Magyar nyelv és irodalom és filozófia szakosként szereztem diplomát, majd szövegértés-fejlesztéssel kezdtem foglalkozni. Kezdettől fogva az érdekelt, hogyan lehet elmozdulni a „Felteszem a bonyolult, háromsoros kérdést, aminek az elejére nem is emlékszel már, mire a végére érsz – nem is érted jól, mert nem tanultál még többszörösen összetett mondatokat (Ja, hogy én mint pedagógus még nem tanítottam meg? Az lehetetlen!) -, és keresd ki az ismeretlen szavaktól hemzsegő, életidegen, számodra érdektelen szövegből a választ rá és írd a nagyon hosszú választ a nagyon rövid pontozott vonalra, de ki ne lógjon, mert pontot vonok le, de ha összepréseled a betűket és csúnyán írsz, akkor is!” típusú feladatoktól egy élménydúsabb olvasás, írás, feladatmegoldás irányába. Az alábbi posztsorozatban azt szeretném bemutatni egy-egy kortárs irodalmi alkotás segítségével, hogyan segítsünk a gyerekeknek, hogy jobban értelmezzék az eléjük tett szövegeket, ezáltal a világban önmagukat.
Ebben a bevezetőben néhány gondolatot írnék arról, hogy miért fontos a szövegértés-fejlesztés. Olvasás, szövegalkotás írásban és szóban, szövegértelmezés egymástól elválaszthatatlan fogalmak. A helyes olvasás viszont szerintem nem fedi a helyes szövegértést, az valami sokkal komplexebb folyamat. Hiába értek jól, olvasok jól egy szöveget, hiába fedezem fel újabb és újabb rétegeit, ha nem tudok semmit sem létrehozni belőle. Ha nem tudok alkotni a részeiből egy új szöveget, képet vagy magamban egy gondolatot, akkor passzív marad végig a tudásom. Ha viszont rögtön átfordítom valami új entitásba, termékenyen továbbfejlődik bennem. A szövegértés alkotó folyamat is, nem csak leképezés.
Hiszek abban, hogy a megfelelő szintű szövegértés-fejlesztés segíti az érzelemkifejezést, a hatékony kommunikációt és érdekérvényesítést, hosszú távon támogathatja az önmegvalósítást. Az olvasási teljesítmény gyengesége gyakran feltűnik a pedagógusoknak, de ritkán jelenik meg a tanulási motivációt és a tanulás hatékonyságát alapvetően meghatározó tényezőként. Pedig erről lenne szó. A felső tagozatba lépő tanulóink egy meghatározó hányada nem rendelkezik az önálló tanuláshoz szükséges olvasási képességgel.
Az otthoni mondókázás és meseolvasás elengedhetetlen, a csapból is folyik ennek a fontossága: mégis gyakran találkoztam olyan szülőkkel, akik állították, nem érdekli a gyereküket az olvasás. Véleményem szerint csak nem találták meg azt a szöveget vagy olvasási módot, ami lekötné. Talán túl nehéz mesét olvastak, bonyolult volt a történet, nem tudta követni, nem volt szimpatikus a főszereplő, nem tudott azonosulni vele. talán nem volt felkészülve a bonyolult absztrakcióra vagy éppen „fejmesét” igényelt volna, amit a szülő éppen akkor spontán módon talál ki és nem felolvas. Talán szeretett volna bekapcsolódni, hogy ő is mesélhessen közben vagy befejezze a mesét akár húszféleképpen. A szülő feladata, hogy segítsen a gyermeknek megtalálni a saját ízlését.
Ahhoz, hogy megfelelő legyen az olvasási készség egy támogató közeg is kell otthon és az iskolában is. Nem szabad kinevetni, ha valaki még nem olvas folyékonyan, esetleg dadog vagy egyéb okból logopédushoz jár, ehhez empátia és pedagógusi példamutatás is kell, elfogadó attitűd hiteles sugárzása. Ha megjátszom magam pedagógusként és titokban kinevetem a tanulót, megérzi a többi gyerek. A hiteltelen pedagógusnál pedig csak a hiteltelenségével szembenézni nem tudó pedagógus a rosszabb. Friss szakmai ismeretek kellenek és egy adag „bevállalósság”, hogy merjünk a gyerekekkel együtt foglalkozást tartani, nem mindig csak nekik. Életszerű szövegek kellenek, nem mindig csak próza: megfelelően tagolt, képekkel illusztrált prózának mindig van helye, de nem szabad elfelejteni, hogy a csokipapír vagy a moziműsor, ételrecept, videoblog alatti kommentek, szlengszótár vagy aktuális kedvenc dalszöveg, esetleg zenekari plakát ugyanolyan jó alapanyag a fejlesztéshez, mint a Tüskevár. Megfelelő adag humor és önkritika is elengedhetetlen, hiszen gyakran állnak elő váratlan helyzetek…
A következőkben pedig tapasztalataimból szeretnék mesélni és megosztani néhány hatékonynak bizonyuló módszert. A korosztály alsó tagozat és felső tagozat eleje.
Időt kell szánni az előkészítésre, nem azonnal belevágni az olvasásba. Például a foglalkozások elején csoportalakító feladatként mesefigurák neveit kell véletlenszerűen kihúzniuk a gyerekeknek, elolvassák, majd a különböző szempontból összetartozó mesefigurák egy csoportot alkotnak, akkor máris egy motivációs elemmel indult az óra, nem pedig könyörgéssel, hogy eljussunk a könyv kinyitásáig.
Egy másik példa: vizuális memória fejlesztésekor (stabil betű- és szóképolvasási rutin miatt elsődleges) egy adott képet (kedvenc sztár vagy focicsapat jellemzően) néznek a gyerekek két-három percig és figyelnek a jellegzetességekre, majd rövid, feleletválasztós feladatlapon adnak választ a képpel kapcsolatban feltett kérdésekre. Ha két csoportra osztva egymásnak teszik fel a kérdéseket, míg az egyik csapat figyel a képre, a másik kérdéseket ír, akkor máris gyakoroltak egy fontos dolgot, amit a mai oktatás elhanyagol: a helyes kérdésfeltevést, ami nélkül ugyan lehet jó választ adni, de a két készség jobban fejlődik együtt, mint külön.
Kedvelt és hagyománnyá vált feladat volt a csoportjaimnál, amikor szándékoltan többértelmű szimbólumokból (sztorikocka segítségével) kellett egy közös történetet kitalálniuk a gyerekeknek. De népszerű volt a tematikus tabu játék, amikor egy adott szóhoz szorosan kapcsolódó fogalmakat és szinonimákat megkerülve kellett elmagyarázniuk a kifejezést szóban, meghatározott időbeli keretek és terjedelmi határok között. Az említett két gyakorlat főleg az előkészítést és a foglalkozás közbeni koncentrációcsökkenés megelőzését szolgálja.
A szövegértés-fejlesztést gyakran nem direkt olvasással kezdtük, hanem a támogató csoportlégkör biztosításával, majd olyan stabil csoportnorma kialakításával folytattuk, amelyben érték az egymást támogató attitűd. Ezek után következett a tanuló megismerése, érdeklődési körének feltérképezése, majd egyéni fejlesztési terv magalkotása közösen. Megtette a gyerek a saját vállalásait, egyéni, egyedi célokat tűzött ki, és egyértelműen megfogalmazta, honnan tudja majd, hogy elérte a célt. Ezzel közvetetten még egy fontos dolgot tanultunk: a felelősséget.
Bevezettük a néma olvasást is a hangos olvasás előkészítéseként, a szöveg átfutása céljából. A kontextusból való kikövetkeztetést úgy próbáltuk fejleszteni, hogy eleinte egy ismerős témában az adott szöveg minden második vagy harmadik szavát olvastuk csak fel mondatonként és bejósoltuk, hogy mi lehet a jelentése.
Mikor már stabil volt a kontextusból következtetés készsége és bővült a szavak jelentési köre a mentális lexikonban, akkor léptünk a következő, bonyolultabb szintre az adott csoporttal. Ha volt egy problémás vagy lemaradó gyereke, akkor eleinte a társai meséltek szóban, különféle stílusban és hangnemben mindennapi eseményeket (pl.: vásárlás, játszóterezés)- rapszöveg, slam poetry, stand up comedy- sokféle stílus keveredett egyetlen cél szolgálatában: hogy megszokja a műfajváltást és a történet lexikai ismerete stabil legyen. Ezek után a társak meséltek különféle nézőpontból (pl.: eladólány, hajléktalan, rendőr, anyuka, apuka) és neki csak azonosítani kellett őket, majd később kapcsolódott be a történetalkotásba egy saját, új nézőponttal. A szókincsbővítést nem mechanikus kikereséssel értük el, hanem játékos formában, szem előtt tartva az egymástól való tanulás fontosságát. Minden egyes foglalkozás során olvasás előtt tisztáztuk az olvasás célját és módját (pl.: egy adott kérdésre keressük a választ), cím alapján és a szöveg egyes részei után megpróbáltuk bejósolni, hogyan folytatódik tovább a történet. Grafikus szervezőket (pl.: fürtábra, gondolattérkép) alkalmaztunk olvasás előtt és után is: egyrészt a háttérinformációk és az előzetes tudás feltérképezése céljából, másrészt összefoglalásként.
Olvasás közben pedig monitoroztuk saját olvasási tevékenységünket és szükség esetén javító stratégiákat alkalmaztunk: megállítottuk az olvasást részegységeknél és tudatosítottuk közösen a csoporttal, hogy éppen gyorsolvasásról vagy szoros olvasásról van-e szó, hogyan ellenőrizheti az olvasó, hogy megértette-e az olvasottakat.
A foglalkozás végén nemcsak magáról az olvasásról, hanem a ráhangolódást segítő feladatokról, a közös játékokról és az értékelésről is együttesen alkottunk reflexiót. A visszajelzést fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni. Csak akkor tudunk reagálni a gyerekek igényeire érdemben, ha visszajelzést kapunk akár tőlük, akár a szülőktől.
Szalíz
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
