Elkényeztetett egyke voltam, legelső unoka a sorban. Jó darabig a nagyszüleim neveltek, mert a dadám körtepálinkával nyugtatott, ha nyűgöltem, így anyám inkább leadott falura a szüleihez, mert hát dolgozni kellett.
Zabolátlan gyerekkorom volt. Nagy udvarunk tele élettel, muzsikával. Imádott nagytatám zenetanár, kántor, focibíró, ezermester egy személyben. Esténként nézhettem a kurtizánok tündöklését és nyomorúságát, bár még fogalmam sem volt, mit jelent a kurtizán. A szomszéd kölykökkel hancúroztunk a kukoricásban, bélyeget, szalvétát gyűjtöttünk, a fásszínben apukás-anyukásdiztunk, kicsit tanultunk másnapra, lefekvéskor nagytatám az Egri csillagokat olvasta folytatásokban – amikor nem a kurtizánokat néztük.
A kerti termésből ribizlibort préseltek a nagyok, íze ma is ott dereng a számban, a gyermekkort idézi... Nem fogtak be segíteni, mint a rendes falusi gyerekeket, pedig házimunka lehetett bőven, nagymamám nyögte oroszlánrészét, de hát én azt akkoriban észre sem vettem.
Emlékszem, amikor először láttam ribizlibor színű foltot a bugyimon, cefetül elszontyolodtam. Talán akkor sirattam el először a lányságom. Másodszor meg a felismeréstől: ez a házasság-dolog, a szülővé válás nem ám egy habos leányálom. Istenem, hányszor elmerengtem a „sírok anyám, siratom a lányságom...” mélabús rigmusán! Pedig zajos olaszos családra, sok gyerkőcre vágytam mindig, hiszen fiatalon az ember leánya duzzadó energiákkal szövi rikító álmait.
És lőn. Daliás vőlegény, dögös menyasszonytánc, mézeshetek, csodás apás szülések, épkézláb gyerekek. Jaj, azok a vajúdás utáni katartikus percek! A szerelemelsőlátásra túlcsordulása benned, ahogyan a karodban tarthatod végre a hónapokig hordozott csodát, egy kis maszatgubancot, és először néz rád vizslató szemeivel. Cseperedésük. Ovis éveik, az első iskolai nap...
S a többi? Fáradtság, levertség, a csakegyanyavan, bárlegalábbháromkéne tehetetlensége, betegség, baleset, rohanás kórházba, dobogó szívvel, infúzióval, a dagadtfejőstehénérzet keserűsége a döbbenettel, hogy a másik elkövető a kurtizános oldalakat bújja, az örökös lemondások, a kávémrégkihűlt, a mindigfutaházam bosszúsága, gügye bájcsevegéseim a játszótéri anyukákkal (milyenakaki, hányfogabújtki?). Mély baráti beszélgetések? Olvasás? Legfennebb a napilap kultúra rovatát a trónkuckó rejtett zugában egy lopott félórában.
Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy életem derekán egy szőrös és nem kimondottan illatos négylábúval osztozom hitvesi ágyamon, aki fogzási rohamaiban szétrágja féltett könyveimet, gyomorrontása meg azzal jár, hogy reggelre teletrutymolja bélsarával otthonunkat. És hogy én ezt a gyerekeimért önként és dalolva?! Mert azelőtt a környék összes kócos, lúzerképű kóbor kutyáját mi etettük, kislányunkat alig lehetett levakarni róluk, a lakásban ugrándozó bolhákról nem is beszélve.
Manapság néha eltűnődöm, hogyan is lettem én felelőtlen fruskából háromgyerekes anya, feleség, és jól-rosszul, de a háztartási teendőket mégiscsak valamelyest ellátó felelős asszonyka, aki hormonális kátyúhangulatában bizony nem egyszer nyugtázza: életéből napokat, heteket, hónapokat tölt azzal, hogy ébreszt, reggelit-tízórait-ebédet-vacsorát készít, terít, etet, aztán leszedi az asztalt, mosogat, szennyest, kinőtt-benemnőtt ruhát-lábbelit szortíroz, betesz-kivesz a szekrényből-mosógépből, ruhát terít, összeszed, pucol, vixol, ki- és becsomagol, fürdet, öltöztet, vetkőztet, zoknit stoppol-párosít, gombot varr, kapát vág, hajat kócól, serkét fésül, kullancsot ropogtat, feneket töröl, románt tanul, fektet, lázat mér, csillapít, gyógyszert készít, virraszt.
S bár ezt némi segítséggel teszi, hiszen apjuk is van ám az érintetteknek, egész jófejapa, aki hordja a gyereket suliba, focira, uszira, balettre, angolra, zongira, bevásárol, programot szervez, felcsomagol, matekozik, kocsit mos, kutyát etet, biciklit javít, sízni tanít, mégis kötve hiszem, hogy van olyan családanya, akit sohasem legyintett meg a mosthagyomotteztazegészet kattanó szele. És bár ebben az örök zsongásban vágyik az egyedüllétre, olykor keresi, és nem találja, hova bújhatna el a világ elől, és valahogyan próbálja megőrizni magának azt a hetedik szobát, e zajos nagy családban is előfordul, hogy magányosnak érzi magát.
És mégis. Ez az anya: szoptat, ringat, ölel, simogat, vigasztal, játszik, mesél, versel, hallgat, figyel, dúdol, énekel, sír, nevet, kacag, pezseg, pörög, zenél, muzsikál, táncra perdül, és egy-egy ritka-áldott pillanatban úgy érzi, mint Csipike érezhette óriáskorában: ezt az egész kerek világot féltve őrzi-öleli.
Ildikó
Anyasággal kapcsolatos posztjainkból:
Az anyaság nehéz, de...
Anyaság: mindenki jól akarja csinálni
Élvezd az anyaságot!
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
