Régóta olvasom a Bezzeganyát, így csak egy dologban voltam biztos, amikor az első terhességemre készültem: bármi megtörténhet. Nincs két egyforma várandósság, hiába a sok jótanács, biztosra nem tudsz menni, végső soron mindig a megérzéseidre hallgass. Ezzel indultam neki ennek a nagy kalandnak.
A férjemmel lassan 6 éve voltunk együtt, amikor tavaly összeházasodtunk. Nem sokkal utána hagytam abba a tabletta szedését, mert mindketten nagyon szerettünk volna már egy kisbabát. A pozitív teszt sem váratott magára sokat, nagy volt az örömünk, alig hittem el, hogy ilyen mázlisták vagyunk. Mivel volt pár rossz tapasztalat a környezetünkben a túl korán bejelentett terhességről, ezért úgy döntöttünk, hogy a 12. hétig megtartjuk magunknak a titkot. Ez idő alatt sokat beszélgettünk a jövőről és többek közt a lehetséges vizsgálatokról. Egyetértettünk abban, hogy nagy beteg babát nem tudnánk vállalni, így ha van lehetőség, akkor az ésszerűség határain belül szűrjünk minden betegséget, amit lehet. Sokat olvastam a jelenleg elérhető vizsgálatokról, azok érzékenységéről, hogy hányféle betegséget szűrnek, milyen kockázattal jár maga a beavatkozás, stb.
Ezek alapján úgy döntöttünk, hogy kérünk a kombinált teszt mellé egy olyan vérvizsgálatot is, ami az anyai vérben keringő magzati DNS darabkákat elemzi. Az egyik jó nevű budai intézményt választottuk, ahol az orvosok kicsit le akartak minket beszélni ez utóbbiról, hogy minek az nekünk, hiszen fiatalok és egészségesek vagyunk. Ez szimpatikus volt, nem éreztük azt, hogy csak a pénzre hajtanak. Valóban csak 30 évesek vagyunk, de a legtöbb beteg babát pont a 35 év alatti nők szülik, mert ennél magasabb kornál már minden anyának erősen ajánlják a szűréseket, ezalatt meg nem igazán foglalkoznak vele. Mi úgy voltunk vele, hogy ha anyagilag belefér és ugyanazzal a tűszúrással le van tudva, mint a kombi teszt, akkor miért ne vállaljuk. A kombinált teszt eredményét már aznap megkaptuk, természetesen a korunk, egészségügyi állapotunknak megfelelően nagyon alacsony kockázat jött ki mindhárom genetikai rendellenességre és az ultrahang is azt mutatta, hogy minden rendben.
Hazamentünk, örültünk és elkezdtük a jó hírt bejelenteni. Ezzel együtt mi is elkezdtük jobban átélni az egész terhességet, kezdtük felfogni, hogy valaki tényleg nő bennem. Mert látszódni még nem látszódott semmi rajtam. Szerencsére az első trimesztert gyakorlatilag minden tünet nélkül megúsztam. Nem volt kívánósság, rosszullét, hányinger, vérzés, görcsök, csak puffadás pár hétig és az orrom érzékenysége. Azt hittem, hogy akkor most már hátra lehet dőlni, hiszen a mindenki által rettegett kritikus időszak véget ért és a mindenki által gondtalannak leírt második trimeszter heteivel folytathatom. Be is fizettem barátnőkkel egy olaszországi kirándulásra, hogy kihasználjam a jó közérzetemet.
A genetikai tesztre két hetet mondtak, mire eredményt kapunk. Letelt a két hét és hívtak, hogy úgy tűnik, meg kell ismételni a vérvételt, mert nem volt elég magzati DNS a véremben, h minden tesztet lefuttassanak. Remek. Bementem másnap reggel, 5 perc alatt meg volt a lecsapolás és újra indult a 2 hetes számláló. Kicsit bosszantott a dolog, de mivel előzetesen olvastam, hogy ritkán, de előfordul az ilyesmi, nem aggódtam. Jól voltam, élveztem a tavaszt, fogadtam a gratulációkat, kezdtünk neveken agyalni a férjemmel. Ő közben elutazott az apjával két hétre és én is úgy időzítettem, hogy ebben a két hétben a szüleimnél leszek húsvétolni, aztán a barátnőkkel kirándulok.
Éppen 16 hetes terhes voltam, amikor egy nappal a tervezett barátnős utazás előtt megcsörrent a telefonom és közölte velem egy orvos, hogy valószínűleg nagy baj van a babával, a megismételt vérteszt alapján magas kockázata van az Edwards-kórnak. Be tudnék-e menni hétfőn magzatvízvételre, mert csak az adhat végleges bizonyságot, hogy baj van-e vagy esetleg fals pozitív lett a teszt. Az egész olyan hihetetlennek tűnt, csak az orvos komoly hangjából tudtam, hogy ez nem valami rossz vicc, hanem a valóság. Próbáltam koncentrálni és nem pánikolni. Mondtam, hogy elvileg holnap reggel repülőre szállok és csak pár nap múlva leszek újra itthon, mennyire sürgős a dolog, mikorra lenne eredmény meg egyáltalán biztos, hogy ez az én eredményem?? Furcsállottam, hogy a kombinált teszt erre a betegségre is alacsony kockázatot hozott. Persze ha tényleg baj van, lemondom az utazást, de ha téves riasztás, akkor várhat egy hetet a szúrás, segítsenek dönteni, hogy melyik verzió a valószínűbb. Felajánlották, hogy menjek be egy soron kívüli ultrahangra, mert ennyi idős magzatnál már látszódniuk kellenek azoknak a súlyos fejlődési rendellenségeknek, amit ez a kór okoz. Ha ez lesz, akkor azt ajánlják, hogy minél hamarabb menjek be a magzatvízvételre, mert ha beigazolódik a gyanú, akkor meg kell szakíttatni a terhességet. Ha nem látnak rendellenességre utaló jelet, akkor valószínűbb, hogy fals pozitív a teszt. Ebben maradtunk és szereztek nekem még aznap délutánra időpontot.
Amikor letettem a telefont, akkor fogtam fel az egészet teljesen. Éreztem, hogy elfogyott minden erőm, lerogytam a kanapéra és elkezdtem zokogni. Nem tudom, mennyi ideig kergették egymást a fejemben a negatívabbnál negatívabb gondolatok, de végül elcsendesedtem és próbáltam a következő feladatra koncentrálni: hogy közöljem telefonon ezt a borzalmas hírt a férjemmel, aki pár ezer kilométerrel odébb van tőlem. Nagyon hiányzott az ölelése! Végül erőt vettem magamon és beszéltünk. Én közben el-elsírtam magam. Ő kb. 5 perc után már a repjegyeket nézte, hogy most azonnal hazajön, hogy mellettem lehessen. Aztán átrágtunk minden infót újra meg újra és lehiggadtunk. Mondtam, hogy ne kapkodjunk, várjuk meg a délutáni ultrahang eredményét, tegyük ettől függővé, hogy ráér-e egy hetet a magzatvízvétel vagy sem. Ha azt mondják, baj van, akkor jöjjön ő is haza és én is lemondom az utat, de ha biztatnak az orvosok, akkor maradjon minden az eredeti terv szerint.
Sose teltek olyan lassan a percek, mint aznap délután. A buszon, a váróteremben, mindenhol úgy éreztem, hogy engem bámulnak az emberek. Kisírt szememet napszemüveggel próbáltam takarni. Amikor végre behívtak, úgy éreztem, mintha életem vizsgájára mennék. A térdem remegett, a szám kiszáradt. Szerencsére az a doki fogadott, aki a 12 hetes ultrahangot is csinálta, és most is nagyon megnyugtató volt a jelenléte. Sokat magyarázott, mindent alaposan lemért. Ahogy haladtunk az egyes testrészeken végig, egyre bizakodóbb volt, nem talált semmilyen eltérést, és azzal zárta a vizsgálatot, hogy az ultrahang alapján ez egy egészséges baba, szerinte nyugodtan utazzak el, és ráér egy héttel később is magzatvízvétel, mert erős a gyanú, hogy fals pozitív a teszt. De a vizsgálatot mindenképpen ajánlja, mert az ad biztos eredményt.
Utána még egy genetikussal is átbeszéltük a kapott eredményt, aki teljesen magába volt zuhanva, hogy náluk ilyen még nem fordult elő, hogy a kombi és ez a pontosabb vérteszt ennyire homlokegyenest ellenkező eredményt hozzon és milyen borzalmas, hogy engem ezzel a helyzettel kellett szembesíteniük. Ő is azt taglalta, hogy a két teszt valószínűséget mér, a magzatvízvétel viszont megmondja a biztosat, ezért mindenképpen javasolja, hogy egy hét múlva csináljuk meg. Mivel ezek után én nem tudtam volna nyugodtan várni a terhesség végét, beleegyeztem. Gyorsan felhívtam a férjem, közöltem a reménykeltő híreket és kértem, hogy ne jöjjön haza, felejtsük el egy hétre ezt az egészet. Ő szkeptikus volt, hogy én mennyire tudom ezt tényleg elengedni és nem agyalni ezen, de mondtam, hogy érzem, hogy ha otthon maradnék, akkor golyóznék be, muszáj, hogy lekössenek új élmények. Így is lett. Feltöltődve jöttem haza és a férjemmel együtt már könnyebb volt várni a hasba szúrás napját.
Persze nem bírtam ki, hogy közben ne guglizzam meg a témát, az Edwards-kórnak, a vértesztnek és a magzatvízvételnek is alaposan utánaolvastam. Egy kicsit segített, hogy tudtam, mik az esélyeink. Egy ponton túl már nem is az eredménytől féltem (egyre jobban éreztem, hogy minden rendben lesz, nem beteg a kislányom), hanem magától a magzatvízvételtől. Anno nem véletlenül nem akartuk ezt a vizsgálatot elvégeztetni, pedig volt olyan ismerős, aki azt tanácsolta, hogy rögtön indítsunk ezzel, mert csak ez a tutti, a vértesztek és ultrahangok nagyot tévedhetnek. A férjem kísért be a beavatkozásra, ami előtt szintén megnézték a gyereket ultrahangon, és ott is mindent normálisnak láttak (17 és fél hetesen), ez megint adott egy pozitív megerősítést.
A szúrásnál nem lehetett bent a férjem, amit valahol megértek, szerintem jobb ezt nem látni, én is csukva tartottam a szemem. Maga a szúrás csak picit fájt, utána kb. egy percig tartott maga leszívás és közben végig feszítést éreztem a hasamban. Nagyon koncentráltam valami szép dologra, próbáltam nyugodt és laza maradni minden idegszálammal (persze nem ment). Az egyik doki ugyanaz az ultrahangos orvos volt, végig kommentálta a dolgokat, tudtam, hol tartunk és tényleg nagyon hamar vége lett. Aztán kikísértek egy pihenőbe, ahol csatlakozott a férjem is, és feküdtem még fél órát, közben rám néztek egyszer, hogy minden rendben van-e. Remegtem az átélt izgalomtól, de szép lassan elmúlt, amíg pihentem. Aztán ahogy ajánlották, nagyon lassan, óvatosan hazamentünk autóval és lepihentem. Éhes voltam és végtelenül kimerült, miután ettem, rögtön elaludtam. Megelőzésként szedtem bő egy hétig magnéziumot, de nem volt soha egy görcsöm se. Első nap még érzékeny volt a hasam ott, ahol szúrtak, de ez is fokozatosan elmúlt. Kíméltem magam két hétig. Az előzetes eredményt már két nap múlva közölték, az alapján minden rendben volt! A végleges eredmény két hét múlva jött, az is igazolta, hogy egészséges a babánk.
Az első vérvételtől a végleges magzatvízvétel eredményig 50 nap telt el. Pont, amikor kezdtem volna jobban kötődni a kisbabámhoz, amikor kezdtem volna igazán átélni az állapotomat, jött a hidegzuhany. Nehéz helyzet volt: próbáljam magamtól távol tartani érzelmileg a bennem növekedő életet, amíg nem tudom biztosra, hogy megmaradhat? Az orvos az első soron kívüli ultrahangnál még nem tudta, hogy megmondja-e a nemét, adjon-e róla újabb képeket. Én rávágtam, hogy mindent tudni akarok! A megérzésem (vagy a vágyam?) azt súgta, hogy minden rendben lesz. A szörnyű telefonhívás napjától kezdve még többet simogattam az egyre növekedő pocakomat, „megbeszéltem” a lányommal, hogy erős, egészséges baba lesz, aki időre fog születni és neki most csak az a dolga, hogy hízzon és fejlődjön. Nevén neveztük a lányunkat, bátran meséltük az ismerősöknek a kálváriánkat és végig pozitívak maradtunk. Hiszen mit segített volna, ha végigrettegjük ezeket a heteket?
Fals pozitív volt a drágább vérteszt. Erre kevesebb, mint 0,1 százalék esély volt. Ez a hibaszázalék most mi voltunk. Nem csalódtam a tesztben, se rá, se lebeszélni senkit se fogok, csak arra vagyok én is egy példa, hogy bármi megtörténhet. Az intézmény orvosai végig nagyon alaposak, lelkiismeretesek voltak, átérezték a helyzetünket és ez nagyban segítette az események feldolgozását. A drága vérteszt biztosításába belefért az extra ultrahang és a magzatvízvétel is, nekünk ez plusz pénzbe nem került. És így nem kellett arra gondoljunk, hogy a szakmai érveken kívül más is játszik, amikor amellett érveltek, hogy járjunk plusz vizsgálattal a dolgok végére. Lehet azt mondani tanulságként, hogy a túlzott óvatosságunk miatt kaptunk felesleges érzelmi stresszt a nyakunkba, és elég lett volna a kombinált tesztet elvégeztetni, de nem lenne igazságos. Iszonyúan pici esélye volt ennek a fals pozitív forgatókönyvnek. Kisebb, mint annak, hogy a kombinált teszt nem mutat ki egy olyan betegséget, amit a magzati dns-t elemző teszt viszont igen. Minden gyermeket váró párnak magának kell eldöntenie milyen vizsgálatot vállal be. Kis kapaszkodóként írtam le a történetem, hogy akik hasonló helyzetbe kerülnek, ne zuhanjanak magukba, lehet még jó vége a történetnek.
Anita
