A 9. heti ultrahangon minden szuper, van szívhang, jó nagyot nőtt, kaptam igazolást és elkezdhettem hivatalosan is a kismamaügyintézést. Hétvégén megtartottuk a lányom egyéves szülinapját, amin bejelentettük, hogy nagytesó lesz a lányunkból. Volt, aki azt hitte vicc, volt, aki nem is értette, volt, aki örült, és volt aki nagyon ledöbbent. Nagyjából erre számítottunk.
Aztán jött valami covidszerűség nekem, de az otthoni teszt negatív lett. Volt láz, tüdőfájdalom, köhögés, de legalább ezalatt a négy nap alatt nem hánytam. A 12. heti ultrahangon június közepére saccolták a születés idejét, de feltűnt a méhlepényen egy nagyobbacska felrakódás. Egyelőre mivel jól ellátta a babát, nem foglalkoztak vele különösebben. Eddigre napi 2-3x fixen hánytam, de hát a szokásos dumán kívül nem tudtak mit tenni a dokik. Aztán miután három napon keresztül nem tudtam enni és inni, majd a vécén összeestem, elkezdtem komolyan venni.
Annyi erőm volt, hogy szóltam telefonon az apósomnak, aki pont otthon volt, hogy jöjjön, mert összeestem. Jött is, felhívtam a háziorvost, ő meg elküldött a fenébe, hogy már rég a kórházban lenne a helyem. (Ja, csak nálunk a kórház elég pocsék hírnévvel rendelkezik és szeretik elküldeni az embereket, pláne, hogy nem egyszer hallottam már, hogy ez csak hányás, mit vagyok úgy oda, ez a terhesség része.)
Felhívtam a férjem, ő bevitt a kórházba, apósom otthon maradt a lánykámmal. A kórházat is felhívtam, ők is mondták, hogy menjek be, mégis a váróban vagy 30 percet várattak, úgy, hogy kijött az asszisztens, elküldte a férjemet, hogy ő nem várakozhat ott velem, menjen ki a folyosóra. Hozzáteszem más mellett is volt hozzátartozó, de mivel nő volt, az nem volt gond. Olyan tábla van kitéve, hogy férfi hozzátartozó a COVID miatt nem lehet ott... mert mint tudjuk, a férfiak másként terjesztik a vírust... ezek szerint.
Miután bementem, felvettek osztályra háromnapos infúziós kezelésre. Hát... utáltam. Majdnem az összes nővérke lekezelő volt, többször megkaptam, hogy minek fekszem itt hányás miatt. Próbáltam összeszedni magam, hogy szabadulhassak. Azt mondták, három nap hányásmentesség után mehetek haza. Aznap még hánytam a kórházban sajnos, szóval elfelejthettem, hogy hazajutok a héten.
Egyszer azt mondták, hogy egyek, másszor meg, hogy csak igyak. Látogatni nem lehetett, borzasztóan éreztem magam. Volt olyan nővérke, aki miután a szobatársaimnak mind megmérte a lázát, vérnyomását, stb., rám nézett és azt mondta, hogy nekem nem fogja, mert tök felesleges, mint ahogy az is, hogy itt vagyok. Mondtam, hogy nem is akarok itt lenni, otthon van a lányom, aki borzasztóan hiányzik. Erre azt mondta, hogy hát most már van egy másik gyerek, akire vigyáznom kell, majd kiment. Hát igen, mondtam, azért fekszem itt.
Végül letelt a három nap hányás nélkül és hazaengedtek.
Ezután valóban kevesebbet hánytam, már nem napi hanem heti szinten mértem a hányást.
Folyt. köv.
Mia
