Az elmúlt fél-egy évben rengeteget vívódtunk rajta, hogy vállaljunk-e még egy gyereket vagy éljük tovább a már most is nagyon teljes egygyerekes életünket a már meglévő kislányunkkal.
Abban biztosak voltunk, hogy nagy korkülönbséget nem szeretnénk, de tény, hogy nagyon megviselt minket a kezdeti kisbabás-totyogós időszak és elrettentett mindkettőnket a gondolat, hogy újrakezdjük az éjszakázást, a bölcsibe szoktatást, a betegeskedést; pláne, hogy a már meglévő csemete sem alszik túl békésen éjjelente.
Hosszú hónapokig vártuk, hogy egyszer majd abbahagyja a folyamatos éjszakai fészkelődést és végre mindannyian nyugodtan alhatunk, több, mint két év után, de 2-3 nyugodt éjjel és a nálunk azonnal megjelenő „ez már jót jelent” optimizmus után, sajnos mindig csalódnunk kellett.
Talán ennek is köszönhető, hogy a vívódásunk végére pontot tettünk azzal, hogy: „úgysem alszik a gyerek, nem is fog soha, akkor már jobban járunk, ha egyben letudjuk az újszülött-totyogó-dackorszakos szarcunamit.” Szeptember végén eldöntöttük, hogy akkor innentől éles lőszerrel vadászunk, lesz, ami lesz, másodjára úgysem lesz olyan szerencsénk, mint először, hogy az első hónapban teherbe essek. Pláne, hogy tudtuk, hogy októberben pont úgy jön ki a lépés, hogy a munkánk és egyéb elfoglaltságok miatt, nem nagyon fogunk egy fedél alatt tartózkodni, hol egyikünk-hol a másikunk utazik sok száz kilométerrel arrébb.
Egy hétvégét (másfél napot) mégis sikerült itthon együtt töltenünk, így alakult, hogy a november eleje engem már terhesen talált. Esküszöm, hogy ilyen csak a B-kategóriás, szirupos romkomokban történik, hogy egyetlen mámoros egyéjszakás kalandból azonnal gyerek (és persze véget nem érő dráma) kerekedik.
Pont ennyire minimális esélyünk volt rá, de úgy látszik, hogy genetikailag nagyon egy húron pendülünk.
Én nem tudom az ilyen híreket sokáig magamban tartani (értsd: semeddig), így szinte azonnal el is mondtam a férjemnek a kissé meglepő, de annál örömtelibb hírt. Semmilyen nagy bejelentéssel nem készültem: egy szombat reggel pozitívat teszteltem, bedobtam a tesztet a táskámba, majd a játszótéren a kezébe nyomtam, miközben várta a gyereket a csúszda alján. Felettébb romantikus, de hát nem vagyok túl szentimentális, na.
Hazafelé meg is tárgyaltuk, hogy most is karácsonykor fogjuk bejelenteni a családunknak a dolgot (pont akkor fogom betölteni a bűvös 12. hetet), az legutóbb is jól sikerült, bár lehet, hogy most nem fogja őket annyira váratlanul érni a dolog. A nagyszülők egy ideje már puhatolóznak, hogy mi az elképzelésünk kistesó ügyben, de ezt a témát igyekeztünk mindig rövidre zárni azzal, hogy „még nem tudjuk”. Szerencsére nem erőszakoskodik senki, inkább jóindulatú kíváncsiság ez, tudjuk, hogy szó nélkül elfogadnák a döntésünket, legyen az bármi.
Ez a terhesség most nagyon más, mint az előző. A lányommal sem volt semmilyen különösebb problémám, de nagyon máshogy éreztem magam. Olyan hamar olyan óriásira puffadtam, hogy kismama nadrágokat kellett hordanom már a 8-9. héten, mert a sima farmerjeimet nem tudtam begombolni. Állandóan hányingerem volt és bár egyszer sem hánytam, de folyamatosan rágcsálnom kellett valamit, hogy ne érezzem, hogy felfordul a gyomrom. Most semmi bajom, semmi tünetem, néha el is feledkezem róla, hogy terhes vagyok, pedig már lassan eltelik az első trimeszter.
A napokban gondolkoztam rajta és szinte biztos vagyok benne, hogy ez részben annak is köszönhető, hogy nem az első gyerek, így nem érek rá arra, hogy folyamatosan magamra figyeljek, minden apróságot kielemezzek, minden hasi feszülést észrevegyek.
Eleinte tartottam tőle, hogy ez rosszat jelent, de a 8. héten, az első ultrahangon mindent rendben találtak, akkor vált igazán valósággá, hogy „most már tényleg folyamatban van a kistesó projekt”. Ijesztő egyébként. Főleg olyankor, amikor rohanás az egész napunk (hetünk) és egyszerűen nem jut időnk arra sem, hogy egy pillanatra leeresszünk.
Furcsa belegondolni, hogy nemsokára két gyerekünk lesz és az állandó loholás, az időhiány hatványozódik majd, úgy, hogy jóval kevesebbet is fogunk aludni.
Sokszor van, hogy el kell számolnom magamban tízig, amikor reggel könyörögni kell, hogy induljunk már el végre a bölcsibe, mert ha nem megyünk ki az ajtón 5 percen belül, akkor biztosan elkésem a munkából. A lányom eddigi szuperképességi közül ez a legidegesítőbb: minél korábban kel fel reggel, annál tovább tart elkészülnünk és elindulnunk. Olyankor természetesen négyszer át kell variálni, hogy melyik csizmáját szeretné felvenni és már a lépcsőházban állva jelenti be, hogy „de anya, nem csináltunk zizurát!” (értsd: frizurát).
Most, hogy 0-24-ben esik az eső már hetek óta, nagyon nehéz neki bölcsi után elfoglaltságot találni, itthon pedig egyszerűen nem tudjuk lefoglalni minden egyes délután. Muszáj egy-egy napra beiktatni egy játszóházazást vagy legalább csak annyit, hogy elmenjünk együtt sétálni a bevásárlóközpontba, nézzük meg a karácsonyi dekorációt és vegyük meg a holnapi ebédhez szükséges dolgokat.
Jobb napjaimon nagyon érdekesnek találom, hogy ha én megyek vele, mennyire másképp viselkedik velem, és mennyire más, ha az apja a társasága. (Rosszabb napjaimon meg legszívesebben lekaparnám a bőrt az arcomról egy-egy brutális hiszti után.)
Tudom, hogy tudományos oka van annak, hogy miért „rosszabbak” a gyerekek az anyjukkal, de nagyon durván tudja feszegetni a határaimat és minél inkább felhúzom magam, annál rosszabb a dolog.
A héten elmentünk együtt sétálni, hogy megnézzük a kivilágított karácsonyfákat az egyik játszótér/korcsolyapálya mellett.
Félig üres volt a parkoló amikor megérkeztünk, de olyan óvatosan, ügyesen jött mellettem, hogy rá sem ismertem. Amikor két sor parkoló autó között megállt, szétnézett mindkét irányba, majd megjegyezte, hogy „nem jön sehol autó, átmehetünk”, akkor hangosan fel is nevettem. Visszafelé már nem volt ilyen szófogadó és jó kedélyű. Amíg körbejártunk, felgyülemlett rengeteg autó a parkolóban és folyamatosan jöttek-mentek az újabbak ki-be. Megfogtam a kezét, hogy együtt vágjuk át az álló autók között, de ez egyértelmű
árulás volt a számára és azonnal beindult a hiszticunami, hogy ő márpedig egyedül akar menni, mert ő tudja, hogy szét kell nézni.
Nyilván nem hagytam annyiban a dolgot, először szép szóval („nézd kicsim milyen sok autó jön-megy, nagyon veszélyes itt sétálni, azért kell megfogni a kezem”), aztán morcosabban („jó, ha nem akarod megfogni a kezem, akkor az ölembe veszlek és nem sétálhatsz tovább”), ami végül odáig eszkalálódott, hogy földhöz vágta magát a parkoló autók között a betonon.
Ez újabban a „go-to” megoldása minden olyan helyzetre, amikor sértve érzi magát. Sajnos nem választ mindig alkalmas „fekhelyet”, és nehéz a helyzetből kimozdítani is, mert egyszerűen megfeszíti magát (ezzel megakadályozva, hogy felvegyem), így jobb ha kivárja az ember amíg lejár a dolog.
Miközben az ordító gyerekemet néztem a két autó közötti szűk helyen, három dolog futott át az agyamon:
1. Ha ezt egyszer abbahagyja, akkor jó alaposan le kell csutakoljam a kezeit fertőtlenítős törlőkendővel.
2. Holnap el ne felejtsem bevinni a rajzlapot a bölcsibe.
3. Jézusom, ebből nemsokára kettő lesz!
Salty
