Öt hónap telt el azóta, hogy elvesztettük a babát. Két hónapot várnunk kellett, de azóta már háromszor próbálkoztunk… Ebből kétszer úgy éreztem, hogy megtermékenyültem, de aztán kis késéssel megjött a vérzésem.
Nem mondom, hogy agyba-főbe csináltuk, de hát az első alkalommal is teljesen hihetetlen módon, random időpontban, valami kóbor együttlétből maradtam várandós. Még nincs tragédia a levegőben, de abba lassan bele kell nyugodnom, hogy a csoda csak egyszer történt meg. Nem fogok többé spontán, észrevétlenül teherbe esni, és csak a sokadik héten észrevenni, hogy nem vagyok egyedül. Innentől beállhatok, és be is álltam a naptárt figyelő, programozottan szeretkező, reménykedő nők sorába. Azt viszont megfogadtam, hogy a hőmérőzésig meg az ovulációs tesztig azért sem fogok süllyedni.
És hát egy kicsit aggódom. Gyakorlatilag fél év alatt háromszor elvetéltem, ha a koraiakat is belevesszük. A kedves ugyan azt mondja, hogy ezt ne kezeljem tényként, lehet, hogy egyszerűen a vetéléskor átalakult valami ott bent, és azóta másmilyen a menzeszem, azért hiszem azt mindig, hogy megfogantam… De nem, a múlt hónapban biztosan tudtam, hogy nem történt semmi, azelőtt és most viszont igen. És akkor persze jön az agyalás, hogy mi van, ha nem vagyok képes kihordani egy gyereket, ha mindig csak elindul a folyamat, aztán a következő vérzéssel, vagy legkésőbb az első trimeszter vége előtt abba is marad.
Ezért is írom most le ezeket, hogy tiszta fejjel, kívülről lássam a helyzetet. Hogy mindez csak agyalás, találgatás, alaptalan pánikolás. Őrült mázlista ugyan már nem leszek, mint A. (akinek már majdnem háromhetes a kislánya), de gyerekem még lehet. És ha nem lesz, mert úgy van megírva, hogy nem lehet, akkor is teljes értékű ember és nő vagyok, és emberhez méltó életet kell élnem, hogy ne (csak) a párom szeretete tartsa bennem a lelket.
Legfőbb ideje, hogy kiszakadjak ebből a menzesztől menzeszig tartó érzelmi hullámzásból és újra úgy éljek, mintha semmi sem történt volna. Hogy ne pánikoljak a baba-dolgon, ahogy azelőtt se tettem, hiába közeledek a negyvenhez. Szerencsére van mihez nyúlnom, nemrég vettem magamnak egy kis pengetős afrikai hangszert, ami az éjjeliszekrényemen várja, hogy megtanuljak rajta játszani. Elővettem a fehér gyapjúfonalat, ami több éve méltatlanul elfeledve kuporgott a zsák alján, és terveztem egy kardigánt. Igazi profi módon, ábrával, méretekkel, adatokkal, kötéspróbákkal - már csak meg kell kötni. Napok óta csak a fejem búbja látszott ki a gombolyagok, kötőtűk, kötéssel kapcsolatos könyvek közül. Szinte még a babáról is megfeledkeztem… Amíg ma délelőtt vérezni nem kezdtem.
Elhatároztam, hogy ha a nyárra sem lesz pocakom, akkor sokat fogom hordani azt a szép, madeira-csipkés, fekete ruhát, amit nemrég vettem. S ha utána sem lesz, akkor megtanulok rendesen ruhákat tervezni és kötni.
Kata
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
