Előző írásom óta körvonalazódtak bennem a dolgok a dokikkal kapcsolatban.

Sok kismama-kispapa tanácsolta, hogy „ehhez a dokihoz járj, ahhoz járj, stb.”, tehát kaptam egy kb. végtelen listát. Dicsérték, fényezték a dokit, de nem vették észre, hogy a nagy dicséret közben az igazság is kicsúszik… A pénzes doki is beküld az állami rendelésre / a pénzes doki be se megy a szülésre / a pénzes doki is máshoz küld tovább. Néhányan javasolták, vagy kérdezték, hogy miért nem megyek külföldre (pl.: Németország), mert ott mennyivel jobb az orvosi ellátás… Na, ez kizárt, éltem külföldön (2 hónapot), sajna részt vettem orvosi ellátásban (ami hibátlan volt, de hatalmas macera!), köszönöm, maradok itthon. A munka is, család is ideköt. Nem akarok kimenni, főleg nem terhesgondozás miatt.

Már az elején eldöntöttük a párommal, hogy ha valami szükséges (mert az orvos mondja, vagy mert annak érezzük) és fizetős, akkor az fizetős, ezen nem akarunk spórolni. Viszont az is fixálódott, hogy amiért nem muszáj pluszköltséget magunkra vállalni, azt megpróbáljuk a standard megoldással megoldani. Így lett  az, hogy továbbra is az SZTK-s vizsgálatot részesítem előnyben. A szonográfus és a laborosok okék, a szülészekkel meg nem fogok kesztyűs kézzel bánni, egy alkalom elég volt a megaláztatásból. Ha valami nem tetszik, pl.: lekezelően bánik velem, vagy mint egy hülyével, akkor szépen megkérem, hogy a stílusa maradjon szakmai. Előre felkészülök majd szépen a védőnővel, hogy akkor most a dokinak mit is kell ellenőriznie/kitöltenie, stb., így a vizsgálatoknál nem lesz az, hogy elmarad valami.

Karakán csaj voltam egész eddig, nem fogom engedni, hogy holmi hangulatingadozás során a dokik negatív érzetet idézzenek elő bennem. Meg mellesleg ahol vidéken él a családom (itt most az ország másik felét értem vidék alatt és nem Vecsés/Gyál és Budapesthez közel lévő településeket), ott van egy szülész, akinek elküldhetem az eredményeim, ha vidéken vagyok, és ha kell, akkor meg is tud vizsgálni, így lesz egy folyamatos kontroll is az egész felett. Azért is maradok az SZTK-nál, mert közel van. Egy helyen van a patika, a labor, az ultrahang, mindez közel a központhoz és közel az otthonunkhoz, így maximum egy helyen kell bolyonganom, és nem a városon keresztül és kasul.

A másik indok, mert inkább spórolok a szülésre és a babának szükséges dolgokra. Félnék ügyeletesnél szülni, annyi rémsztorit hallottam, plusz a saját budapesti ügyeleti tapasztalataim is szörnyűek, így inkább egy magánkórházban szeretném világra hozni a babámat. Ahhoz meg bőven kell annyit félrerakni, mint amennyit egy magándoki elkérne a teljes gondozásért + szülésért (és akkor még a szülésznőnek nem számoltam díjat, plusz a nővéreknek sem). Így kikértem a következő UH és vizsgálati időpontot jó előre és a munkahelyen is szóltam, hogy akkor aznap én nem leszek megint.

Viszont végre, hogy túl vagyunk az első trimeszteren, amikor is fáradt is voltam, mint a nem tudom, mi, és a doki sem örült annak, hogy én mozogni akarok a 13. hétig, plusz az összes helyen, ahova mozogni akartam menni, mondták, hogy kismamaként várjam meg a 13. hetet. Végre mozoghatok! Szépen be is jelentkeztem a közelünkben lévő jógastúdióba, ahol heti két alkalommal a koraesti órákban van jóga. Kis naivan azt hittem, hogy milyen könnyű lesz az nekem (rendszeres sport a terhesség előtti két évben, heti minimum négy edzés), meg hogy ez csak „terhesjóga”. Látszólag egyszerű dolgokat csináltunk, szépen átmozgatva a testet, figyelve arra, hogy ne szédüljünk meg, ne okozzunk a babának bajt, ne terheljük a hasizmokat. Egyre jobban éreztem, hogy a 6. héttől való mozgásszegény életmód (csak séta, mondjuk az sok) mennyire kevés volt az én szervezetemnek. Elszoktam tőle. Éreztem az izmomon, hogy erőnek megvan benne az erő… de már hét hete nem használtam, így pedig egy idő után megmutatta, hogy „bizony-bizony visszafejlődött egy kicsit és nehezebben bírja”. Így az egyszerűnek tűnő gyakorlatoktól másnapra szép kis izomláz (kellemes fajta) lett a testemben. Amitől én felfrissültem, éreztem, hogy most az izmok a helyükre kerültek.

Az elmúlt hetek lazasága után végre visszakaptam egy kicsit abból, amihez a szervezetem hozzá volt szokva… A rendszeres – kontrollált terhelést, és mondanom sem kell, ilyen jól rég aludtam. És főleg tudom, hogy a mozgással megelőzhetem azt, hogy a terhesség vége felé a megváltozott súlypont és ellustult izmok miatt erőteljes fájdalmaim legyenek pl.: derékban, mert nincs az izom a terheléshez hozzászokva. (Nem azt mondom, hogy nem lesznek fájdalmaim, ki tudja, de ha nem teszek ellene, akkor tuti nagyobb lesz a baj.) Tehát újra rendszeresíthetem a mozgást az életemben, ami jó nekem és jó a babának is. Egyetlen dolog, amivel még nem tudtam azonosulni (főleg mert a babából semmit sem érzek még), amikor az oktató lágy ejtéssel mantrázza felénk:

„Érezd a babád, mit csinál most? Merre áll a feje?”.

Hát ilyenkor én tudomásul vettem, erre a kérdésre még néhány hétig én nem tudok választ adni.

A másik pozitívuma a 2. trimeszternek azon kívül, hogy visszatért az életerőm, hogy nem kell titkolózni. Eddig babonából nem nagyon mondtuk el senkinek, akinek nem volt fontos tudnia / nem túl közeli ismerős, most végre szabadon beszélhetek erről, szabadon olvashatok babás cuccokat anélkül, hogy valaki meglátná, akit még nem akartam beavatni. Ez az érzés van olyan felszabadító, mint a mozgáshiány megszűnése.

Waczkor

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?