Előzmények: 2011 októberében a bal petefészkemben egy 4X5 centis ciszta volt. 2012 januárjában megoperáltak: ekkor már 6X7 centis volt a ciszta, ún. csokiciszta, a diagnózis szövettan nélkül is kimondható volt – endometriózis. A hasfalamban, a méhemben, a jobb petefészkemben nem voltak elváltozások, csak a bal petefészkemben volt ez az emberes méretű ciszta. Műtét után fél évig injekciókat kaptam, majd 2 évig gyógyszert szedtem: ezek kiütötték a peteérést, mesterséges klimaxot előidézve, így nem vált le minden hónapban a méhnyálkahártya, azaz ha bárhol máshol voltak ilyen elkóborolt nyálkahártya darabok (endometrikus szövetkék), nem gyulladtak be hónapról-hónapra, nem fejlődhettek ki csokiciszták.
2014 nyarán eldöntöttük a párommal, hogy babát szeretnénk, így november elején befejeztem a gyógyszer szedését. Hagytam időt magunknak, illetve a szervezetemnek, hogy helyreálljon, visszatérjen és rendeződjön a ciklusom. 2015 augusztusában mentünk először orvoshoz: látszólag nem volt semmi gond, minden lelet negatív lett (volt nekem cukorterhelés, teljes hormonpanel, ultrahangos vizsgálatok, illetve a páromnak spermavizsgálat). Az orvos azt javasolta októberben, hogy az előzményeim miatt ne csak sima petevezeték-átjárhatósági vizsgálatot csináljunk, hanem legyen egy laparoszkópos kisműtét, ami során megcsinálja az átjárhatósági vizsgálatot, csinál egy méh-tükrözést, illetve ha van valami baj, azt megpróbálja orvosolni (ekkor azt mondta, hogy szerinte kizárt, hogy az endometriózis visszatérjen ilyen alapos kikezelés után).
Beleegyeztem a műtétbe, november elején túl is estem rajta: a diagnózis lehangoló volt, kiderült, hogy mindenem tele volt endometrikus szövetkékkel, így gyakorlatilag – bár amennyit csak tudott, eltávolított az orvos a műtét során – csak mesterséges úton lehet babánk. Amikor mentem a varratszedésre, az orvos vázolta a lehetőségeinket, „menetrendet” is adott a gyógyszeres kezeléshez, hogy mikor kell ilyen-olyan gyógyszer bevenni, injekciózni, ultrahang, stb.. Azt mondta, hogy azonnal kezdjük, műtét után van a legnagyobb esélyem a teherbeesésre. Mivel megbeszéltük a műtét után a párommal, hogy egyelőre nem lépünk a mesterséges útra, hanem várunk még, így mondtam az orvosnak, hogy köszönöm, de nem kezdenék bele. Konkrétan hülyének nézett (szerintem nem látott még ilyen nőt, aki először jön, hogy gyereket akar, aztán meg visszakozik…), de megnyugtattam, hogy „Doktor úr, ne izguljon, jövő ilyenkor így vagy úgy, de eggyel többen leszünk!”.
Nem volt egyszerű ettől függetlenül feldolgozni a tényt, ahogy az arcomba kaptam a megállapítást, hogy ne nagyon reménykedjek abban, hogy teherbe tudok esni. Volt egy-két mélypontom, de valami mindig átlendített ezeken – nem tudom, hogy mi vagy miért, de én rendületlenül hittem abban, hogy 2016-ban babánk lesz.
Márciusban pedig megtörtént a csoda: egyszercsak azt éreztem, hogy valami nagyon nagy változás jön, valami nagyon más. 28-án, húsvét hétfőn délután pedig pozitív lett a teszt, április 4-én pedig ott volt az ultrahangon az egyértelmű oka a változásnak: az orvosom őszinte döbbenetére 5 hetes terhes voltam. Csak annyit mondott: „Gratulálok, magával megtörtént a csoda!”.
A teherbeesésem családi legendája: az egyik kollégám, aki tudta, hogy szeretnénk babát, még januárban kérdezte, hogy mikor hozzon gyöngyös tojást. Merthogy szerinte a gyöngytyúk tojása fickósít, ha ő akar valamit az asszonytól, gyorsan megeszik egy 10 gyöngytojásos rántottát… Akkor mondtam neki, hogy majd máskor, most odavan Zoli sítáborban, majd-majd-majd (nem vettem túl komolyan…). Február végén beállított az irodába az aprócska tojásokkal, hazahoztam, mondtam a páromnak, hogy tessék, ezt úgy edd meg, hogy fickós leszel tőle. Pár nap múlva, március elején megette… Én nem mondom, hogy ok-okozati összefüggés van és a gyöngyös tojás miatt lettem terhes, de azért mókás, hogy a fogantatás ideje nagyjából egybeesik azzal a nappal, amikor a párom megette azt a 10 tojásos rántottát…
A terhességem eseménytelenül telt, bár végig táppénzen voltam, mert az előzmények miatt veszélyeztetett terhesnek minősültem. Az orvos azt mondta, hogy mivel nálam ez a teljesen természetesen, ágyban-párnák közt létrejött terhesség a csoda kategóriája, így szánjam rá a 9 hónapot és nagyon vigyázzak magamra, pihenjek végig. Igaza volt, nagyon jót tett, hogy nyugodtan, pihenéssel telt el ez a legfontosabb, legszebb 9 hónap.
Szülés: November 29-re voltam kiírva, de a baba nem akart jönni. Bíztam benne nagyon, hogy az adott napon megszületik, mert a pocakomban mindent „időben” csinált (első rúgás, befordulás), így azt gondoltam, hogy a nagy napot is kivárja a mi kislányunk és kibújik. Előjelek voltak, 28-án már brutális 8-10 perces jósló fájásokkal hívtam a szülésznőmet, hogy mi legyen, menjünk vagy maradjunk. Az ő tanácsára maradtunk, lezuhanyoztam meleg vízzel és a fájások megszűntek.
Mivel itt, Békéscsabán az a protokoll, hogy a terminus napján be kell feküdni, így nem volt mit tenni, nov. 29-én reggel bevonultam a kórházba. Gyors vizsgálaton kiderült, hogy szűk 1 ujjnyi a méhszáj, tehát maradok, de nem szülök. Nem tagadom, sírtam, mint a zálogos szamár, kiborultam, mondtam a páromnak, hogy én ezt nem bírom ki, nem akarok kórházban lenni, illetve de, akarok, csak szülni is akarok, nem pedig hemperegni egy kifeküdt ágyon és várni. Mert ezt otthon is tudnám csinálni, és ha ennyire sehogy sem állunk, akkor miért ejtenek túszul? A választott doktornőm és a szülésznőm is nyugtatgattak, hogy ki lehet ezt bírni, meg fog indulni a szülés, ne sírjak. De ha nem indul be, akkor egy hetet várunk és Mikulás-babánk lesz, mert dec. 5-én megindítják.
Még aznap délután távozott a nyákdugó, boldogan rohantam az ügyeletes orvoshoz, de az pikírt arccal közölte, hogy mivel nagyon mosolygok, biztosan nem fogok szülni. Eseménytelenül eltelt két nap (se jóslók, se további tágulás), majd dec. 2-án délelőtt megvizsgált a doktornő és boldogan közölte, hogy majdnem 2 ujjnyi a méhszáj, kicsit megfeszegeti. Lazán fejbe rúgtam a „kis feszegetés” közben. Különösebben nem haragudott meg, de azt mondta, hogy inkább ordítsak, mint rúgjak. Délután lementünk a párommal a kórház köré sétálni, amikor egyszercsak megállt mellettünk egy autó és kiintegetett belőle egy Mikulás. Olyan döbbent csodálattal álltunk, mint a gyerekek. Mondtam is, hogy na, ez a gyerek az elmúlt 1 hétben most már tényleg mindent látott bentről (Bikini koncert, első adventi gyertyagyújtás, első havazás), ideje kijönnie.
Már úgy mentünk vissza az osztályra, hogy egyre erősebb, de rendszertelen fájásaim voltak. A párom hazament, ekkor volt fél 5. Letusoltam jó meleg vízzel, átöltöztem és elindultam a vacsorámért. A folyosón összefutottam a doktornővel, aki láthatott rajtam valamit, mert egyből azt kérdezte, hogy rendeződnek a fájások? Mondtam, hogy lehet, eddig nem mértem, de a meleg víztől sem múltak el. Akkor sétáljunk le a szülőszobára egy vizsgálatra. Méhszáj 3 ujjnyi, hurrá, szülünk, hívjam az apukát, ő hívja a szülésznőt. Fél 6 volt ekkor.
Villámgyorsan beért a párom is és a szülésznő is, lecuccoltunk a nőgyógyászatról (a túlhordásos terheseket ott tárolják) a szülészetre, elfoglaltam a szobámat. Megkaptam a beöntést, fájdogáltam kicsit a szobámban, mialatt a párom és a szülésznő mellettem beszélgettek a csok-ról meg nézték a tévét. Itt még nem volt vészes a helyzet, néha én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe, nevetgéltem is. Jött a doktornő, látta, hogy alakulnak a fájások, mint kiderült, a szülésznőm mérte is, 3 percesek voltak. Fél 7-kor visszavonultunk testületileg a szülőszobára, doktornő kicsit babrált a méhszájjal (ordítottam, nem rúgtam), burkot repesztett és innentől kezdve nálam megszűnt a világ.
Három emlékképem van a szülésről: az első, hogy állok a nyitott ablakban az egy szál kórházi hálóingben, szívom be a -7 fokos levegőt, mert azt érzem, hogy megfulladok, miközben a többiek menekülnek a szobából, mert fáznak. A második, hogy a szülésznő és a párom felváltva zuhanyozzák a hasamat és a derekamat. A harmadik, hogy azt mondja a doktornő, hogy gyerünk, úgy nyomjak, ahogy a csövön kifér, mert a baba most olyan helyen állt meg, hogy nem jó neki, a következő nyomásra meg kell szülni. És jön a fájás, nyomok egy nagyot és kint is van a baba. December 3., 0 óra 17 perc. Ekkor kitisztul a tudatom, újra felfogok mindent. Burokrepesztéstől számítva 6 óra telt el. A párom elvágja a köldökzsinórt, rám teszik az icipici, de annál gyönyörűbb kislányomat és egy teljesen új világ köszönt ránk.
A kicsit gyorsan megfürdették, becsomagolták és odaadták az apukájának. Eközben kijött a méhlepény, majd engem elkezdtek összerakni. Kaptam belülre is egy-két öltést, de nem éreztem semmit. Ha jól emlékszem, varrás előtt kaptam fájdalomcsillapító injekciót, de nem vagyok benne biztos. A párom azt mondja, hogy a gátmetszés előtt biztosan kaptam injekciókat, lehet, hogy azok hatottak. Hajnal 1-re minden kész volt és onnantól kezdve fél 3-ig gyönyörködtünk a félhomályban a kislányunkban. Utána felállítottak, visszasétáltam a szobámba, a szülésznő segített zuhanyozni, felöltözni, lefeküdni. A párom hazament, én pedig pihenhettem volna, de semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy egy éve, pontosan egy éve, amikor kimondták, hogy lehet, hogy nekem nem lesz babám, én azt mondtam az orvosnak, hogy egy év múlva többen leszünk. Önbeteljesítő jóslat? Vagy inkább csoda? Mert csodák márpedig vannak. Tényleg.
O.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
