Egy korábbi posztban említettem, hogy legkisebb lányom továbbtanulásával akadt némi nehézség. Nyilván én is benne vagyok a folyamatban, ami idáig gyűrűzött, és biztosan lehetett volna másképp, jobban csinálni, de az önmarcangolással eddig sem jutottam semmire, most már a tűzoltásra kell koncentrálnom.
Egy kis háttérinfó: a két nővére egy nem túl erős gimibe/technikumba került be, ők sem tanultak túl jól. A második gimis év végén a nagyot meg is vágták fizikából, szóval nem igazán voltam elégedett a tanulmányi eredményeikkel. Aztán furcsa módon mindkettőnek tizenegyedikben jött meg az esze, ekkorra már kialakult az érdeklődési körük, és az irány, amerre tovább szeretnének menni.
Én voltam a legjobban meglepődve (és persze hatalmas büszkeség töltött el), hogy a nagy a Pázmány jogi karára felvételizett, és sikerrel is járt. (Most fog végezni igazságügyi igazgatási szakon, és megy tovább jogásznak. A középső pedig kitalálta, hogy neki a technikum adta ápolói képzettség kevés, ő inkább orvos/fogorvos szeretne lenni. (Úgyhogy most gőzerővel tolja a bioszt-kémiát, emelt szintű érettségit tesz belőle, bejelentkezett felsőfokú angol nyelvvizsgára is – a középfokú megvan már – és idén felvételizik a kiszemelt orvosi egyetemekre.)
A legkisebb is későn érő típus, a tanulás jelenleg nem érdekli, csak az angol. (Ezt tükrözi a bizonyítvány is, mivel mindenből 2-es, angolból meg dicséretes 5-ös volt.) Csakhogy a nővéreinek volt lehetőségük fejelágyabenövésre a gimiben, addig neki erre már nincs esélye, hiszen ilyen bizonyítvánnyal és egy harmatgyenge központi eredménnyel nem veszik fel egyetlen gimnáziumba sem. (A havi 2-300 ezres tandíjú magángimik meg nálunk nem játszanak.) A másik probléma az, hogy lövése nincs, hogy ha már a gimik nem jöhetnek szóba, milyen szakmát szeretne tanulni. Gondolkodott a cukrászképzőn, de emlékeztettem rá, hogy eddig háromszor sütött otthon muffint, egyébként a konyha közelébe se megy. Egyhelyben toporgunk.
Félreértés ne essék, nem azzal van bajom, hogy ő nem agysebész lesz (abba ne menjünk bele, hogy a képességei jóval többek, mint az eredményei, és ezt nem elfogultságból mondom), és még az is elképzelhető, hogy ő is beérik, és mégiscsak tanulni szeretne... (Ha lesz egy szakmája, amit szeret és amiben jó, én akkor is elégedett leszek.) De. Ami a legnagyobb félelmem a saját gyerekem továbbtanulásával kapcsolatban, azt egy kommentelő fogalmazta meg egy továbbtanulós Facebook csoportban:
„Nekem nagyon nem mindegy, hogy a gyerekem a kamaszkorát milyen társaságban tölti, mit tanul a többiektől. Nem leszek ezzel népszerű, de rám a frász jön minden egyes alkalommal, amikor a helyi (elnézést mindenkitől) gyűjtő szakképző mellett megyek el délután. Kizárt, hogy én oda, azok közé a gyerekek közé, akik jönnek ki a suliból beengedjem a gyerekemet.”
Minden reggel egy hasonló szakiskola mellett megyünk el, és minden reggel erre gondoltam, sőt, mondtam is a lányomnak, hogy csak nehogy ide kerüljön. Jelen állás szerint viszont kb. csak erre van esélye. Mi lesz így vele? Mennyire fogják „elvinni”, ha rossz társaságba keveredik? Mit tudok én tenni a szeretetteljes családi háttér és a sok-sok beszélgetés mellett? Ha valakinek van ötlete, tapasztalata, megköszönöm. Félek, hogy elveszítem.
Tünde
KÉRÉS
Ha még nem töltötted ki a Bezzeganya anonim kérdőívét, kérünk, tedd meg ide kattintva. Nagyon köszönjük!
