Én most tök jól vagyok. Nem magamról írok, csak úgy általában (magamról egy picit, mert az megy, na). Arról írok, hogy nem illik bezzegelni, de panaszkodni sem igazán, mert az meg rinya. A kettő közötti sáv meg nagyon keskeny, szabad szemmel talán nem is látható. Hol tartózkodik akkor egy egy-két-há stb. kisgyerekes anya manapság? Szabad-e elfáradni időnként, mikor az ember a saját maga által választott kis mókuskerekét tapossa? Illik-e ennek hangot adni, vagy úgy szokás, hogy az ember csendben teszi a dolgát akkor is, amikor nagyon nehéz? Mint a nemtommilyen törzsi asszonyok az On the Spot-ban, akik a törzsük szokásai szerint néma csendben szülnek, különben szégyent hoznak a családjukra? A szülés utáni depressziót is nehezen ismerik fel sok kismamánál, mert nem illik panaszkodni, de ezt már nem is akarom idekeverni, mert nem kóros állapotról írnék, csak amolyan hétköznapi (és testi) kifáradásról. Ha egy témán elkezdek kattogni, az agyam mindig saját “élmények” indítják be, itt jön egy rövid saját sztori.
A minap mentem az oviba a kettő középsőért. Az ovink (átmeneti épülete) katasztrofálisan nem kismamabarát, nehezített a terep. A babakocsit nehéz felcigölni a lépcsőn, de csak 4 fok van, hát senki nem szakad bele, így aztán jön a dögnehéz ajtó, és ha azon is bent van az ember, akkor még csak az aulában van, és onnan az emeletre kell továbbmenni, ha ott a gyerek. Azt találtam ki, hogy a pár hetes fiam a kocsiból itt átteszem a hasi kenguruba, és azzal megyek az emeletre, lent nem hagyhatom, fel kocsistul nem cipelem. Eddig néhányszor már ment a dolog, nem egyszerű, de megoldás mégis. Mentem most is, pulcsi tetején a kenguru, abban az alvó fiam (édes, nem nehezítette a dolgom sírással sosem), caplatok a lépcsőn, a kondim épp csak kilóg a béka segge alól. Fent kedélyes párszavas beszélgetés egy anyukával, aki végül megkérdezte, hogy hogy vagyunk, hogy bírjuk? Az ovit 26 fokra fűtik, én épp csak a kabátom vettem le, érzem, ahogy a seggemen is folyik a víz, szóval mondom “hááát, ez épp nem a legegyszerűbb”. És akkor jött a válasz “te választottad, Böbikém” csak úgy csattant, pedig nem volt bántó a hangnem. “Igen” mondtam farkam behúzva ”teszem is a dolgom, megyek, szia”. A lány egy helyes, kedves csaj, nem bántana direkt, ez csak egy rosszul elsült mondat volt. Hogy akkor mit rugózok rajta? Nemtom. Fura volt. És azóta ezen gondolkodom.
Nekem van segítségem, ha kell. Ha végképp nem tudok 3-4 felé szakadni, jön Anyukám, itt vannak nővéremék. A férjem jó partner (ebben is), részt vállal mindenben. Nincsenek halálosan kimerítő napjaim, csak perceim néha. Egyebekben teszem a dolgom, ovi, iskola, különórák, háztartás, sok gyerek, megyünk, amerre kell. Én most “csak” anya vagyok (ugye ismerjük az írást a “Csak anyá”-ról?), nincs más kötelezettségem.
De vannak mások:
A 90 éves Nagyimnak nem volt anno mosógépe. Az esztergaműhely olajos munkaruháit mosta télen is, teknőben, nevelte 3 gyerekét egy nem épp ideális férj mellett, szerény körülmények között. Szerintem igazából most fáradt csak el, hogy már tényleg öreg.
A legtöbb ismerős anyuka a gyerekek mellett dolgozik már, és van, aki emellett még tanul is. Azt nekem ne mondja senki, hogy a háztartást más csinálja helyettük, ha van is, aki takaríttat időnként, ritka az olyan nő, aki ne maga rakna napi szinten rendet, rakná be a mosást, mosogatást, rendezné a gyerekei dolgait.
Aztán egyedülálló anyák a gyereket hajnal 6-kor adják le az oviba, hogy 7-re a gyárba érjenek, és onnan hazafelé is csak a rohanás van, a műszak 8,5 órája után talán ők az utolsók, akik az oviba érnek.
Látom a többi kisgyerekest, aki aprót és picit cipel a karján egyszerre (igen, az oviba is, fel a lépcsőn) és úgy intézi, amit kell.
Nekem is volt 4 éve 3 kisgyerekem pici korkülönbséggel, egyik a babakocsiban, egyik a testvérfellépőn, egyik a kenguruban, a hasamon, mentünk az utcán, mint egy kisvonat, turisztikai látványosságként.
Mindenki, akiről itt írtam, a dolgát teszi napra nap, és nem látom, hogy elfáradnak néha? Van, hogy lerogynak, és elegük van egy pillanatra? Van, hogy úgy érzik, csak a következő 5 percre van energiájuk, és amikor az letelt, akkor a következő 5-re? Van, aki ezt titokban teszi, és van, aki el is mondja valakinek, hogy elfáradt?
És mi van azokkal, akik különleges vagy beteg kisgyereket nevelnek?
Mi van azzal, akinek az idegei felőrlődnek az anyagi nehézségek miatt?
Aki mögött nem áll támogató család, vagy nem áll semmilyen sem?
Aki válik, megcsalták, érzelmi viharokat él át?
Még akkor is, ha most nincs háború, sem éhínség, hála a magasságosnak, maradjon is így örökre.
Mi itt a Bezzeganyán nem vagyunk a legrosszabb helyzetben. Akinek van ideje posztot írni-olvasni, kommentelni napi szinten, annak csak van némi ideje. Vagy egyáltalán: van hova jönnie egy kis felnőtt józanságért. Ha itt azt mondja nektek valaki, hogy elfáradt egy picit a saját maga választotta életében, rászóltok, hogy nanemár?!? Vagy ez egy olyan hely, ahol annyira nem cukirózsaszín minden, hogy belefér az is, ha valakinek elege van néha? Ez most épp nem én vagyok, de nyakam rá, hogy vannak elegen, és én is leszek még fáradt, nagyon.
Szerintem a gyerekek elől nem szabad titkolni a felnőttek világának fonákságait, nehézségeit. Úgy gondolom (javítson ki, aki szakmailag hozzáértőbb), hogy a gyerekeknek nem jó, ha sosem látják a szülők lelki-fizikai fájdalmait, fáradtságát. Vagyis valahol biztos nagyon jó, de ez hamis kép, és a gyereket védtelenné teszi a világban. Nem arra gondolok, hogy egy szülő állandóan terhelje a gyerekeit élete nehézségeivel, de ne is akarjon erőltetetten rettenthetetlen lovagnak, legyőzhetetlen varázslónőnek tűnni! A kisgyerekek szerintem eleve ennek hiszik, látják a szülőket, és idővel jönnek csak rá, hogy ez nem egészen így van, vagy naaaagyon nem.
Most még én vagyok a legeslegszebb a gyerekeim szemében, ezt is bukom majd… Elég szar lesz ez magában, nem akarok vetítetni is mellé, hogy még nagyobb legyen majd a csalódás.
És ha nem gyerekekről van szó, hanem a saját felnőtt világunkról:
Illik, szabad kimutatni a fáradtságot manapság? Hogyan ítélik ezt meg a felnőtt embertársak? Ha szól az ember, elintézik azzal, hogy ez a műfaj ezzel jár?
Engem sokat kérdezgetnek manapság (csak nemrég bővült a család, így a megváltozott helyzetről érdeklődnek), hogy mennek a dolgok. Legtöbbször igazán jóindulattal állnak hozzám. Remélhetőleg egy friss ikres anyukának sem róják fel, hogyha azt mondja, igenis keveset alszik, és fáradt. És lehet az is, hogy le kell magasról ejteni, ki mit gondol. Aki eléggé kivan, annak már úgyis mindegy, milyen megítélés alá esik. Csak épp még fáradtnak is könnyebb úgy lenni, ha az embert nem terheli ennek “szégyene” is pluszban.
Hétfő hajnali fél kettő van, hogy ezt írom. A 8 hetesem nem alszik. Nem sír, semmi dráma, csak fent van, és én is vele. Megpróbáltam az imént betenni a bölcsőbe az ágyunk mellett, felnyikogta az apját, aki persze rég alszik. Rám pislogott, meg az órára, kérdezte kómásan, hogy én meg miért nem alszom még, mit csinálok a szobában állva? B@..tam a rezet, válaszoltam velősen. Pedig nem vagyok se mérges, se fáradt, az pár óra múlva leszek, mikor kelni kell, hogy útjára indítsam a többieket oviba, iskolába, munkába. Ehelyett még itt írok, mindig is igazi bagoly voltam, egyedül is el tudom jól szöszölni az időt.
Délelőtt meg ha elájulok, akkor jól a büdös kölkökre fogom.
Lilacsiga
