Cigizünk a teraszon, egy kis Jamesont töltök a Kinnie-be, és elégedett vagyok. A kadét az előbb még vékony hangon énekelt, de már alszik. Szemben egy kínai étterem műpálmafája hívogat színes neonokkal.
Ma szokatlanul hűvös van, többször is pulóvert kellett vennem. Utálatos fordításokkal próbálkoztam, de a tengeri levegő folyton a szabadba csábított. És asszem influenzás vagyok.
Izgalmasan indult az utazás, mert már az utcából is alig tudtunk kikacsázni a kocsival a nagy hóesésben, az M0-ás egy részén meg maximum 40-50-nel lehetett menni, láttunk is keresztbefordult-kisodródott kocsikat. Aztán egyre jobb lett az út, és kábé délután egyre elértük a repteret. Van ott egy olcsóbb parkoló, kicsit messzebb, elég sáros-büdös, de nekünk az is jó. Letettük a kocsit, otthagytuk a télikabátokat-bakancsokat, és az ingyen reptéri busz odavitt minket a Flughafenhez. Itt rettenetes felfedezést tettünk, a bécsi reptéren a McDonaldsban összehasonlíthatatlanul szarabb a chicken nuggets, mint Pesten. Én a kocsiból kiszállva fáradtan nyújtózkodtam, és azt gondoltam: juhuj, innentől csak hátradőlök és utazok. Hát nem.
Csomagokkal dugig rakva mászkáltunk a reptéren, és mire odaértünk a becsekkoláshoz, már nagy sor állt. Viszonylag hamar sorra kerültünk, ekkor megkezdődött életem egyik legkellemetlenebb egy órája, amikor az arcomra fagyott félmosollyal néztem, ahogy Silke, az osztrák pultosnő, megpróbál becsekkoltatni minket, de a gép valamiért nem tudja a 4 főt 2 csoportra osztani az elhelyezéshez. Ezalatt Silke kb. 30-szor telefonált különféle helyekre. Azt mondta, ilyesmi szinte sohasem történik, és nem mi tehetünk róla, valószínűleg a jegyárusító netes cég hibázott. Nagyon szorgos volt, de az volt az érzésem, hogy nem igazán kreatívan próbálja megoldani a problémát, csak körbe-körbe jár. Végül odajött egy még kevésbé bizalomgerjesztő nő, ez sem tudott csinálni semmit, azt leszámítva, hogy bemutatta nekünk Ausztria talán legvastagabban felkent alapozóját – úgy nézett ki, mint egy pesti bérház tatarozása, mikor egy csinos nős reklám van az állványzatot eltakaró sűrű hálóra nyomtatva, amit a melósok már számos helyen kilyukasztottak.
Megkértek, hogy álljak félre, amíg előkerítik az Air Malta képviselőjét. Közben Molly már megőszült a két ideges gyerekkel. Szegény kadét eléggé félt, de őfelé azért igyekeztem nagyon megnyugtató lenni, mondtam, hogy mindenképp elrepülünk, nyugi. Végül, amikor már totál kivoltam, megjött az Air Maltás fickó, mosolygott, mondott egy 1 szótagú érthetetlen kifejezést Silkének, és abban a pillanatban megkaptuk a 4 beszállókártyát. Legalább tudnám, hogy kinek a kurva anyját szidjam! Kérdeztem, hogy ugyanerre számíthatunk-e hazafelé is. Silke szomorúan bólogatott, de a fickó azt mondta, ne aggódjak, Máltán egyből az Air Malta intéz mindent, ezért nem lesz semmi gond. Mindegy, ha így haladunk, úgyse lesz már kedvünk hazamenni a végén, legalább fizetnek még nekünk 1-2 napot. Ezután már csak a kölcsönbabakocsit kellett a kadéttal a reptér egy gyökeresen más pontján leadnunk, és mehettünk be az ellenőrzőkapun, ahol a hajósinas sírt, mert véletlen előreküldtük, és megijedt.
Ezután jött egy újabb ellenőrzés, rohadt nagy tömegben, mindenkinek mindent ki kellett pakolni tálcákra – pénztárca, öv, óra, gyűrű, laptop, mobil, dezodor, folyadék, stb. Nagy nehezen visszapakoltunk, és újabb sorállás következett egy legutolsó ellenőrzéshez: jegyek és útlevelek. Innen már a kinyíló seggű buszokba küldték az embereket, és egyre erősödött az a benyomásom, hogy bár a nyugat-európaiak lazábbak, derűsebbek, mint mi, kibaszottul nem figyelnek egymásra, simán letarolták a másikat a csomagjukkal-cipőjükkel, jól szituált idős hölgyek mordultak rá gyerekekre, sztreccsnadrágos buzi tinédzserek terpeszkedtek el mindenkit leszarva. Hosszan várakoztunk a hétfő reggeli hetes buszt megszégyenítő tömegben, aztán elcammogtunk a gépig. Igyekeztem totál lelkesnek és viccesnek tűnni a gyerekek kedvéért…
Beszálltunk, nagyon kedves emberek leültettek minket a legócskább magyar vidéki busznál kicsit szűkösebb és kiültebb, húszéves ülésekre. Egy jókedvű idősebb úriember mellé kerültem, aki végig beszélgetett, borozott és újságot olvasott, miközben a vállát folyamatosan valahol az én ülésem középvonalában tartotta. A kadét fotózott, a hajósinas énekelt, Molly furán nézett, aztán rájöttem, hogy fél. A gyerekek nyalókát ettek, elindultunk, és az egész meglepően unalmas élmény volt, amit csak egy-két kisebb hiszti és az út végén kialakult iszonyatos fülfájásom színesített – meg az a magyar úriember, aki, valahányszor megszólaltam, ijedten hátrafordult, és alaposan megnézett. A gyerekek kb. 15 percig sírtak a leszállás előtt, annyira fájt a fülük. Molly rettegve próbált továbbra is okos-laza-fölényes-gúnyos arcot vágni.
A máltai reptéren már kifogyott belőlünk a szusz. Ez a repülés-dolog, amennyiben nem egy mindenre elszánt személyi titkár és 4 serpa kíséretében teszem a business class olajozott kényelmében – kurvára fárasztó és unalmas. Régen az ember odasétált a füvön a géphez és belemászott. Hogyan juthattunk idáig? Azelőtt sosem értettem, mi motiválhat egészséges fiatal embereket arra, hogy repülőgépeket robbantsanak fel, de már kezdem kapizsgálni.
Utolsónak vánszorogtunk ki az előcsarnokba, ahol valaki füttyentett, és egy integető, nagydarab, 50 körüli, hátranyalt hajú fickóval találtuk szembe magunkat, aki egyértelműen egy maffiafilm mellékszerepéből lépett elő. Héjj, velkám tu Mólta – és a következő félóra a jobbkormányos kombi Skodával előadott ámokfutás szaggatott képeiként maradt meg, útról letolt kisebb járművekkel, kétcentikre elsuhanó ellenséges karosszériákkal és szemberohanó fényekkel. A kis hotelben egy másik hátranyalt hajú úriember fogadott, ő valamivel idősebb volt, lassan mozgott, és végtelen pedantériát árasztott. Megmutatta az apartmant – egyszerű, öregecske berendezés, rengeteg hely, tisztaság – hozott még egy csomó ásványvizet és tejet, amikor kértünk (pedig este 10 volt), a borravalót meg nem fogadta el. Megfürdettük a gyerekeket, beüzemeltem a netet, kicsit még néztünk egy arab tévéadót, ahol kizárólag fehér burnuszos, szőrös férfiak beszélgettek komoly arccal, aztán aludtunk.
Másnap reggel gondterhelten azon morfondíroztam, milyen jó lenne megszabadulni úgy 4-5 felesleges kilótól, és hogyan lehetséges, hogy ez elszánt erőfeszítéseim ellenére sem sikerül. Töprengve fogyasztottam el a sült kolbászból, tükörtojásból, paradicsomos babból, grillezett paradicsomból, sült szalonnából és vajas pirítósból álló könnyű reggelit, de nem leltem meg a választ, pedig ezen filóztam még az erős, mézzel és tejjel ízesített presszókávé felett is, és frusztráltságomban már a süteményekre ivott narancslé is alig ment le a torkomon. Közben Molly egy hagymás-sajtos-szalonnás-paradicsomos omlettet evett pár péksüteménnyel, amire édességeket és kávét vett magához, a kadét pedig forró süteményeket, lekváros zsömlét, müzlit és csokikrémes pirítóst evett – a hajósinas pedig egyet harapott minden egyes pékáruból, amit meglátott, és az egészre ivott egy kis tejet.
Ezután teleraktunk két hátizsákot meleg ruhákkal, fényképezőgépekkel, vízzel, prospektusokkal és iratokkal, aztán elgyalogoltunk a buszvégállomásra bérleteket venni, és ha már ott voltunk, fel is szálltunk a fővárosba, Vallettába menő járatra. Tavaly nyár óta sajna nem új buszok vannak a híres, régi, színes veteránok helyett, de a háromnegyed órás tengerparti út így is élmény volt. Valahogy úgy képzeltük, hogy februárban alig lesz Máltán valaki, tévedtünk, mindenki a karnevál lázában égett, Hófehérkék, vámpírok, katonatisztek, reneszánsz nemesek és űrrobotok százai mászkáltak az utcákon. Valletta olyan, mint a budai vár megszorozva hússzal és megspékelve úgy 4-5 kikötővel, teljesen átláthatatlan és nagyon romantikus hely, ahol mindenütt erődökbe, ágyúkba, horgonyokba, múzeumokba és pálmafás parkokba meg templomokba botlasz. Mindezt most igénytelen technozene és árusok standjai színesítették. A napon pólós, az árnyékban vékonypulóveres idő volt. Hello Kitty, please, mondtam elegánsan a léggömbárusnak. A máltaiak (benyomásom szerint most az itteniek 70 százaléka helyi lakos, de talán csak észrevétlenül összekeverednek az olaszokkal és másokkal) teljesen összevissza öltözködnek. Póló, sort. Kabát, sál, kesztyű. Sapka, dzseki, miniszoknya. Ing, farmer. Minden van, ha lenézel az utcára, semmilyen fogódzót nem kapsz arról, hogy vajon milyen idő lehet.
A sok mászkálás-hülyéskedés-fotózás után fáradtan másztunk fel a buszra, a hajósinas sokat hisztizett a lufival, amit végül elkaptam, a hajósinas rángatta, a lufi elszakadt, a hajósinas üvöltött, Molly végtelenül megvetően nézett rám, aztán veszekedtünk, majd a kadét leszidott minket, és könnyes szemmel azt kiabálta: „A pohár nem is létezik!!!”. Ó igen, a pohár. De, az én poharam bizony létezik, hogy a te fejetekben mi van, kisfiam, azt nem tudom, mondtam szomorúan. Kicsit azért szégyelltem magam. Egykedvű öregek és olajosan sötét bőrű, kövérkés nők zötykölődtek körülöttünk, akik magukban azt gondolták: „Faszfej turisták.” Vagy: „Can’t believe Whitney is dead.” Vagy: „Wo ist die Toilette?” Vagy valami egyebet arab írásjelekkel, ragacsos süteményekkel kapcsolatban.
Amíg kifújjuk magunkat, én meg elszaladok a tér másik felén álló kifőzdébe káposztás-húsos-paradicsomos rizsért, húsos-borsós-répás pitéért, salátás csirkeburgerért és margarita pizzáért (mindez összesen nem került 10 euróba), a hajósinas meg lefekszik kicsit aludni, elmondom, mi is az a pohár. A pohárban víz van, és ha kicsit megrázod, a víz felső része hullámzik és kavarog, de az alsó nyugodt és tiszta marad. Amikor vitatkozunk és veszekszünk, és szidjuk is egymást, akkor a víz teteje hullámzik, de a pohár alján nyugodt a víz akkor is, mert legbelül akkor is szeretjük egymást. Hát ez a pohár.
Kora este Qawrában sétáltunk, a környéken, kinéztünk a tengerpartra, bevásároltunk a közértben, beszívtuk a tengerszagot. Nem is a melegebb idő a mellbevágó a magyar tél után, hanem a színek. A szürke különféle árnyalatai után szinte kisül a szemed a virágokkal pettyezett fű haragoszöldjétől (nyárra nyilván kiég az egész az afrikai hőségben), a kaktuszok és pálmák árnyalataitól, a teraszos szántóföldek színeitől, a házfalak meleg sárgáitól és terrakottáitól, a tenger kékjétől. A színek teszik, hogy önkéntelenül is azt gondolod: hogy bírjuk ki télen otthon, hogy nem őrülünk meg? (És a repülőterek teszik, hogy a pesti metrón, amikor egy vénasszony és egy izzadt bőrfejű közé szorulva fél lábon állsz, mosolyogva azt mondod magadban: végre!)
Ma sokat sétáltunk, megmentettünk egy kagylót, és a kadét addig-addig követelte a különféle útvonalakat, tárgyakat és ételeket, míg feldühödtem, és ellentmondást meg nyomdafestéket nem tűrő szavakkal közöltem vele, hogy még egy szó, és a kedvenc csirkefalatjait egyenként bebaszom a Földközi-tengerbe a cápáknak. A kedvemért udvariasan úgy tett, mintha megijedne és tisztelne, én meg úgy, mintha mérges lennék, de valójában mindketten mosolygósan elégedettek voltunk a helyzettel.
A kadét minden szabad percét az erkélyen tölti, nézi az utcát, az embereket, a szemközti kajáldákat és ajándékboltokat, az autókat, a pálmákat, és énekel. A vékony hangját folyamatosan hallani kintről, mi meg összenézünk Mollyval, és nevetünk. Kinnie-t iszom, ami a legfosabb Borsod megyei 1990-es kátrányos-szénsavas üdítőnél is rosszabb ízű, de az egzotikum érdekessé teszi. Betegek vagyunk, ők kifelé jönnek a kéthetes takonykóros-influenzás izéből, én befele megyek. Mindjárt fordítanom kell, de még cigizünk a teraszon, egy kis Jamesont töltök a Kinnie-be, és elégedett vagyok.
Őrjöngő Farkas
