Életemben nem a férjem volt az első szerelemnek hitt kábulatom. Kamaszként bárkibe és bármilyen indíttatásból képes voltam beleszerelmesedni cirka 5 perc alatt.
Tetszett, hogy tetszem a fiúknak, és halvány fogalmam sem volt arról, ez milyen veszélyes tud lenni. Szerencsémre nekem nem lett az, mert 16 évesen összefutottam életem későbbi párjával. És mivel a 32. évemen is túl vagyok, mondhatom, hogy életem felét vele éltem le.
Hatalmas szerelem volt, imádtuk egymást, és mivel még félig gyerekek voltunk, őszinték és tiszták tudtunk maradni egymáshoz. Megtaláltuk azt, akiben valóban bízhatunk. Így gondoltuk akkor. Aztán persze összeköltöztünk, összeházasodtunk, dolgoztunk, és esküvő után fél évvel már a válást fontolgattam elég erősen. Mert mi ugyan felnőttünk, de a kapcsolatunk nem változott. Nem tudtunk férfiként és nőként szeretni, élni, és ez nekem korábban okozott gondot, mint neki. Úgy döntöttünk, megpróbáljuk újra.
Körülbelül a századik újrapróbálásnál abbahagytam a számolást. Mert ugyan a kapcsolat nem változott látványosan, mi magunk viszont igen. Kezdtünk felnőni. A sok év alatt, millió piszlicsáré dolgon való örök harag után kezdtük meglátni az egész hiábavaló cirkusz mögötti rendet. Hogy ez így van jól. Nekem ez a jó, neked meg az, és ettől függetlenül és ezzel együtt is ugyanaz vagy, én is ugyanaz vagyok, és rajongok még mindig azért a világért, és azért a magamért, amit a szemedben látok. Nem, nem csak érted. Az egész univerzumért, aminek a közepe te vagy. És még csak nem is érdekel, hogy te mennyire, milyen százalékban és intenzitással érzel hasonlót irántam. Nem azért szeretlek, mert te szeretsz.
Hosszú volt. Közben 4 évet vártunk arra, hogy gyerekünk lehessen. Keserves idők voltak. Aztán amikor megszületett a lányunk, ismét változnunk kellett – de már jól ment. Könnyedebben. Rutinosabban. Sokan megköveznének, de én a gyereket külön szobában altattam kezdetektől. Nem zavarta őt sem az apja horkolása, és a házasságunknak tulajdonképpen 3 évig annyi intimitása volt, ami az esti összebújásba belefér. Ebből nem engedtem. Nem bántam meg.
Viszont újra változnunk kellett. Egy csomó lett a mellemben a tejtermelés megindulásakor. Évekig elhittem az orvosnak, hogy majd felszívódik. Nem történt meg. A tűszúrásos biopsziát és a többi érdemtelen és eredménytelen (?) vizsgálatot nem részletezem. Felesleges is volna. Mert nem az a lényeg, hogy milyen úton, de eljutottam odáig, hogy oké, nem bírom tovább a fájdalmat, vegyék és vigyék. Igen. Vegyék le a mellemet. A nőiességem egyik szimbólumát.
Újra változtunk. A műtétet, a szövettani eredményre várást mondhatni könnyedén, kézenfogva csináltuk végig. Az utolsó stádiumú elváltozást diagnosztizáló orvosnak sem húzott be egyikünk sem egy balhorgost. Mosolyogva közöltük, hogy az ki van zárva, és hogy lesz szíves utánanézni. Persze azért nem esett jól. ( Sosem felejtem el, első gondolatom az volt, hogy hogy mondom el anyámnak. ) A szövetmintát külföldre küldtük, hogy DNS vizsgálattal igazolják, hogy az enyém- e. Nem az enyém volt. Hogy hová lett az én szövetem, rejtély, de nem kívánom kibogozni. Ügyvéddel is beszéltünk, szerinte nem biztos, hogy megnyernénk a pert – hát nem perelünk.
És miért nem? Honnan tudtam, hogy minden rendben van?
Mert jól élünk. Belenézek a tükörbe és a szememben Élet van. A nagybetűs. (És a fenekemen háj, nem kevés, a hasam sem feszes és izmos – talán valahol odalent a 10 kilónyi felesleg alatt. ) Nem rombolom szét azzal, hogy a családomat kiteszem még egy kis tortúrának.
Változunk. Fél mellel is szerelmes tudok lenni – és szerelmes tud lenni belém a férjem. Olyan könnyű volt végigcsinálni az egészet, mert Ő velem volt. Mellettem. Szó szerint. A kórházban olyan szobát kaptunk, hogy külön lehessünk. Összetolta a két ágyat és végig fogta a kezem. Három napig. Nem tágított mellőlem. Nem hagyott egyedül egy pillanatra sem. Vitte a bajom felét. Nincs rá szó, mennyire becsülöm érte. Nekem nincs pozitív apa- és férjképem otthonról, apám kétszer hagyott el bennünket. Azt gondolom, a férjem jó példa lesz a lányunknak, és a többi gyerekünknek. Szokták kérdezni, hány gyerekem van. Erre az bennem a válasz: három. Ebből kettő még nem született meg. Így is érzem. Így is lesz.
Minden utólagos orvosi vizsgálat eredménye kiváló. Egészségesebb vagyok, mint valaha. Nem követendő példa vagyok, inkább elrettentő. Nem hallgattam az orvosokra, sem a rokonokra, sem az ismerősökre. Senkire. Csak a szívemre és a páromra.
És élek. Még sokáig. És boldogan.
És honnan tudom, hogy minden rendben? Hogy néha eldurran az agyam a szanaszét heverő zokniktól. Igen, ez a legnagyobb bajom.
Anyabanya
