Félidős terhesen hagytam ott a férjem Valentin-napon

Eleve kiszolgáltatott helyzet, mikor az ember lány hosszú tépelődés után elhagyja a férjét, és hazaköltözik a szüleihez, plusz probléma, ha terhes, úgy, ahogy én. 17-18 hetes terhes lehettem, mikor Valentin-nap reggelén több órás újabb parttalan vita után kiléptem közös otthonunk ajtaján. Utólag úgy látom, hogy én homokba dugtam a fejem, nem vettem észre időben a dolgokat, ha meg mégis, azt mondtam, hogy még csiszolódunk, idő kell a harmóniához. Nem éltünk együtt a házasság előtt, mivel az ő szakmája nem tette lehetővé, legalább is nekem azt mondta. Persze tisztában voltam a katolikus egyház írott, és íratlan szabályaival, így nem erőlködtem, belátom, hiba volt. Ő, pedig mindent elintézett ezzel a kifogással. Azt hiszem az ekkori engedékenységemből azt szűrte le, hogy később is majd minden úgy lesz, ahogy ő mondja, nem lesz ellenvetésem semmiben.

A probléma akkor csúcsosodott ki, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Anyós mondjuk már három héttel az esküvő után érdeklődött, hogy biztos minden rendben van-e velem, hisz ennyi idő alatt már meg is foganhattam volna. Arról ugye nem tudott, és bennem is csak később tudatosult, hogy végig, az egész kapcsolat alatt a férjem a szexszel manipulált. Bizony rohadt sokszor utasított vissza az ágyban, ha nem az történt, amit ő akart. Mikor végül pozitív lett a teszt a harmadik hónapban, az első pár reakció ezek voltak: többet nem mehetsz anyádékhoz, mert messze vannak, és az ártana a magzatnak; majd én választok neked magánorvost Pesten, ami elég közel van hozzánk (anyós), és majd az utolsó időszakban lakhatsz nálunk, mert ott jobb. Persze lestem nagy szemekkel, mitől jobb egy második emeleti gangos lakás, mint egy agglomerációban lévő családi ház? Na meg hogy a szüleimmel találkozhatok? Hisz az eltelt öt hónapban is csak egyszer találkoztunk, akkor is ők jöttek.

Végül, mikor az ilyen-olyan csodadokik, protekciós időpontok nem jöttek össze, dühből, és dacból hazamentem a szülővárosomba nőgyógyászhoz. Mai eszemmel már tudom, hogy ez az én játszmázásom volt, reakció az ő tiltásukra, lehetett volna másképp, talán kellett volna is, de vissza már nem mehetek.

Mielőtt belevágtam volna a gyerek-kérdésbe, azt hittem, hogy tisztáztunk mindent, és egyet is értünk, mert ő látszólag egyetértett velem. Nem kértem sokat, csak három dolgot, bár ez relatív. Egyrészt a macskáját tegyük ki a hálóból, mert bár imádom a macskákat, de nem szeretek velük együtt aludni. Ráadásul a macs elég antiszociális, mindenkit harapott, karmolt, aki csak a közelébe ment. Másrészt megkértem rá, hogy a haverjaival töltött időt csökkentse le, de minimum, ne mindig nálunk legyenek. Igen, kicsit sok volt nekem, hogy heti 2-3 este és vasárnap délben is nálunk lógtak. Ráadásul mindig a nagyszobában, ami egyben volt nappali és háló. Tehát amíg éjfél körül el nem mentek, addig én sem alhattam, hiába mentem mondjuk délelőttre dolgozni. A harmadik kívánságom, már az első pillanattól fogva, hogy oké, ő egy régi kocsit imád, ahol csak elől van öv, de ha gyerek lesz, akkor vagy veszünk egy olyat, ami kicsit modernebb, vagy tömegezem, hisz én világéletemben azt tettem. Na persze itt sem azt kértem, hogy a kicsi kincséről mondjon le, hanem azt hogy az egyikről, hiszen kettő van belőle neki.

Mint gondolom sejthető, ők maradtak, én mentem. Anyóssal összefogva megmagyarázták, hogy jó az az autó, hisz a férj is felnőtt benne, és sohasem volt bekötve. A macskát nem lehet kirakni a szobából, mert ha elvesztené, abba a férjem belehalna. (Sosem kérdeztem meg, bár megfordult a fejemben, hogy mi lesz akkor, ha engem, minket veszít el. Jelentem, semmi.) A haverok, meg Istenem, hát a férjem is felnőtt úgy, hogy az após a haverokkal iszogatott, meg dolgozott éjszakánként a konyhában, majd ha meglesz a gyerek, ők is kiköltöznek oda. Puff neki, itt van, amit megfőztél, edd meg.

A karácsony kabaré volt. Előtte, mivel nem éltünk együtt, 24-én otthon voltam, 25-26-án felmentem hozzájuk, nem csináltam belőle gondot, hisz ő olyankor dolgozik. Igen ám, most viszont együtt éltünk, szerettem volna, ha az egyik napot a szüleimnél töltjük, mire rögtön volt válasz, a férjem megszokta már hogy ilyenkor a szüleivel, nagyszüleivel van, nem akar változtatni a szokáson, majd két ünnep között megnézzük őket. A férjem majd kiválasztja a fát, mert náluk „szokás” van, amit ő folytatni akar, nekem meg ideje lenne megértenem, hogy alkalmazkodnom kell. Majd ő megveszi a díszeket, mert ő tudja, hogy mi a szép... és sorolhatnám. Végül ott ültem a karácsonyfa alatt, amibe nem volt beleszólásom, és nézhettem az általam vett és becsomagolt ajándékokat, csak az enyém nem volt bekötve, de még egy nyomorult címke sem volt rajta, minek, hisz úgy is leveszed, nem? Majd másnap a könnyekig meghatott boldogságban anyóséknál hallgattam, hogy szerinte nem szeretem eléggé a fiát, mert nem tudom felfogni, hogy nekem alkalmazkodnom KELL, ez a dolgom. Egyébként barackkal töltött a hús, mert ő tudja, hogy most nem fogok hányni az édestől, hisz az unokája megérti, miért ez az ebéd...

Az exem februári, én márciusi vagyok. Megbeszéltük, hogy nem veszünk egymásnak semmit, hanem a két időpont között befizetünk egy babamozira. Kiválasztottuk, hova is kellene menni, ahol minél több dolgot kapunk, mikor is kitalálta, hogy ő mégsem akar mozizni. Ő fényképezőgépet akar, mert új szenvedélye lett a fotózás, és régi házakat, meg hangszereket akar fotózni. Nem tágított, bárhogy is könyörögtem, végül a szülei elhozták a nagyapja gépét, amit előző évben vettek neki, csak sajnos a nagypapa időközben elhunyt. Mindeközben pedig arról szólt a beszélgetés, hogy a gyereknek mindenből jó lesz a használt, és arról, hogy anyós milyen csokit kér névnapjára, mert ő azt szereti majszolni, amikor külföldre megy pihenni.

Ekkor jött a Valentin-nap, és én költöztem egy sporttáskányi cuccal. Másnap telefonált, hogy ő megváltozott, és menjek vissza. Egy hét múlva úgyis mennem kellett a munkahelyemre a betegállományos papírral, benéztem hozzá. Csodák csodája, a zár az ajtón lecserélve, odabent pedig tábori helyzet. Koszos ruhák a földön, macskaszőr még az asztalon is. Nem sorolom, beláttam, hogy nem változik a helyzet soha. Elhoztam a télikabátom, beszéltünk pár szót, emlékeztettem, hogy a számlákat be kell fizetnie, ami esedékes, és mondtam, hogy mikor lesz a 20. heti ultrahang. Ezek után párszor még telefonált, hogy jó lenne, ha hazamennék, mert tök kínos neki, hogy senki sem lát engem, és már nem tud mit hazudni, hogy mi van velem. Na meg, hogy ideje lenne abbahagynom a hisztit, egy jó feleség tudja, mi a dolga, és a kedvencem: illő lenne hazamennem, mert a szüleinek házassági évfordulójuk lesz, és milyen már, ha a barátok előtt egyedül jelenik meg. Ezek a beszólások nem segítették a házasságunk rendezését. Mint ahogy az sem, mikor nem épp finom hangvételű hívást kaptam az egyik pap barátjától, anyósnak az első után nem vettem fel.

Mikor elköltöztem végül, egy pár cuccomat eltüntették, pár papírommal együtt. Eleinte ment a huzavona, hogy majd csak akkor adják oda, ha belemegyek abba, hogy az én hibámból válunk, vagy ha beadom a válókeresetet. (A régi olvasók tudják, mert itt öntöttem ki a lelkem, sokan támogattak, amit ezúton is köszönök.) Végül azt mondtam, hogy köszönöm, én tudok várni a gyerek megszületéséig. Innentől nem keresett, csak elvétve, hogy mi van a gyerekkel, én meg nem hívogattam, örültem a békének.

Csabit túlhordtam, végül vákuummal született. Nem volt szép szülés, de mára erősen megkopott bennem a dolog. Nem kaptam meg, nem tehettem mellre, mivel egyből inkubátorba került, nagyon kimerítette a szülés. Végül szerda délután, még az őrzőből felhívtam, hogy megszületett a fia, megköszönte, és közölte, hogy majd szombaton, vagy vasárnap, ha ideje engedi, megnéz minket. Hormonokkal túlterhelt kis lelkemnek nem esett jól, hogy kb. lekakálja a fiát, de nem vagyunk egyformák, ugye?

Másnap reggel Csabi lekerült a koraszülöttekhez inkubátorba. Fél órát lehetett velem előtte, végül kézben szaladt le vele a doktornő, mert nagyon ki volt száradva, és fertőzést kapott. Lemehettem megnézni, de a nővérke el is küldött, hogy nincs ott helyem, mivel tejem nincs, enni sem tudok neki adni, ne zavarjam a gyereket. Nem esett jól, amit mondott, de ez van, és ekkor megcsörrent a telefonom, elindultak a szüleivel, nemsokára ott vannak. Mondtam, oké, de ez a helyzet, semmi baj, már nem fordulnak vissza. Végül azt hallgathattam, hogy anyósnak bezzeg sokkal rosszabb szülése volt, mint az enyém, és nem érti, hogy miért vagyok olyan lassú. Én sem értettem, talán azért, mert előre, hátra, és még befelé is repedtem, de ezt nem kötöttem az orrukra. Meg persze az aknamunka, miszerint anyósnak azért újult ki a rákja, mert én elhagytam a kisfiát. Egyébként is tönkretettem vele, még balesetet is okozott, persze, azt is az én számlámra írták.

Három napig semmi nem maradt meg a gyerekben, csak az infúzió, addigra lett tejem, és ráadásul kedves nővér volt szolgálatban, az anyatej hatott, bent maradt, így délután megpróbálhattam mellre rakni. Nem evett, de már az is öröm volt, hogy megfoghatom. Az ügyeletes egyébként is azt mondta, hogy ő reggel még azt hitte, hogy el kell szállítani, nemhogy délután ki lehet venni az inkubátorból. Dagadt a mellem a büszkeségtől, ó igen, az anyatej csodája. Vagy ugye az időé, teszem hozzá most.

Aztán hétfőn jött a keserűleves, tudtam, hogy vizsgálgatják, fennállt az oxigénhiány esélye, volt röntgenen, koponya ultrahangon, és mivel volt egy icipici zöreje, ezért szívultrahangon is. Ekkor derült ki, hogy baj van, úgy néz ki, hogy nem is kicsi, de a doktornő nem akar semmit mondani, majd szerdán a kardiológus. Be voltam tojva rendesen. Az vigasztalt, hogy maradt, ahol volt, nem vitték sehová, tehát annyira nem nagy a baj. Felhívtam az apját, elmondtam, hogy baj van a szívével, vizsgálják még, erre a reakció, beteg gyerek nem öröm, de biztos csak eltúlzom, addig nem szívbeteg valaki, amíg nincs pesten a GOKI-ban. Pár perc múlva após telefonált, hogy ne riogassam a fiát, mert ha beteg lenne a gyerek, már nem lenne ott, bla bla bla, azt hittem, kivágom a telefont az ablakon. Hát nem értik, hogy én majd’ meghalok a félelemtől, hogy mi lesz ezzel a csepp emberrel, akinek eddig is csak problémái voltak? Én csak jót akartam, ha már ők csütörtök óta nem kerestek, akkor mégis miért zaklatás, ha azt várom az apjától, hogy velem együtt aggódjon? Vagy pont ez a baj, hisz ők nem érdeklődtek, tehát nem is voltak kíváncsiak, hogy mi van, mikor mehetünk haza, stb.

Végül pár nap vizsgálgatás után a kardiológus úgy döntött, hogy nem romlik az állapota, így nem küld minket sehová, és hazamehetünk, két hét múlva kontroll. Csabi kilenc napig volt lent, mire eljöttünk hámlott, mint egy kígyó, de a sárgasága elmúlt. Két hét múlva kiderült, hogy romlott az állapota, a doktornő kért nekünk sürgős időpontot a GOKI-ba. Végül egy hét múlva kaptuk kézhez a táviratot, hogy másnap reggel várnak minket.

Összeszorul a szívem még ma is, ha erre gondolok, a rettegésre, az ott töltött időre, sírásra, ezt viseltem a legnehezebben. Szeptember elseje reggel érkeztünk. A férjem is megjelent. Addig öt időpontban ígérte meg, hogy megnézi a fiát, még egy sem jött össze, volt, hogy másnap telefonált, „bocs, de nem mentem”, akkor is csak azért jött, mert közel voltunk, fél óra után el is ment, mert neki próbája van. Az öcsém kísért be a vizsgálatokra, ami szerencse, mert volt olyan, ami viccszámba ment. Öthetes gyereket tarts ülő pózban a térdeden, úgy, hogy kifeszíted a karját, és a feje nem bukhat előre a mellkasára, de te se látszódj, na, ez a mellkasröntgen. Az eredménye már nem volt vicces, a szíve megnagyobbodott, az ultrahangon kiderült, hogy a baj még nagyobb, nem vihettem ki, az intenzívre vitte rögtön egy nővérke. Nyolcvan százalékos túlnyomás volt a bal kamrájában, és nem tudták, meddig bírja, kritikus állapotban volt.

Másnap reggel ő volt az első, akit katétereztek. Lélegeztetőgépre rakták, mert a főorvosnő szerint 50 százalé esélye volt rá, hogy fel kell nyitni, mert nem bírja a szíve. Ezek után gondolhatjátok, hogy végigbőgtem az egészet. Mikor kijött a professzor, aki csinálta, azt mondta, hogy ennél jobban nem mehetett volna, most már nyugodjak meg, eddig minden rendben. Nem sokkal később kihozták, és felkísérhettem, addigra már a lélegeztetőgépről is levették. Az intenzív előtt ültünk anyuval, mikor a férjem is megjelent a szüleivel és a húgával. Rögtön igyekeztek megnyugtatni, hogy Csabi még ugyan gépen van a műtőben, de nemsokára felhozzák. Mondtam, hogy képtelenség, már itt van fent, én is vele jöttem. Mire ők, hogy van itt kapcsolatuk és ő azt mondta, biztos nem láttam jól, és nem is az én gyerekem volt az. Ehhez nem volt mit hozzátenni. Az elkövetkező órákban azt hallgathattuk, hogy anyós mennyire aggódik, mert az orvosa még nem hívta, és így nem tudja, mikor kezdődik a kemója, mivel kiújult a rákja. Sajnáltam ezért, de engem a gyerekem jobban izgatott. Anyám végül nem bírta, és elterelte a szót olyasmire, hogy a férj eddig miért nem szállt bele semmibe, ami a gyerekkel kapcsolatos költség, és miért nem hajlandó tárgyalni velem láthatás, gyerektartás, és kb. bármi más ügyben. Anyós felháborodott kirohanása után, hogy őt ne hozza senki ilyen kínos helyzetbe, majd beszélünk, ha a fia eljön megnézni a Csabit, én felálltam, és otthagytam őket. Elegem volt az egészből. Elmúlt dél, hajnal óta nem ettem, és nem fejtem, a melleim majd’ szétszakadtak, és a fiammal senki sem foglalkozott rajtam kívül. A dolgok odáig fajultak, hogy a férjem kijelentette, hogy ő nem gyesen van, hogy minden szíre-szóra rohangáljon a gyerekhez, majd ha lesz ideje, és kedve, akkor meglátogatja. Puff neki, apai szeretet.

Anyaszállón kaptam helyet, de fejni nem igazán tudtam, mert amikor csak lehetett, a gyerek mellett ültem. Volt hogy enni is elfelejtettem, és este negyed tízkor estem be megenni az ebédet. Riadalom abból volt, hogy a lábaiba nem tért vissza a keringés. Doplerrel keresték a pulzust a kis bokájában, és nem volt. Kapott erősebb vérhígítót a maximális ideig, és annak hatására kezdett javulni a helyzet. Közben az apja volt bent látogatni, főleg miután közöltem vele, hogy vagy most kezd a gyerek után érdeklődni, vagy eltűnik örökre, mert nem fogom hagyni, hogy pár év múlva azt mondja, hogy ellene neveltem, és eltiltottam tőle. Azt hiszem, megvilágosodott egy kicsit, hogy már rég nem ő irányít.

Öt napot voltunk bent, szemben a sima katéteresekkel, akik három nap után hazamehetnek. Otthon tovább kellett adnom a vérhígítót egy hónapig, de szerencsém volt, Csabi könnyen bevette. A tejem szinte teljesen elapadt, de nem érdekelt, csak az, hogy ő jól van. Most először láttam rózsaszínnek, és éreztem melegnek a kezeit, és lábait, boldog voltam, és tettem rá magasról, hogy jobbára tápszeren él.

Egy héttel később megvolt az első láthatás. Már egy órája ott volt, mikor kezdtem furcsállni a tüsszögést és az orrfújást, persze betegen jött. (Tudom, hogy ha nem jött volna, akkor az lenne a bajom. Tudom, hogy nem lehet a kedvemre tenni. De csak én tudom, milyen az, mikor lázas, és nyúzott, és én zsonglőrködtem, hogy 8 óránként kapja az ab-t, közben a lázcsillapítót, és valamikor a hígítót is, lehetőleg úgy, hogy ne legyenek egymáshoz közel. Plusz én voltam a doki szerint a felelőtlen, amiért nem fogtam előbb gyanút, és hagytam, hogy a legyengült gyerekemet megfertőzzék.) Innentől kezdve 2-3 hetente jön láthatásra, csak akkor halaszt, ha a gyerek beteg, mert saját bevallása szerint nem akarja elkapni.

Tartottam tőle, hogy valamire készülnek, bár így utólag, feleslegesen. Persze volt olyan megjegyzés, hogy csak azért nem pereli el, mert látja, hogy jól bánok vele, de olyan is, hogy a gyerek tette tönkre az életét, felesleges élnie. Keresztelőt egyedül szerveztem, megmondtam neki, hogy mikor lesz, és hogy várjuk őket a templomban, ha akarnak, akkor ott lesznek. Másnap após hív, hogy őket meg sem akarom hívni? Ki akarom zárni belőle? Lestem nagyot, majd feltettem a költői kérdést, hogy ugyebár tudnak róla, és ugyebár a fiuktól, aki történetesen az apa, akié a felelősség fele, elméletileg. Akkor, mint felelősségteljes szülő, miért nem tudja ő meghívni őket, ahogy én tettem a saját családommal. De hát a férjem azt mondta, hogy nem mehetünk. Visszahívtam, ő nem beszélt a szüleivel, akkor honnan tudják? Hát mégis, de ő ilyet nem mondott. Letettem a telefont, nem voltam rá kíváncsi, hogy mit kevert, intézzék el egymás között.

Novemberben végül beadtam a váláshoz szükséges papírokat, addigra sikerült kiegyeznünk a közös megegyezésben, valamint a gyerektartás összegében, ami az ő általa ajánlott 13 helyett 20 lett. A bírónő később azt mondta, hogy „nagyon rendes” vagyok, mert a fizetése alapján 30-at is kérhettem volna. Nem tettem, örülök, hogy ezt küldi, hisz ő ennek kevesebb, mint felét szándékozott adni.

Azóta is vannak súrlódások, és én sok mindent nem tudok megbocsájtani. Pedig valószínűleg kellene. A férjemék részéről kimaradt az első mikulás, gyereknap, és névnap, na, sebaj, lesz másik. Azóta sem adott semmibe bele, én meg egy ideje nem rugózom rajta, szerinte azért adja a gyerektartást, hogy azzal fedezzek mindent utólag is, a kiságytól kezdve a légzésfigyelőn át a babakocsiig mindent. Azért fizet ilyen sokat, mert ezt mind abból veszem. Úgy vagyok vele, ha ez jobb a lelkének, hát legyen.

Brigi850313

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?