első célirányos próbálkozást két héttel később már egy pozitív teszt követte.

Kicsi naiv fejemmel azt hittem, az első 12 hétben csomó vizsgálat lesz, amiknek segítségével kiderül majd, ha bármi nem úgy alakul, ahogy kéne. Ehhez képest volt egy általános vérkép, ki kellett választanom a kórházat, ahol szülni szerettem volna, és kaptam beutalót a kombinált genetikai teszthez szükséges vérvételre és ultrahang vizsgálatra. És ennyi. Annyit már akkor is tudtam, hogy egy esetleges méhen kívüli terhesség komoly kockázatokkal járhat, ezért nem értettem, hogyhogy nincs egy korai ultrahang, ami megerősítené a terhesség mivoltát és kizárná a méhen kívüli terhességet. Teljesen felhergeltem magam, haragudtam a rendszerre, úgy éreztem, magamra hagytak és nem törődnek velem. Aztán az első ultrahang után, a 12. héten, ezek az indulatok mind lecsitultak, amint megláttam a babánk gondtalan ficánkolását.

A terhesség további része maga volt a boldog várakozás, az utolsó hónapig dolgoztam, a második trimeszterben az esküvőnkre érkező családommal keresztbe-kasul utaztuk Ausztráliát, és úgy általában nem volt többé időm butaságokon gyötrődni. A város központi állami kórházába jártam először havonta terhesgondozásra, aztán a vége felé három- és kéthetente. Az első alkalom úgy a 14. hét körül volt, és minden alkalommal az éppen aktuális szolgálatban lévő szülésznővel találkoztam. Orvos a 36. héten látott, amikor is megállapították, hogy irányba áll-e a baba. Mivel szépen fejjel lefelé volt, nem volt semmi akadálya, hogy kivárjuk, a baba jöjjön, ahogy szeretne.

Manuális vizsgálat a szülésig nem volt egyszer sem. Január 3-ára voltam kiírva, és elvileg az utolsó két hétben már hetente kellett volna ellenőrzésre járnom. Ebbe azonban belezavartak az ünnepek. Karácsonykor errefelé minden leáll, megkezdődik az iskolaszünet, és a legtöbb munkahely is bezár az ünnepekre, mert mindenki ilyenkor megy nyaralni. Ez nincs máshogy a kórházban sem, ezért úgy alakult, a 39. hétre nem tudtak nekem időpontot adni. Persze a lelkemre kötötték, ha bármi aggaszt, azonnal menjek be az ügyeletre. De az ünnepek teljesen eseménytelenül múltak el.

38 hetes terhesen költöztünk, de a régi albérlet kulcsát csak január elején kellett leadni. Az ünnepek alatt végig ott lógott a levegőben, hogy még vissza kell mennünk az utolsó dolgokat elhozni az albérletből és úgy istenesen kitakarítani, nehogy a foglalót bebukjuk. De valahogy rám telepedett a ráérhetnék, tudtam, a baba még nem jön, ráérünk azzal a takarítással. Azonban amint beköszöntött az új év, rádöbbentem, talán már nincs is olyan sok hátra.

Január 2-án volt jelenésem a kórházban a 40. heti ellenőrzésre, és akkor ha már kimozdultunk az odúnkból, hazafelé útba ejtettük az albit, és három óra alatt rendberaktuk, amit lehetett, és végleg elbúcsúztunk a helytől. A jól végzett munkát a kedvenc indiai éttermünkben ünnepeltük meg. Akkor már tényleg mindenórásnak nézhettem ki, mert a pincérnő teljesen lázba jött, és úgy kezelt, mintha épp ott akarnék megszülni. Biztos ami biztos egy csípősebb curry-t választottam, hiszen már papíron is eljött az ideje, hogy családdá váljunk.

A nap végére istenesen elfáradtam, és ahogy otthon lehuppantam a kanapéra, mintha egy pár csöpp nedvesség szivárgott volna a bugyimba. Nem vér volt, és utána se volt semmi szivárgás, ezért nem foglalkoztam vele, lefeküdtünk aludni. Egy kiadós alvás után reggel 7-kor arra ébredtem, hogy csikar a hasam, mintha vécére kéne mennem. Viszont hiába jártam meg a mosdót, a hascsikarás fél óra múlva újra jelentkezett, de akkor már nem kellett többet kimennem. Kezdett gyanús lenni a dolog.

Kilenckor felkeltettem a férjem, hogy lehet, valami alakulóban van, mert félóránként görcsöl a hasam. Felkeltünk, kényelmesen megreggeliztünk, tévét néztünk, és vártuk, mi történik. Délután elmentünk bevásárolni, na, ott már meg-meg álltam egy-egy fájás alatt, de még mindig mosolyogtam. Este még elmentem zuhanyozni, hajat mosni, de akkor már kezdett besűrűsödni a dolog. Kilenc óra tájékán éreztem úgy, hogy itt az ideje bemenni a kórházba megnézni, hogy állnak a dolgok, mert akkor már 3-4 percenként jöttek a fájások, és már igencsak éreztem őket.

A kórházba menet az autóban a fájások szinte teljesen megszűntek, és amíg vártunk az ügyeleten, már csak 7 percenként jöttek. Közben jöttek nők, akiknek már az ajtó és a fogadóablak között meg kellett állniuk, és teljesen meggörnyedtek a fájdalomtól. Én ahhoz képest még sehol se tartottam, éreztem, ebből még itt nem lesz semmi. Mikor behívtak, felraktak egy ctg-re és magamra hagytak vagy félórára. Közben jöttek a fájások, és bizony hánynom is kellett. Jobb híján a papírkosárba ment a dolog. Az ebéd még otthon visszajött, addigra már csak vizet öklendeztem föl, de attól még rettentően restelltem a dolgot. Kb. egy óra múlva az ügyeletes szülésznő kimondta az ítéletet: a fájások nem elég gyakoriak, nem elég hosszúak és nem elég erősek, még csak 1 cm-re tágultam ki, mehetünk haza.

Eltartott még egy ideig, mire kerített egy orvost, aki alá tudta írni az elbocsájtó szép üzenetemet, így már majdnem éjfél volt mire hazaértünk. Nyilván az autóban a fájások bedurvultak, ezért otthon egyenesen mentem az ágyba, hátha tudok pihenni egy kicsit. Férjem csak egy kicsivel utánam jött aludni, szegénynek így nem sok pihenés jutott. Kettő körül ugyanis a fájások már 3 percenként jöttek, és az egyik alkalmával éreztem, ahogy kicsusszan a nyákdugó. Ezután minden fájás alatt a testem önkéntelenül görcsbe rándult, hiába próbáltam ellazulni vagy ellihegni, nem tudtam ellene tenni semmit. Felébresztettem a férjem, hogy menjünk vissza a kórházba, eljött az ideje a fájdalomcsillapításnak. Negyven percig tartott a kórházba érni, de nekem hosszabbnak érződött, már nem volt kényelmes sehogy sem.

Ugyanaz a szülésznő fogadott, akitől pár órával korábban elbúcsúztunk. Csóválta is a fejét, hogy de hamar visszajöttünk, de azért megnézte, hogy állnak a dolgok, és nagyot kurjantott, amikor kiderült, hogy szépen csendben és sunyiban kitágultam 8 cm-re. Amíg a szülészettel beszélt, nekem hangos pukkanással elment a magzatvizem, beterítve az egész vizsgálóágyat. Még nem öltöztem fel, így én teljesen megúsztam a fürdőt, nem úgy az ágynemű alattam. Bőszen szabadkoztam, de a midwife csak legyintett, és nyúlt megint a telefon után, hogy a szülőszobával tudassa: a magzatvíz már mekóniumos, úgy készüljenek.

Négy óra lehetett, amikor felértünk a szülőszobába, ott ctg-re raktak, és onnan kezdve már nem keltem fel a szülőágyról. Egy szülésznő végig ott volt mellettem, nézte a monitort, jegyzetelt, de hagyott engem békésen vajúdni. A fájások és a görcsök jöttek rendületlenül, próbáltam a gázba kapaszkodni, és abban tényleg jó volt, hogy segített elterelni a figyelmemet, feladatot adott, a ki- és belégzésre tudtam koncentrálni a fájás helyett. Hat óra előtt nem sokkal szerettem volna elmenni pisilni, de már nem engedtek felkelni, kaptam helyette egy katétert. Végre 7 óra körül elkezdhettem nyomni, de sajnos az égvilágon semmi nem történt, annyiban viszont megkönnyebbülés volt, hogy amíg nyomtam, legalább nem kellett küzdenem a testem görcsbe rándulásai ellen.

Közben volt egy műszakváltás, és 8 órakor, amikor már egy órája nyomtam, az új midwife kiszaladt konzultálni egy orvossal. Azzal a javaslattal jött vissza, hogy próbáljak meg pihenni egy fél órát, és utána essünk neki újra. Nem nyomni rosszabb volt, mint nyomni, mert újra átvették az uralmat a testem fölött az önkéntelen összerándulások, kicsit próbáltam pihenni, de jobb volt nyomni. Egy fájás alatt háromszor kellett nyomni. Férjem szerint a második nyomásnál már látszott a baba haja, de aztán a fájás végével újra visszacsusszant. Én ebből nem éreztem semmit, úgy tűnt nem haladunk sehova. Fél 9-kor kimondtam azt a mondatot, amiről azt hittem, az én számat soha nem fogja elhagyni:

„Nem bírom tovább”.

Erre a szülésznő kiszaladt és egy egész csapatnyi orvossal tért vissza. Mindenki bemutatkozott, és egy fiatal doktornő megvizsgált. Kiderült, a baba feje nem irányba áll, hanem oldalra fordul, azért nem haladunk. Megpróbálta befordítani kézzel, de nem járt sikerrel. Nyomtam még párat, de a doki is látta, nem javult semmi, így kimondta az ítéletet, besegít egy kicsit. Hátul állt a rangidős orvos, végig figyelt, de mindent a fiatal doktornő csinált. Nyilván tudtam: a vákuum és fogó kockázatos beavatkozás, de addigra már mind fizikailag, mind pedig érzelmileg kimerültem, szerettem volna gyorsan túl lenni a dolgon. A babámnak annyi haja volt, hogy a vákuum tappancsa hangos pukkanással jött le mindkétszer. Maradt a fogó.

A fogó miatt gátmetszésre volt szükség, amit végig kommunikált felém az orvos, és többször megkérdezte, beleegyezem-e. Mielőtt vágott, kaptam egy érzéstelenítő injekciót. Aztán jött végre a fogó. A doktornő karja remegett az erőlködéstől, úgy húzta, én meg nyomtam, ahogy a csövön kifért. És végre olyan három, örökkévalóságig tartó fájás után megszületett a kisfiam január 4-én reggel 8:51-kor 50 cm-el és 3260 g-al. Rögtön a mellkasomra tették, a férjem elvágta a köldökzsinórt, rólam lerángatták a pólómat, és már össze is bújhattunk.

Kicsit elvették megtörölgetni, de szinte azonnal kaptam is vissza. A fiam nagyokat grimaszolt, jól megvillantotta a szája melletti gödröcskéket, amitől a bent lévő csecsemő orvos és nővér rögtön szerelembe esett, és jól körbeudvarolták a kis legényt. A doktornő közben engem összevarrt, amihez kaptam még helyi érzéstelenítést, és végig mondta, mit csinál. Ripsz-ropsz megvolt a stoppolás, gratuláltak még egyszer, és magunkra is hagytak.

A gyerekágyas osztályon két éjszakát maradtunk egy kétágyas szobában. A baba végig velem volt, a szükséges vizsgálatokat ott bent a szobában csinálták mellettem. És ami szerintem nagyon fontos, és nem is tudnám máshogy elképzelni, a férjem bent lehetett velem reggel 8-tól este 8-ig. A második napon jelentkező folyamatos szopizás engem meglepetésként ért, de a nővérek szerint ez így természetes, a baba gyakorolja a szopizást, amivel serkenti a tej megindulását. Szerencsére otthon ez el is múlt, amint rendesen megindult a tejem.

Összességében nagyon kellemes élményként maradt meg bennem az első fiam születése, és bármennyire is őrülten hangzik, már a szülőágyon a fiammal a kezemben azon gondolkodtam, hogy legközelebb meg kéne próbálni többet vajúdni álló helyzetben, hátha akkor kicsit gyorsabb lenne a vége a dolognak. És ami miatt kimondottan büszke vagyok magamra és egyáltalán nincs bennem csalódás vagy kudarcélmény, az az, hogy beismertem a korlátaimat, és képes voltam segítséget kérni és azt elfogadni, amikor eljött az ideje.

Katz

A szerző folyamatban lévő terhesnaplóját itt olvashatod>>>