Szinte mindig utáltam reggelente elindulni az iskolába. Rendszerint úgy képzeltem, többnyire alaptalanul, hogy nehéz, komor nap vár rám. Pár óra alatt aztán felderültem, egy csomó tantárgyat nagyon szerettem, a szünetekben jókat hülyéskedtünk a többiekkel: szerencsére sok barátom volt. És amilyen nyűgnek tűnt otthonról nézve az iskola, éppannyira szórakoztató is tudott lenni, ha már belerázódott az ember egy-egy olvasással, rajzolással, számolással töltött napba.
Aztán gimibe jártam, aztán egyetemre, aztán gyakorlótanárkodtam, aztán egy darabig nyelvtanár voltam egy kisvárosban, utána meg egy évig tanítottam eszetlenül magas óraszámban egy külvárosi szakközépben. Aztán magántanárkodtam másfél bulis évet, és végül jött a mostani munkám, ami már vagy 12 éve tart. Mindig úgy éreztem, hogy a magányosfarkas meló az igazán nekem való, mivel nap mint nap akad 5-6 óra, amikor mizantróp hangulatember vagyok, és jobban esik száraz szövegekkel megküzdeni, egyedül, mint más emberekkel. Sikerült is nagyjából efféle életformát létrehoznom, és az évek során a különféle iskolák emléke – márpedig ezt sosem hittem volna – elhalványult.
Nemrég nyílt nap volt egy közeli általánosban, úgyhogy megbeszéltük Mollyval, hogy felváltva (mert valakinek a hajósinasra is kell vigyázni) bemegyünk pár órára, meg körülnézünk az iskolában, hogy vajon megfelelő hely lenne-e a kadét számára. Először én mentem be, feliratot nem láttam, kérdezősködni nem volt kedvem, viszont még úgyis volt pár percem, úgyhogy mászkáltam egy kicsit a folyosókon. Már elfelejtettem, mennyire sodró lendületű egy szünet, amikor különféle méretű kölykök rohangálnak folyamatosan beszélve, nevetve és vitatkozva mindenfelé, a nagyobb lányok párosával álldogálva, felnőttesen trécselnek a lépcsőkorlátnál, mások szendvicset esznek, szekrényeket nyitogatnak, meg rajzfilmekről beszélnek. Néhányszor csaknem elsodortak, aztán visszaemlékeztem a rövidke tanárságom alatt tapasztaltakra: messzire nézve, lendületes léptekkel, a folyosó közepén, és akkor félrehúzódnak. Ezután már csak egy kétméteres kamasz lépett a sarkamra, de ő udvariasan bocsánatot kért.
Céltudatosnak álcázott lépteim végül elvittek a másik portáig, ahol útbaigazítottak, és nemsokára beléptem az osztályterembe. Az őskorból itt veszejtett vénember lévén én még a katonás padsorokhoz vagyok szokva, üdítő volt a nagy csoportokba rendezett padok látványa, így tulajdonképpen négy hatalmas asztalt ültek körbe a gyerekek. Hátul egy halom kis támla nélküli sámli állt a vendégeknek (még senki sem volt rajtam kívül), de rutinos derékfájósként gyorsan kerítettem egy kényelmes, támlás széket a sarokból, szerencsére beteg volt valaki az osztályból… Leültem, a gyerekek pillanatnyi zavarral pillantgattak rám, én minimum ugyanennyire zavarban voltam, és igyekeztem egyszerre felnőttesnek, tapasztalnak, higgadtnak, eltökéltnek, varázslatosan érdekesnek, megbocsátóan kedvesnek és gunyorosan bölcsnek látszani, ami sajnos túl nagy feladatnak bizonyult. Közben valaki rám ejtett egy radírt – itt az alkalom, hogy a berozsdásodott apuka felvegye a ritmust, gondoltam, egy jó poénnal és egy cinkos mosollyal egy szempillantás alatt megértetem velük, hogy értem én a csíziót, magam is komisz kópé voltam nem is olyan rég... Ez persze nem volt igaz, minden szabályt kínosan betartó, félénk kisfiú voltam, de ezt nekik nem kell tudniuk. Persze semmi értelmes nem jutott eszembe, ezért eltúlzott szívélyességgel rávigyorogtam az épp elnézést kérő kissrácra, és rekedten, felvont szemöldökkel azt rikácsoltam: „Ez már az óra, hehe?”
- Nem, ez még nem – válaszolta a kissrác, aztán elborzadva elfordult, és egész órán nem is mert többé felém nézni. Nem hibáztatom szegényt.
Oké, nem is kell bratyizni, jobb a visszafogott távolságtartás. Hátradőltem, és figyeltem. Közben újabb szülők érkeztek. Igen, ő elhanyagoltabb, mint én, rajta jobban nyomot hagytak az évek, ő bénább, mert leejtette a sapkáját meg a pulóverét, ő nem gondolkodik előre, mert kiült az egész osztály elé, ahol 45 percen át kellemetlenül érzi majd magát, ő kemény csaj, aki bízik magában, mert elhozta a kisgyerekét is, stb.
- Milyen furcsa érzés – szólalt meg mellettem egy fickó.
- Az – vigyorogtam. Pontosan értettem, mire gondol. Hirtelen olyan közelinek tűntek az évek, amikor még én is gondosan kinyitottam a cipzáros tolltartómat, és jelentkeztem, amikor a tanár néni kérdezett. Milyen nyílt, kellemes ember lehet ez a másik apa, töprengtem el egy pillanatra, de én ilyen gyorsan ugyan nem fogok haverkodni (persze megfeledkeztem róla, hogy két perccel korábban egy leesett radír felett grimaszolva akartam épp megszerezni néhány nyolcéves szimpátiáját).
A tanítónőt harminc körülinek tippeltem. Kicsit küszködik a súlyával, később kövér is lesz, de most még csak kellemes alakja van tőle. Dohányzik, bulizik, keveset alszik, fegyelmezett, valószínűleg szingli, nem él egészségesen, tényleg szereti a gyerekeket, igyekszik folyamatosan motiválni őket, fáradt, jól felkészült, rutinos. Vagy valami lehet az egyik szemével, vagy teljesítmény alapján rakta csoportokba a gyerekeket – de ha nem osztaná szét a jókat, hogy minden csoportba jusson, az hülyeség volna, úgyhogy mégiscsak a szeme lesz az, mert folyton a tőle jobbra levőket szólítja fel, pedig mindenfelől jelentkeznek. Valószínűleg tompalátó, főleg a jobb szemét használja, gyerekkorában elhanyagolták a szemtakarást, vagy mert megsajnálták, ha hisztizett miatta, vagy mert nem figyeltek rá eléggé, és el se vitték időben orvoshoz. Kedves, zilált családja lehetett, nyilván volt valami gond az apával, ezért is lett szingli, viszont a magány önfegyelemre tanította, ezért lett jó tanár. Nincs jóban a másik nővel, aki hallgatagon ül a katedránál, nem is csodálom, mert az a fiatal nő egész más típusú, szigorúra sminkelt, szigorú a haja, szigorú az arca, nyoma sincs benne a tanárnőre jó és rossz értelemben egyaránt jellemző kedves puhaságnak. Van pasija, terrorizálja, pipogyának tartja. Ha ő tanítaná a kadétot, összevesznék vele. A főszereplő tanárnőhöz viszont örömmel járatnám a kadétot, megbízható, szimpatikus, ejtett egy-két nyelvtani-kiejtési hibát, de én 35 ember társaságában legalább ötször ennyit ejtettem volna, ráadásul folyamatosan fenntartja a gyerekek érdeklődését és kedves.
Ezután felhagytam a nyilván teljesen irányt tévesztett, de annál szórakoztatóbb serlokholmszozással. Pörgős, vicces angolóra volt, a gyerekek mind jó fejek voltak, a tanárnő nagyon figyelt rájuk, és ezt meg is hálálták. Nyugodt, jó humorú osztály volt, és nem hiszem, hogy ez ritkaság lenne. Felötlött bennem a rengeteg vészmadárkodó kritika, amit a fiatal generációkról szoktak megfogalmazni, a sok „hová tart ez a világ” és „az én időmben még nem ez volt a stílus” jellegű károgás, amit általában olyan átlag- és szakemberek pufogtatnak, akik kezdenek megrémülni attól, ahogyan a világ elmegy mellettük. Pedig a világ kevéssé változik – csak ők öregszenek. És ami a legérdekesebb, hogy egyesek nyolcvanévesen sem produkálják ezt a fiatalabb generációkat megvető-lesajnáló-démonizáló attitűdöt. Már az ókori görög szerzők is sokat keseregtek a fiatalok tiszteletlenségén és sekélyességén, és azóta is folyamatosan sóhajtoznak a megkeseredés különféle fázisaiban leledző szaktekintélyek arról, hogy mennyire elkorcsosul az emberiség. Különösen viccesen hat ez mifelénk, ahol a történelem egyik leghazugabb diktatúrájában szocializálódott emberek nosztalgiáznak a régi, romlatlanabb időkről. Ismerek pár kissrácot és kamaszt, és nekem úgy tűnik, sokkal többet tudnak a világról, sokkal többet dolgoznak, és sokkal rugalmasabbak, mint mi voltunk annak idején...
Hazarohanva átvettem a hajósinast Mollytól, aki már ugrott is a kocsiba, hogy visszaérjen a matekórára, és felvillanyozva töprengtem azon, hogy talán tévedtem? Talán jó lenne egy igazi kollektíva részeként, vagy egy csapat izgalmas kölyök társaságában dolgozni? Talán megelégeltem a magányos munkával teli, hosszú napokat, és szeretnék visszaszaladni a társadalom keblére?
Na, nem, azt azért nem. De jól esett iskolában lenni, és látni egy csomó jókedvű diákot. Még az is felmerült bennem, hogy utána kéne nézni más nyílt napot tartó iskoláknak a városban, és elcipelni rájuk a Márkit meg Medicet, amikor épp nagyon komoran agglegénykednek, hadd járja át őket is a sok gyerekből meg az iskolákból áradó energia, hadd lássák megint ebből a régi szemszögből a világot.
Á, igazából ezt sem fogom megtenni.
És még valami: vajon egyedül kik voltak fegyelmezetlenek az órán? Természetesen a szülők. Az utolsó tizenöt percben a sarokban három anyuka folyamatosan hangosodó duruzsolásba gerjesztette egymást, ami aztán normális hangerejű beszélgetésbe csapott át. Nem szerettem volna stréber köcsögnek tűnni, meg félénk is vagyok, pedig szívesen beszóltam volna nekik valamit a „hölgyeim, szét ne ültessem önöket”-től a „basszátok már meg a kurva anyátokat”-ig ívelő spektrumról. Aztán csak kiözönlött minden szülő a teremből, szó nélkül, vége a szolgáltatásnak, megyünk a következőre... És én meghatódva bandukoltam kifelé a padok közül. Nem bírtam tovább a lelkes stréberségemmel, és odaszóltam a tucatnyi gyerek gyűrűjében álló tanárnőnek: „köszönjük!”, a gyerekeknek meg, hogy „jók voltatok”. Persze senki nem figyelt, de én megnyugodtam.
Őrjöngő Farkas
