Január közepe. Iszonyúan stresszes hetek a munkahelyen. Este 7-8-kor járok haza, alig tudok foglalkozni a kétéves fiammal, vagy váltani két értelmes mondatot a férjemmel. Délután jól felcseszik bent az agyamat, este otthon füstölgök: csináljunk még egy gyereket, és én húzok el innen! Nevetünk.
Január vége. 28. nap, valahogy más minden. Tesztelek reggel, ímhol a bizonyság, két csík. Fülig ér a szánk. Még mindig sok a munka és a stressz, sportolásra hosszú hónapok óta se idő, se energia. Ultrahang, Gravida, fáradékonyság, zöldség-gyümölcs, este hazaérvén egyből az ágyba esek. Terhesnek érzem magam, nem várandósnak, végképp nem áldott állapotban lévőnek. Kitavaszodik. Labor, vizsgálat, rákszűrés, 12. heti ultrahang, hát ez szerintem kislány, tökéletes tarkóredő, ficánkol. Szánk körbeér a fejünkön. Kisfiunk még beszédképtelen, de azért mondjuk, hátha megérti: kistestvéred lesz. Pofákat vág. Négytagú a családunk...
Két nap múlva picit barnázni kezdek. Dokinak telefon, csak a vizsgálattól, ne parázzak, amíg nem piros és sok a vér. Oké, hát persze, a gondolatnak teremtő ereje van, no para.
Telnek a napok, a barnázás nem múlik, de nem is erősödik. Kombinált vérvétel. Egyre terhesebbnek érzem magam. Leszámolok a munkahelyen, innentől vár a pihenés, rám fér. Közeleg a húsvét, utazunk a szülőkhöz. Anyukám meglát, mosolya lehervad: pocsékul nézel ki, lányom.
Fájdogál a hasam, szurkál lent. Mintha megfáztam volna. Húsvétvasárnap éjjel nem tudok aludni, felkeltem a férjemet. Időbe telik, amíg leesik, hogy szabályos két-három percenként erősödik a szúró fájdalom. Felkelti apukámat, hajnali négykor tépünk a klinika felé ketten, férjem otthon maradt a kicsivel. Idegen hely, félóra, amíg találunk orvost, vizsgálat, ultrahang. Van szívhang, könnyebbülök meg, de miért mozdulatlan? Szegény, mit élhet át... nyitva a nyakcsatorna egyujjnyira, hogyhogy nem szedi a magnéziumot? Hát mert nem görcsöltem egyszer se. Hát szedje a magnéziumot, és pihenjen, viszlát.
Haza, ágyba, magnézium, kettesével kapkodom aznap. Félek. Este megint kezd erősödni a szúró fájdalom. Pár percenként. Görcs sehol. Nem lesz semmi baj, jó éjszakát, búcsúzik anyukám. Próbálok aludni, de fáj. Pukkanást érzek, talán hallom is, elönt a magzatvíz, édes Istenem, egyből tudom hogy mindennek vége, vánszorgok ki, segítsen valaki! Anyukám és nővérem zokog, segítenek öltözni, apukám visz megint a klinikára, férjem kezét morzsolgatom, kábultan sírok és ismételgetem: a babánk...
Nővér megnéz engem és a vattát a lábam közt, nem is vizsgálom meg, viszem fel. Feltol a kerekesszékben, szédülök, igazi együttérzéssel vigasztal, ne sírjon, lehet még babája, és már van egy fia... Vizsgálóban hárman, mind megkérdezi, hogyhogy tegnap hazaengedték az infúzió után, nem kaptam infúziót, rázom a fejem, homlokráncolások. Feküdjön fel az asztalra, ekkorra már borzalmasan fáj, én márpedig oda fel nem mászok, de nem is kerül rá sor, mire levetkőztetnek, már távozik is egy nagy adag akármi, döbbentem nézem, alaktalan, ne nézzen oda, mondja a kedves nővér, igyekszem, azonnal műtjük, nagyon sápadt, mérjünk vérnyomást, 80/50. Sürgölődnek, bemosakszanak, érzem hogy ájuláshatáron vagyok, kábultan nézek ki a fejemből, felültetnek a műtőasztalra, érzem hogy megint távozik valami, lenézek... bár ne néztem volna le. Baba alakja van, nagy a feje, sötétpiros. Nem akarok gondolni semmire.
Bekötik az altatót, óra pont éjfelet mutat, lehet hogy egy kicsit csíp, mondja az orvosnő, nem is kicsit, motyogom, mert éget belülről, de ekkor áldott filmszakadás, végre. Fehér ágyon ébredek, még mindig sötét, mellettem a férjem, félórát voltál bent, gyorsan ment. Hajnalig ül mellettem a széken, sírok, néha sikerül aludni pár percet, görcsölök még nagyon, adtak oxitocint, sok vért vesztettem. Reggel talán hazaengednek. De nem: még sápadt, maradjon holnapig. Vasárnap éjjel bezzeg nem marasztaltak, pedig most már mi bajom eshet, keserű a gondolat, nem mondom ki. A férjem behozza a kisfiunkat látogatni, és az én vagány rohangálós fiam nyüszögve odafekszik mellém az ágyra és hozzám bújik. Kórteremtársak szinte mind abortuszosok, meg egy nő, egy sorstárs, aki a 24. héten szült halott babát. Kinek mit dobott éppen az élet, nem az én bajom a legnagyobb, ez valahogy segít.
Hazaengednek másnap, furcsa, milyen könnyű vagyok, elszállt az a „terhes” közérzet. Úgy érzem, futni tudnék, nem fáj, nem nyom, nem szúr semmim, ilyet hónapok óta nem éreztem. Gyászolom a kislányt, akinek csak három méhen belüli hónap jutott az életből. Közben az élő „nagyfiúnak” is szüksége lenne rám, érzi a bánatot a légkörben, szegénykém. Derült égből kapom az emailt a kombinált teszt eredményéről, egészséges, mintha gyomron rúgnának. Sírok reggel, délben, este és persze éjszaka. Férj nem látványosan gyászol, egyszer bevallja: ha engedné, hogy elragadják az érzései, meg akarná ölni az orvost, aki hazaengedett vasárnap. Mindketten tudjuk, ha akkor bent tartanak, valószínűleg ugyanez lett volna a vége, de akkor is: legalább kaptuk volna meg az esélyt.
Néhány hétig otthon maradhatok, rendes a háziorvosom, maradjon csak, amíg jólesik. Rendes a főnököm is: maradj, amíg szeretnél, mi várunk. Meghatódok. Nagy játszóterezések és séták a kicsivel vagy a férjjel hármasban, nagy szükségünk van egymásra, a kicsi félénk lett, mindig keresi a kezem, pedig eddig úgy kellett rohanni utána, fáj érte is a szívem, megszenvedjük ezt mindhárman. Négyhetes kontroll, faggatom a dokinőt a miértről... nem tudja, nem lehet tudni. Talán rossz helyre ágyazódott be, ahol nem bírta el egy idő után a méh. Amúgy minden rendben, a következő hónapban próbálkozhatnak. Nem, semmiképp, rázom a fejem, egy jó ideig biztos nem, de mégis, mondja meg, miért történt? Mert gyenge voltam, rossz kondiban, tré közérzettel? Higgye el, ha ez így menne, Etiópiában nem születnének gyerekek, ne kutassa a miérteket. Könnyű mondani, morgom, de tudom: igaza lehet.
Visszamegyek dolgozni, nagyvállalat, több száz ismerős, meglepve kérdik, hogyhogy megint itt vagy, hogy van a baba, mikor szülsz? A tizedik után sírógörcs a vécében. A munka azért jót is tesz, egy idő után nem sírok már, talán túl vagyok a gyász nagyján, tudok előre is nézni. Próbálunk költözni, áruljuk a lakást, gyerek bölcsibe, jó lesz ez. Két hónap telt el, de még nem beszéltünk arról, hogy hogyan tovább. Ismerősök vigasztalnak: a következő tuti egészségesen fog megszületni, ez így szokott lenni. Engem kísért a halott kislány látványa, bár néha órák is eltelnek anélkül, hogy eszembe jutna. Valószínűleg holtam napjáig látni fogom magam előtt.
Nem lehetne most odatekerni az életet, hogy a szülőszobán fogjuk a kezünkben a Következő Élő És Egészséges Babánkat?
Borzlány
