Történetünk első részében egy viharos és bántalmazó kapcsolatba kukkanthattunk bele. 
A mese folytatódik. És rosszul végződik. 


Természetesen Vilnius nem tudta végleg otthagyni Zakhart. Ez a pillanat még nem jött el.

Visszarendeződtek a dolgok. Zakhar vállalt egy (sokadik) absztinens futamot, gyógyszerekkel beállította annyira a pszichiátere, hogy működjön és elhatározták, hogy akkor mostantól majd minden jóra fordul.

Tehát „boldogulj” év követezett. Vilnius úgy indult neki, hogy életének legszebb éve jött el. Pocakja hatalmas volt, nem egész két hónap kellett még ahhoz, hogy megszülessen a lányuk. Zakhar az eltitkolt flörtjeitől eltekintve példás gyermekváró, józan apukaként viselkedett, nem ivott, szorgalmasan járt az addiktológusához, és dolgozni is felszaladt a levéltárba. Ő volt a könyvtáros. Munkája nem nagyon lévén egész nap Vilnius ex-utazásainak ex-helyszíneit nézegette és ez megint megindította a lejtőn.
Napközben nagyon sokat telefonált haza, szinte minden olyan elmulasztott hívás vitát vagy szorongást hozott, amit Vilnius elszalasztott. Sokat, nagyon sokat, megint túl sokat beszélgettek arról, hogy mi történt a múltban, és ettől észrevétlenül kezdett elúszni a jelenük. Gomolygott, mint valami viharfelhő, felettük halkan kuncogva, gonoszul.

Január közepén Vilnius úgy döntött, ő bizony már nem mászik fel többet nagy pocakkal a pici hegyen lévő munkahelyére, híríró kis székéig, viszlát, szerkesztőség, most már otthon maradna inkább, egy hónappal a szülés előtt itt az ideje fészkelni. Túl nagy fizetést nem hagyott ott, a körzeti orvos segítségével kismama betegállományba került. Az ő otthonmaradása és fészkelési vágya Zakhar szívét megint inverzbe fordította, és a babavárás helyett Vilnius egy végtelenül szomorú, rettegő, folyton a múltban kalandozó, bizonytalan Zakhart kapott, aki egyre többször telefonált haza, külön vonalas számot szerzett, amin akkor is elérheti Vilniust, ha az éppen nem veszi fel a mobilját.
Ez egyébként a kismama esetében úgy lett volna kitalálva, hogy amikor nem veszi fel a mobilját, akkor éppen alszik, pihen és hasat növeszt, ez lett volna a lényeg, amiért dobbantott a szerkesztőségből, egy kis befelé fordulás, koncentráció, elmélyülés, mély levegő, kifúj, halk zene, aludj, csukott szem, mély levegő, baba mozog, lebegünk az ágyban, mély le...csörrrrrr. Csörgött bele állandóan Zakhar minden ilyen pillanatba és számonkérte kis feleségét (így szólította, a feleségem), hogy most azonnal mondja meg, mennyibe került az a napszemüveg, amit akkor viselt, amikor Zakhar létezéséről még mit sem tudva az ilyen olyan szigeteken mennyibe kerülő koktélokat ivott és azoknak mi a neve és mennyibe került az a repülőjegy, ahol ha kívánta, egy egész üveg Laurent-Perrier rosé pezsgőt megihatott útközben, és mennyibe került és én ehhez kevés vagyok és mennyibe került és ez nem fog menni, én ehhez kevés vagyok és mennyibe került és te arra vágysz, és az hiányzik és mennyibe került és én nem utazom el veled soha sehova mert az nem lesz jó neked és mennyibe került és...

Vilnius kezdett ebben végtelenül kifáradni. A bizonygatásra kényszerített ember lélekrajzát egyszer külön meg kellene boncolni, nem tudják elképzelni, kedves olvasók, hogy milyen pokol az, ha a szerelmünk simán és rendszeresen veszi semmibe, amit nap mint nap elmondunk, megígérünk, tettekkel bizonyítunk neki azt tűzve zászlajára, azt az ocsmány szót, hogy ÚGYSEM. Vilnius gyűlölte ezt a szót, a szavak fegyházába száműzte volna örökre, de gyenge volt, nem győzhetett. Úgysem és Zakhar nyertek a végére, de addig még van néhány kitekintésre alkalmas pillanat.

Nézzük csak!

Minden áldott nap Vilnius ebéddel várja Zakhart ezekben a napokban, kihasználják, hogy a levéltár gyalog hét perc, apuka jön, az ebédszünetet megpróbálják kiegyensúlyozni az ölelkezés és a kelbimbófőzelék vékony mezsgyéjén, majd Vilnius a kutyával visszakíséri apukát a melóba, és már majdnem vége is a munkaidőnek. Így pattognak a napok, mint a kandallóban a pici faháncsok, amikor január van még és minden alakulóban. Zakhar sokszor mesél. Sajnos ilyenkor Vilnius nem tud mesélni, mert már abban az állapotban van, hogy szinte fél bármit is példának hozni, ami vele korábban történt, mert mindig lecsap az az éles kérdés, hogy ez kivel, mikor, és rögtön követi a kinyilatkoztatott igazság, hogy akkor nekünk nem lehet, velem nem lehet, másra vágysz.

Szóval mesélés helyett Vilnius meghallgatja, milyen múltja volt Zakharnak.

Mert itt minden úgyis annyira el lett hirtelenkedve, hogy nagy pocakkal kellett ismerkedni, ez egy sebességbe kapcsolt szerelem volt, aminek a végén csak a sebek maradtak.

A sok mesélésből egyébként fura dolgok is kisültek. Zakhar például egészen elképesztő módon azoknak a neveire sem emlékezett, akikkel korábban együtt élt, döbbenetes, de nem tudta, mikor van a gyerekei születésnapja, a mesékben összekeveredtek dátumok és idősíkok, ha Vilnius egy kicsit is figyelt, rögtön kilógott a lóláb , hogy Zakhar szinte mindent párhuzamosan csinált eddig életében, vagyis annyi nő kegyét kereste és annyira házas is volt közben, illetve annyira csak harmincnégy éves, hogy nem lehetett mindennek külön ideje. Itt kéremszépen óriási káosz volt, egy földre borított fényképkupac, aminek a tetején üldögél Zakhar, ha felvesz egy képet, akkor fogalma sincs, az mikor készült, de biztosan rossz volt akkor neki minden. Zakharnak mindig rossz volt minden. Mindenki, aki vele kapcsolatba került gonosz volt vele, erre a kiindulási pontra állította Vilniust, amikor a saját múltja sárga távcsövébe kukkantottak bele. A házassága pokol volt, amiben ő volt a legkisebb királyfi. Részegen igent mondott arra, hogy házasodjanak össze, de ez nem is vele történt, ő csak belerángatódott ebbe. Az azt követő évei egy üldöztetés, melyben az alkohol lett egyetlen igazi társa, a sok szereplő mellé, akiknek lám, mára neve sem nagyon maradt, és természetesen egytől egyig válogatott gazságokat követtek el ellene. Volt egy nő például, aki szeretett volna meginni valahol egy pohár bort vagy egy kávét, amire Zakhar alkalmatlan volt, tehát ő lett a világ egyik leggonoszabb nője. Volt, akiről azt mesélte, csak játékból ostromolta, mikor megtudta, hogy máshoz ment férjhez, egészen addig, míg a nő el nem vált és lett Zakhar lakótársa, amit két hét után hősünk ijedten borított fel és menekült ki abból is a semmibe. Az élettörténet folyamán az összes vele kapcsolatba kerülő nőnemű egyed le lett fektetve vagy térdeltetve, de elmesélés alapján mind "büdös" volt (igen, ezt a szót használta Zakhar), és borzalmas. Ő, Zakhar sosem volt szerelmes, az most van, az Vilnius, senki másnak nem mondta ki még ezt a szót, szeretlek, "Ezt csak a gyerekeimnek mondtam eddig."

Gyalázat volt, amikor szépen lassan - mire nem való egy fészekrakósdi - kerültek elő a levelek, levélfoszlányok Zakhar ilyen-olyan szeretlekei, mert persze voltak, vannak, sőt, csak ez a szó létezik, ahogy egy új préda közelít, kap az arcába egy nagy szeretleket. Szerencsére ezt a szívtelen mesét már akkor sem hitte el Vilnius, hiszen amikor megismerkedtek, ő is túl korán, az első együtt töltött éjszakán hallotta Zakhartól; Veled szeretném leélni az életem. Vilnius ezen akkor jót mosolygott a konyhában, és a két üveg bornak, illetve az izgalomnak tudta be az egészet. Túlzónak találta ugyan, mégis hízelgő volt. Ha igaz, ha nem, az első randikon az ember még szeret hinni.

Ebben az időben viszonylagos a nyugalom tehát. Zakhar dolgozik, amikor éppen nyugton van, egyébként pedig egyre több gyógyszer bekapodása ellenére is folyton Vilnius múltjában tévelyeg, harcol és közben persze titokban flörtöl. 
Fagyizni viszi a kolléganőjét.
Természetesen akkor már persze hogy a kolléganő a szeretlek, és Vilnius a büdös, illetve ő az, „akit jó várni, olyan időutazós”, Vilnius pedig egy mindent elrontó, nagy múlttal teleírt lepedő, egy lepel, takaró, ami alatt egyre hidegebb van.
Február elején Zakhar különös ötlettel áll elő. Neki motor kell. Ő már ki is nézte. Ő azzal két és fél perccel hamarabb le tud jönni a várból, és egyébként is milyen méltatlan, hogy nincs neki olyan. Még arra is hajlandó, amiért rögtön és válogatás nélkül képes bárkit azonnal megvetni, hogy hitelre vásárolják meg a robogót, a ronda és embertelen P betűs társaságtól, mert most ő csinálja, így tehát belefér. Elvtelen szajha a pali, sokszor láttunk már ilyet, de ez mindennek a teteje. Vilnius korábban egy éven át hallgatta tőle a hitel, a bankok és az egész közgazdaság rendszere ellen - egyébként dilettáns és buta módon, halvány lila fingok nélkül - megfogalmazott kifogásait, de ha neki motor kell, akkor mindegy, hogy ahhoz ki segíti hozzá, neki az jár és ő ettől még szemben áll, jó oldalon marad. Persze, hogyne.
Elmennek nagy pocakkal szerződést kötni. Csak Vilnius bankszámlaképes, ezért az ő nevére kerül a dolog. Mint oly sok mást, ezt sem mondják el a családnak, senkinek, mégis mit szólnának ehhez alapon. Oké, és február elején, tíz nappal a szülés előtt még a motort is hazahozzák egy egyébként nem létező településről, vaksötétben, filmes-kalandosan.

Onnantól kezdve Zakhar állandóan pattog. Motorra, motorról, motorral, ide-oda megy a városban, csak hogy mehessen. És még majd elmesélem azt is, hova, de előbb szüljünk. Vilnius a lányuk születése előtti éjszakán jut el arra a következtetésre, hogy kis kedvese alkalmatlan minden olyasmire, ami család, vagy gyerekek. Igen, akkor. De legalább eljut idáig.

Aztán a lányuk is eljut odáig, hogy megszülessen.

Folyt. köv. Még mindig van mit.