A hetvenes-nyolcvanas évek iskolai, állami ünnepeinek volt valami összetéveszthetetlen dohos szaga, rátelepült vastagon valami egyenunalom, mint a felszálló por az iskolaudvaron vagy a színházterem nehéz függönyéből, összemosva, egyenízűvé téve valódi és hamis ünnepet, március 15-től november 7-ig.
Az ember gyereke ül, igyekszik mérsékelten dobolni csak a lábával, vagy ácsorog, hát soseleszennekvége, egyik lábra nehezedik, elszámol mondjuk harmincig, akkor lábcsere, elmondja magában valami versike első két sorát, megint lábcsere, negyediknél úgy érzi az ember, minden lába elfogyott, kéne egy harmadik vagy egy negyedik, még használatlan. Valaki mintha pukkantana a hátsó sorokban, a másik azonnal suttogva skandálja: „a magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy babot tovább nem eszünk”, a röhögés lassan végighullámzik a sorokon, türelmetlenebb tanár pisszeg, a belátóbbja érti, hogy sok gyerek együtt és a csöndes semmittevés egyszerűen nem kompatibilis adottságok.
Egész évfolyamok szája mozdult egyszerre hangtalanul, mikor felhangzott az ismerős dallam, vakpali, vakpali, mindent lát, szemüvegen át... ha nem hallatszott a szöveg, a tanárok meg se rezdültek, pedig nyilván mind kiválóan tudott szájról olvasni, ahogy azt is tudták, merészebbje régóta B szövegváltozattal énekeli a közismert és közutált úttörődalt is, „évek szállanak a váci rács alatt”, remélve, hogy nem hallatszik ki a hangja a kórusból túlságosan. Ha egy rakás tíz-tizenhárom éves gyereket 1978 táján megkérdeztek volna a forradalomról, és mert volna őszintén válaszolni, lehet, azt mondta volna, az olyasmi, ahol az embernek csendben elzsibbad a lába, és a legizgibb momentum az volt, mikor a Szabó Bélus az 5/a-ból belesült a szövegbe, esetleg lecsúszott a nadrágja a jelenetben, vagy macska sétált át az iskolaudvaron a döntő drámai pillanatban.
Középiskolában már néha érdekesebb volt a játék, térdig érő hóban ballagtunk másnaponta a Testnevelési Egyetem mostanság leégett, akkor még ép sportcsarnokába gyakorolni a kórussal, hogy aztán frissen kitört, váratlan tavaszban adjuk elő szerény műsorszámunkat a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, csak énekelni kellett és ütemre-zenére, egyszerre felemelni a piros, fehér, avagy zöld vászondarabot, amiből összeállt a Naaagy zászló. Leadták a tévében, tehetősebbek akkor már felvehették VHS-re, karcos felvételen lehet húsz év múlva megcsodálni, az ott a szélén, aki későn rántotta a magasba a zöld rongyot, na, az volt apád, fiam.
Volt szabadon választott tevékenység is nagyobb korunkban, valamikori aprócska, alig ismert kedvenc zenekarom (amelynek kétharmada más csapatokból volt legfeljebb ismerős) egyszer a Vigadó téren játszott aznap, nem voltak túl sokan egy ideig, ám a kötött sorrendű, megzenésített versekből álló műsor utolsó száma hagyományosan a megzenésített Nemzeti Dal volt, pillanatok alatt telt meg a tér, egy gombostűt nem lehetett leejteni, pisszenés nélkül hallgatta mindenki.
„Na, akkor most.......FUTÁS!”
- suttogta L. a mikrofonba az utolsó taktus után, az aprócska színpadról jól látszottak a tömeg mögött feltűnő gyorsasággal gyülekező rendőrök. Futott a többség, pedig Petőfi nem volt akkor se betiltva, a Nemzeti Dal sem, pláne március 15-én, de már lógott a levegőben a két évvel későbbi lánchídi csata, aminek beszámolóját már az olasz tévében csodáltam aggódó arccal. De akkor már kezdtem sejteni, egy igazi forradalomnak nincs sok köze a poros lábcserélgetésekhez dögunalmas beszédek közepette, és egy valódi forradalom lenne a legutolsó, amit kívánnának azok, akiknek a parancsára mi itt piros nyakkendővel szavalgatunk éppen.
Amióta a gyerekkínzás nagyjából kikerült az ünnepek eszköztárából, a beszédeket (amik többségére ha ráeresztenénk egy fejlett mesterséges intelligenciát, tartok tőle, végső értelmezésként nem valami magasztos üzenet jönne ki, hanem a korábban idézett „kutyavalagát”,hiába, mégiscsak rögzült valami azokon az unalmas délelőttökön..) már nem kötelező hallgatni, nem kell ünneplőben lábat cserélgetni, a kölykök hamar lelkesednek a külsőségekért, a Kicsi tavaly egész tűrhető és használható huszár fejfedővel állított haza, amit maga készített az oviban, a Nagy négyévesen a huszárlovon feszített egyszer Szolnokon a felvonuló parádé végén, pár évvel később egy meglepően élethűre maszkírozott Bem apóval beszélgetett a helyi művházban. Valódi „forradalmi” közösségi élmények híján azonban a tényleges üzenettel viszonylag kevés tizenéves azonosul, hiába tanulják a 12 pontot vagy a talpramagyart.
Érdekes egyébként, hogy mennyi olyan eseményt ünnepelünk világszerte, amikor valami nagyobb csoportosulás civilizáltabb érdekérvényesítési csatorna és lehetőség híján kénytelen valami nagyon hangos és többé-kevésbé erőszakos módszerhez folyamodni. Persze katartikus (és színpadon is jól mutat) az élmény, amikor a Palacsintás király utolsó jelenetében (talán ebben a részben látható, ha kimaradt) a gyűlölt főszakács és rabló sleppje végre menekül, közben lecsúszik a gatyája, csak ezt a katartikus pillanatot mindig megelőzi egy-két-tíz-ötven év, amikor Derelye főszakács uralkodik, a köznép tűr, a feszkó meg gyűlik, és ezt a bizonyos megelőző egy-két-öt-ötven évet nem kívánnánk a gyerekeinknek, azt mégkevésbé, hogy ennek csak mindenféle kiegyenesített kertiszerszámmal lehessen véget vetni.
Akkor inkább maradjon a tablókép, néhány vers, néhány valóban érdekes könyv a korszakról és nagy alakjairól, még ha ez azzal is jár, hogy néha valaki fojtott hangon megszólal a hátsó sorban, esküszünk, esküszünk, hogy babot tovább nem eszünk.
A történelem különben tényleg azt tanítja, hogy vakpali, vakpali, mindent lát, azt a bizonyosat is, amit neki a hatalmasok általában felkínálnak. Ezért időről időre előkerül egy palacsintasütő is, derűs mosollyal, mint Kökényszemű Katicánál, vagy harciasan lendítve, ahogy tette valaha Vitéz László.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
