Egy szép tavaszi napon derült égből villámcsapásként nem vettem észre azt, amit észre kellett volna vennem. Éppen hazafelé autóztam a feleségemmel, aki hirtelen azt mondta, hogy: „Akkor hogy lesz nekem gyerekem?” Na, ez volt az a pont, amit akkor ugyan észrevettem, és meg is kérdeztem, hogy ez a mondat meg mi volt, de megmagyarázta, hogy nem úgy gondolta. Mai érettségemmel olyan verbális áradatot kapott volna, hogy az csak na. Kis pöcs voltam, ma már ezt látom. Teltek-múltak az évek, nagyon sok idő eltelt, aztán jött a donorsperma kérdés. Erre igent mondtam, kvázi rádumált, nem is ez a lényeg ma már, csak a történeti hűség kedvéért írom le. Ma már nem mondanék igent, el kellett volna akkor válni, de ez így történt, így kellett történnie, ma már tudom is, hogy miért.
Ez az írás rólam fog szólni, már elnézést is kérek azoktól, akiknek ez nem tetszik. Tudom, ez bezzeganyás fórum, de bezzegapás nincs, ezért ide írom a gondolataimat, mivel sok anya mellett apa is van, ezért érintettek, és hát azt tudjuk, hogy a férfiak nem igazán beszélnek az érzéseikről/érzelmeikről, ezzel talán segíthetek mindkét félnek. A nőknek abban, hogy egy kicsit másképp is lássák a szeretett férfit, a férfiaknak pedig abban, hogy merjenek beszélni a lelkükben zajló folyamatokról, azzal, akit szeretnek, és aki szereti őket. Az igazán idilli az lenne, ha egymás karjaiban olvasnák a Bezzeganyát. Tehát rólam, a férfilélekről, az azoospermiás férfilélekről szól.
Nehéz volt ezzel szembesülni, elfogadni! Nem egy ilyen pár szavas mondat volt a megélése, annál sokkal több, egyedül maradtam ezzel a problémával. Mindezt a 20-as éveim elején dobta nekem az élet, fiatal házasként, fülig szerelmesen. El sem akartam hinni, ez biztos csak vicc, á, ez nem lehet. Pedig de. Igaz, kőkeményen. Mindenféle vizsgálaton voltam, műtétek, jó kis herebiopszia, kórházban fekvéssel. Mindent megpróbáltam, hogy gyermekem/gyermekünk lehessen, de a sors mást dobott. Ezek után aztán jöttek a másik felem kivizsgálásának procedúrái, ami szintén nem volt egy leányálom se neki, se nekem. Folyamatos küzdés volt önmagammal, ami mindig is probléma volt, aztán még ez is tetézte a dolgokat, hogy hát persze ne legyen az a küzdés olyan könnyű. Megkérdőjeleztem férfiasságom, hogy akkor most férfi vagyok?
Szeretkezem, de fizikai eredménye soha nem lesz, nem lehet? A másik erre egy-két lapáttal még rátett, amiben én is hibás vagyok, ma már ezt tudom, mert egész egyszerűen nem kellett volna hagynom magam. Nem nőttem még fel.
Voltak eltévelyedett gondolataim, hogy már engem nem is a nők érdekelnek.
Szerencsére ez már régen volt, rájöttem, hogy én a nőket szeretem. Mindig is nagyon közel álltak hozzám a nők, az élet nagyon érzékeny antennákkal áldott meg, amire még anyaméhbeli életem és születésem is rásegített.
Mindig kerestem a miérteket, miért történt ez velem.
Megtörtént az, aminek meg kellett történnie, és megszülettek ők, majd rá pár évre elváltunk, ami életem egyik legjobb döntése volt, ennek is így kellett lennie. A gyerekek köszönöm jól vannak, szépek, okosak, nem tudják (direkt nem írok többet).
A családban vannak, akik tudják, vannak, akik nem.
Én majd el akarom mondani nekik. Szerintem el kell mondani, mert bármikor kiderülhet, és az ugye nem jó, ha úgy derül ki, hogy mástól tudják meg.
Mikor először írtam ezt a történetet, akkor még nem tudták, de azóta elmondtuk nekik, jobb lett sokkal jobb lett, jól fogadták, aztán, hogy később mit jelent ez az Ő életükben, az majd a jövő zenéje.
(Direkt hagytam meg a korábbi gondolatot erről, mert akkor az úgy született meg bennem)
Egy korábbi poszt, és a hozzászólások kapcsán született meg bennem, hogy leírom az én történetem. Sok hozzászólással nem értek egyet, de hát különbözőek vagyunk, másképp éljük meg a dolgokat.
Nagyon sok terápián, önismereti kurzuson részt vettem ennek kapcsán, hogy megismerjem magam, a bennem zajló folyamatokat, és a miértekre választ keressek.
Felsorolni is sok lenne, de egy dolgot leírok, mert sok mindenkinek választ adhat bizonyos kérdéseire, csak a lényeget írom le, mert a folyamat maga az azért hosszabb, mire az ember eljut a végére:
Heilinger családállításon mikor a mi családunkat állítottuk, apa, anya, két gyerek. Volt egy olyan állás, amikor a feleségem távolodott tőlem a két gyerek felé, és hogy miért, azt az elején senki sem értette. A terapeuta gondolt egyet és beállított egy férfit az állítás szélére, a két gyerek arra húzott, persze az anya ment velük, mert ugye a gyereknek az anyja mellett a helye. A férfi nem volt más, mint a gyerekek vér szerinti apja, a donorsperma tulajdonosa.
A gyerekek és az anya leléptek a színről, jöttem én és szembe kellett állnom vele.
Mikor egymás szemébe néztünk, akkor meg tudtuk volna ölni egymást, ezt ugye fel kellett oldani. Kölcsönös köszönömök, és az egymás iránti szeretet kifejezése után átöleltük egymást. Barátságban váltunk el.
Ez után a családállítás után váltunk el.
Nekem ez kellett ahhoz, hogy elfogadjam őket, és a sajátjaimnak tekintsem őket, amennyire ez lehetséges. Nem volt könnyű, de utána jobb lett, sokkal jobb. Eme állítást rengeteget lehetne elemezni, mert ebben olyan dolgok vannak, amik a hozzászólásokban is felmerültek.
A donorspermáról nekem azt mondták anno, hogy orvostanhallgatóktól származnak, akiket nagyon szigorú orvosi vizsgálat után választanak ki, és több generáción át lévő örökletes betegségről is felvilágosítást kell adniuk. Hogy most hogy van, azt nem tudom, de akkor ez így volt. Mikor ma is néha megnézem a papírt, akkor borsózik tőle a hátam, mikor egy kódot és egy forint összeget látok a számlán. Egyébként nálunk Magyarországon csak különleges esetekben veszik fel a kapcsolatot a donorsperma tulajdonosával, pl. ha a megszületett gyermek életveszélyben van. Egyéb esetben nem, tehát ha a gyermek meg szeretné tudni, akkor nem tudhatja meg, régen ez így volt. Ezt egyébként nem tartom jónak, de ezt hosszú lenne kifejtenem, és itt már nagyon életfelfogásbeli szempontok ütköznének.
Válás után az életem egyik része rendeződött, a másik viszont nem, volt egy tagadó időszakom, mikor egyszerűen egy nőt sem akartam magam körül látni, mármint barátnőt.
Aztán azért voltak kapcsolataim, de mindig vége lett hol ezért, hol azért, dolgoztam magamon (na nem úgy), a lelkemen, ma már ott tartok, hogy szeretnék egy boldog párkapcsolatot.
Ekkor jönnek elő megint a dilemmák. Teszem azt, megismerkedek valakivel tök jó együtt, minden happy, na de mikor mondom meg neki? Nincs ráírva senkire egyből, hogy szeretne-e gyereket vagy sem. Most hogy ezt így írom, lehet, hogy mégiscsak ezzel kell kezdeni, legalább hamar tiszta vizet öntünk a pohárba, ha így nem vagyok jó, mert gyereket szeretne, akkor lehet menni mindkettőnknek a másik irányba. Szóval ez nehéz kérdés! (Hirtelen lezártnak tekintem ezt a kitárulkozós önvallomást, úgy látszik, ezekkel az utolsó gondolatokkal még nem teljesen barátkoztam meg!)
Jöjjenek a kommentek, amelyek alapvetően mindig saját magunkról szólnak, mert nagyon nehéz a másik helyzetébe helyezkednünk úgy, hogy közben saját belső világunkat kikapcsoljuk, és ne azon szűrőn keresztül nézzük a másik embert, hanem a szeretet tisztaságával, mert ha így néznénk mindig a másikat sokkal megértőbbek, és elfogadóbbak volnánk egymással.
XY
