Gyorsan visszazökkentünk az uncsi hétköznapokba.
Kelés-meló, mosás-főzés-takarítás.... a szokásos mókuskerék.
Közben NagyLány hozta a formáját. Nyeh.
Még 2020-ban kapta volna anyumtól szülinapra a Horvátországban töltött hétvégét, de hát a covid... Éppcsak hazajött a táborból, némi mosás és szusszanás után már csomagolt is újra. De persze ő tipikusan az, akinek egyetlen rongya nincs, amit felvegyen. Mindjártsírok. Mert farmerból is minden napra kell másik. Fogomafejem. De felsőből is lehet kell még, mert ha az esti sétára valami mást venne fel... ezmárXanax...
Most kapott egy csomó cuccot, de neki semmije nincs. A szandál beszerzését még anyukám vállalta magára. Szegény pára. Nem tudta mibe vágta a fejszéjét, de ők azért hasonlók, gondoltam jól bírja majd. Nem bírta. Kezdi érteni, amikor nagyokat sóhajtozom, ha NagyLány a téma. Szóval szegény gyermeknek nincs mit felvenni, mert ez a puncinadrág túl rövid, a másik túl hosszú és unja a fekete pólókat, meg amúgy is. Egyik sem haspóló. Csak zárójelben (egy hónapja még a haspóló egy rettenet volt a szemében). Legyen színes, de ne piros, fehér vagy ilyen kék, hanem csak olyan, amilyen éppen a színskálán sincs.
Vettem egy nagy levegőt és elmásztunk a turiba. Most volt árucsere, biztos lesz minden. Megahogyaztelképzeltem.
Egy nő látván-hallván szerencsétlen, lemondó, siralmas helyzetemet, időnként odajött és hozott ezt-azt, hogy esetleg ez tetszhet a lánynak. Írtó kedves volt, de sajnáltam. NagyLány mindent lefikázott.
Fekete. Nem kell! Feliratos. Utálom! Ronda a színe. Soha nem venném fel!
Dejó, hogy nem marad örökre kamasz!
Azért nagynehezen talált egy gatyát meg egy pólót. PiciLány egész türelmesen bírta a nővére makrancosságát. Remélem nem szippantotta magába ezt a viselkedési formát, mert ezt most is rosszul tűröm. Hatvanhoz közel meg szerintem gyilkos ösztönt váltana ki belőlem. Szarul hangzik. Jah.
Merthogy 44 éves lettem a héten. Mondjuk nem hatott meg nagyon. Nem szokott. Ez csak egy szám. Ami meghat, az inkább olyasmi, mint egy újabb vagy mélyebb ránc a fejemen vagy bárhol. Vagy az, hogy az "összetevők" után következő mindenfélével távolabbi kapcsolatba kerültünk. Nyilván normális, meg ez van és nem sírom tele a párnát. De azért utálatos. Néha fura, hogy milyen gyűrött fej néz vissza a tükörből, miközben a gondolataim és az érzéseim totál nincsenek összhangban ezzel. Persze befogom, mert írtóra mázlis vagyok! Kb egy tizest letagadhatok. Mikor kamasz voltam, azt mondtam, hogy ha úgy nézek majd ki 40 évesen, mint az anyám, az jó lesz. És jó is! Most ezt a mondatomat megtoltam húsz évvel.
A dolgok úgy alakultak, hogy nem igazán ünnepeltünk olyan rendesen, ahogyan nálunk az lenni szokott. Hétköznap nincs erre idő. Hétvégén viszont még NagyLány a tengerben ázott.
Azért volt nasi. Almás máglyarakás a kívánságomra anyutól meg csodatorta a húgom elképsztően ügyes kezei közül és Kedves is meglepett egy írtócuki, nagyon tömény és brutál fini cupcake-kel. Rózsaszín, málnás, meg egy szál gyertya. Kicsalt a folyosóra és ott kettesben megvolt a szülinapi szeretlek-ölelés.
Tavaly a munkahelyem előtt állt nagy meglepetésemre. Hiszen majd hétvégén tartjuk. Kezében a kedvenc tortaszeletem, rajta gyertya meg tűzijáték. Elolvadtam. Pedig ismerem őt. Mindig bedob legalább egy nyálasan romantikus valamit. Mivel az ajcsim a koncert volt meg az ott szerzett cuccok, így idén a meglepetés elmaradt. A családi ünneplés pedig egy instantabb formában valósult meg.
A kitűzött célom, hogy befejezem a számfestőt az egy nagy muhahahahaaaa. Egy év sem volt rá elég. Mondjuk két órányi nekiüléssel már lehet látványosat haladni. Namost ennyi ideje csak a kóbormacskának van.
Barátnőmmel viszont olyat hoztunk össze, amit eddig a tizenhárom év alatt sosem sikerült. Akkor sem, mikor egy házban laktunk. Igaz, csak egy családi dobozos fagyiba dugtuk a gyertyát, de az legalább giccses volt és megünnepeltük magunkat. Minden gyerekünket kikergettük a kertbe, PiciLányt letettük aludni a hűvös nappaliba, mi meg ittunk egy nyugikávét.
PiciLány nyűgi hetet tartott. A hétvégének csak fájdalomcsillapítóval mertem nekimenni. Ami nagy szó, mert nálam nincs itthon gyógyszer. Egyszerűen nem tartok. Amikor kell, veszek. De leginkább félig tele dobálom ki, mert lejár. Most viszont a fogzásra látom, hogy a zselék olykor nem sokat érnek. Laza vagyok, de nem kockáztatnék meg egyetlen éjszakát sem, ha esetleg siránkozna a fájdalomtól. Eddig csak a nappalok voltak nehezek, de előbb-utóbb jönnek az éjszakák is. Bizonyára a frontok meg a családi alaphangulat (értsd: sok a balhé a kölkek között vagy szimplán bazihangosak) is jelentősen ront a nyugodtságán. Annyira sajnálom ilyenkor és azon agyalok, miként tudnám kicsit kimenekíteni. Mondjuk úgy, hogy nem a hátamra kötözve alszik négy órát, mert abba belerokkanok hosszútávon. Még forognak a fogaskerekek...
Sétálgatni babakocsival volna jó, de hát ő ebéd előtt alszik el bőven és jóval utána ébred. Vagyis ha meglennének a megfelelő feltételek és a foga sem kínozná.
Hétvégére az éjszaka is elromlott. Tekergőzés, nyüszögés. Ébredés óránként. Én meg itt zombiztam szombaton. Türelmem olyan nulla és mínusz tíz között, de inkább kimenekültem a szitukból. Balhéztam már eleget.
Be kell látnom, hogy nincs más, mint ahogyan régen csináltam. Kelni max 7-kor, ebéd legyen 10-re, aztán irány a világ. Ebéd után csendespihi vagy csendes mese. Utána megintcsak le kell menni, legalább az udvarra.
Új hét, új élet, új remények... Mert a reményhal... Az mindig van.
Nanta
Olvasd el az előző Nanta babanapló bejegyzést!
