Első szülésem történetét osztom meg veletek. A szülés vége tervezett császár lett a terhesség 9. hónapjában. Azóta a kisbaba egy kiskamasszá érett. Egészséges, aranyos, vagány, belevaló kiscsaj. A gyermek és én is maximálisan rendben vagyunk. De KathyB egy múltkori kommentje elültette a bogarat a fülembe, hogy több lehetne a császáros történet, valamint fontos lenne az ezekkel kapcsolatos érzésekről beszélni.
Lehet, hogy a cikk majd kétrészes lesz, mert a csonttörés a terhesség 8. hónapjában igen fontos annak megértése végett, hogy miért is lett a terhesség kimenetele császár.
Gyerekkoromban autóbaleset ért. Ezt egy lábnyújtó műtét, majd többszöri törés és helyreállító műtét követett. Fontos megjegyezni, hogy semmilyen belgyógyászati gondom nincs, egyszerűen csak nem voltam szerencsés. Amikor 20 éves voltam, megjegyezték az orvosok, hogy lehet, hogy egy időzített bomba ketyeg a lábamban, mert a combom görbén forrt össze, de mivel a csontosodás kétséges volt egy esetleges műtétet követően, így senki nem akart hozzányúlni.
Terhességem viszonylag problémamentesen zajlott. Átlagosnál több panaszom nem volt. Sajnos a lábamban ketyegő bomba a terhesség 8. hónapjában robbant, váratlanul eltört a combom. Nyílt területen voltam a férjemmel, mentőt kellett hozzám hívni. A baleset májusban, egy igen szeles, szörnyű időben történt, vasárnap késő délután. A mentősök az ügyeletes sebészetre szállítottak. A sebészeten nagyon korrekt ellátásban részesültem. Az orvosok kikérdezték az előzményeim és szülész-nőgyógyász konzíliumot hívtak hozzám, aki megvizsgált, megállapította, hogy a méhszáj zárt. Hasamra nem estem.
Sajnos a röntgen (amit muszáj volt elvégezni a terhesség ellenére is) kimutatta a törést. A röntgent úgy tudom, a terhesség első három hónapjában tilos elvégezni. A tüdőröntgen kimaradt, és ahol lehetett, ólomköténnyel védtek. Mese nem volt, műteni kellett, még aznap, váratlanul. Az altatóorvos rendkívül korrekten, de nagyon-nagyon határozottan rábeszélt a gerincérzéstelenítőre, és elmondta, hogy el kell fogadni, hogy ők tudják, hogy most nekem ez a jó döntés. Nagyon határozottan és korrekten beszélt. Sikeresen el is érzéstelenített.
A szülésszel még az infúzió tartalmát is megbeszélték, hogy a gyermek bent maradjon. (Talán valami plusz magnéziumot vagy magnézium-szulfátot kaptam). Tájékoztattak arról is, hogy meg van az esély, hogy beindul a szülés, ekkor a szükséges intézkedést megteszik. (Nem indult be.) A combomat úgy rakták helyre, hogy a gyermek végig bent volt és maradt a pocakomban. Valamilyen szert biztosan kaptam, hogy ne legyek éber a műtét alatt, mert hát azért izgultam. A férjem végig mellettem volna. Akkor javasoltam neki, hogy menjen haza, amikor betoltak a műtőbe éjfél magasságában. Akkor álltak neki a műtétnek, amikor a vér megérkezett.
A műtét rendben lezajlott, utána sajnos vért kellett kapnom. Ijesztő belegondolni, hogy lehetett volna az is a forgatókönyv, hogy a gyereket sürgőséggel kicsászározzák belőlem, és utána piszkálják a lábam. Nem rendelkezem elég egészségügyi ismerettel, hogy meg tudjam ítélni, mi lett volna a jobb. Így alakult. Megbíztam a dolgozók szaktudásában, megműtöttek a gyerekkel a pocakomban. A műtétet követően nem csak a műtétet vezető orvos, hanem az altatóorvos is megnézett a kórteremben, hogy rendben vagyok-e. A babát még a műtétem után is megnézték az ultrahangon. Emlékszem, a műtét követő nap rettenetes ramazurit csapott a pocakomban.
A történet folytatódjék onnan, hogy combműtétet követően vért kellett kapnom. Ennek ellenére rendkívül rossz vérképpel indultam a szülésnek. Az orvossal megbeszéltem, hogy tervezett császárral szülök. Ő sem merte bevállalni a természetes szülést. Nagyon megnyugodtam, amikor kitűztük a szülés időpontját. A szüléskor még nem helyezhettem testsúlyt a lábamra. Otthon járókerettel közlekedtem, utcán mankóval. Senki ne gondoljon hatalmas sétákra, csak kb. 5-10 perces távokra, kizárólag a férjemmel. Ekkor még a lakásfelújítás is javában zajlott. Amikor a védőnő kijött hozzánk a félig szétbombázott lakásba, meglátva a vérképemet, hát kissé izgult. Mire eljött a császár időpontja, sikerült a lakásfelújítást befejeznünk. A lakást úgy alakítottuk ki, hogy ágyunk mellett legyen a kiságy, lábunknál a pelenkázóasztal, mellette a szekrény a gyermekholmikkal. A lényeg az volt, hogy minden kézre essen és praktikus legyen. A lábműtét miatt vérhígítót kellett kapnom. A szülés időpontja előtt egy nappal fektettek be a kórházba, és valamivel kevesebb vérhígítót kaptam. A kórházba a keretet és a mankót is bevittem, de azt gondolom, a keret biztonságosabb volt.
Másnap reggel elvégezték a császár előtti előkészületeket. Mivel hasi műtét, kötelező jelleggel katétert kaptam. A szülésznő rosszul tette be. Jeleztem neki, hogy szerintem nem jó (különösen, hogy félrement a pisi), de azt mondta, jó. (Sajnos nem volt az.) Úgy készültem, hogy gerincérzéstelenítővel szülök. Sajnos nem hatott (vagy rosszul szúrták.) Éreztem a hideg ollót és a hasam csipkedését is. Emlékszem, hogy az orvos beszélt, valami szülésemtől és tőlem független témától, de bizony éreztem a hasam csipkedését, és hát altatás lett a vége. Jó lett volna, ha legalább szülésem alatt ébren lehettem volna, de nem alakult így.
Nagyon kellemetlen volt, hogy kiterítettek, és úgy nézhettem ki, mint halott a boncasztalon. (Nem jut eszembe szebb hasonlat róla azóta sem). A műtétet követően az eleve rossz vérképem miatt vért kellett kapnom. Az orvosom azt mondta, hogy maga a császár nem nagy vérveszteséggel járó műtét. A tervezett császárnál protokoll, hogy legyen vér, de ritkaság, hogy kell. (Két évvel később a második gyermekem születésekor jegyezte meg, hogy én voltam az egyetlen kismamája, akinek császárnál vért kellett adni.) A rossz katéter miatt olyan fájdalmakat éreztem, mikor szülésből felébredtem, hogy leírni nem tudom. Szerencsére észrevették, és miután megigazították a katétert, jobb lett. (Azt nem írom le, hogy milyen volt altatásból felébredve, lényeg, hogy igen mogorva voltam a rossz katéter felhelyezése miatt és káromkodtam a fájdalom miatt.) Amikor jobban lettem, kihozták hozzám a kislányom egy fakó piros rugdalózóban és meseszép kissapkában. Az az érzés nagyon csodálatos volt, amikor megpillantottuk egymást.
A következő napokról röviden. Szülést követő nap reggel 5-6 között, mint minden kismama elindultam a kisgyermek osztályra a gyermekért, aki éjszaka nyilván nem lehetett velem. Elindultam a kis járókeretemmel és úgy mentem vissza a szobámba, hogy löktem a bevásárlókocsit, majd léptem. Utánam rohant az egyik csecsemős nővér, aki eltolta a gyermekem a kórterembe. A gyermekorvos nem engedte, hogy én tologassam a gyermekem. Nekem a csecsemősök hozták-vitték utána a gyereket mindig. (Már a második gyermekemmel voltam várandós, amikor a gyermekorvos szemszögét is megértettem.) Mondtam, hogy jól vagyok, de a lábamat tekintve, valamint azt a tényt, hogy vért is kaptam, valamint altattak is, a szobámban is egyedül voltam, hát elképzelhető a gyermekorvos nyugtalansága is. Áthelyeztek a gyermekosztály melletti kórterembe. Majd a gyermek napközben, az én felelősségemre velem lehetett.
A nagyszülői segítséget szülést követően elfogadtam. Ez nem az az élethelyzet volt, amikor meg akartam mutatni, hogy egyedül is mindent megoldok. A lábam gyógyulásáig hosszadalmas út vezetett.
Akkoriban bármilyen háborítatlan természetes szüléses cikkért kb. ütni tudtam volna. Az otthon szüléssel meg a világból ki lehetett volna kergetni. Nem baj, ha valaki erre tudatosan készül, vagy erre vágyik, csak tudtam, hogy velem ez nem fog megtörténni. Régen véleményem szerint azért szültek nők mezőn, mert más lehetőség nem adódott, a csecsemő- és a kisgyermek-halandóság is nagyobb volt, mint napjainkban. Azt gondolom, ha az anya és/vagy baba biztonsága indokolja, el kell fogadni a császárt, nem ördögtől való.
Volt egy ismerősöm, aki eléggé meg akarta mondani, mit hogy kéne éreznem, és ha már császár, meg kellene várnom a szülés beindulását, nem a tervezettet választani. Nem hiszem, hogy másnak az általunk nem ismert életében, élethelyzetében meg kellene mondani, mit hogy érezzen és gondoljon. Sosem szülnék otthon, sem dúlával (értelmét nem látom). Nem pártolom az otthon szülést, nem hiszem, hogy maradéktalanul biztonságos. Ráadásul tudtommal ott válogatnak is, hogy az anya egészségileg és pszichésen megfelel-e az otthon szülésnek, míg egy kórház nem válogathat.
Azt gondolom, hogy a rossz szülésélményeket, szülési érzelmi traumákat viszont komolyan kell venni, egy szülés komolyabb annál, minthogy a baba egészségben megszülessen, nem csak abból áll. Az is fontos, de a szülő nő megfelelő érzelmi támogatása is. Magas a császárosok aránya, és hát az sem játék ha dr. x.-nél véletlenül mindenki császárral szül. Ugyanakkor azt gondolom, régen nem női önmegvalósítás volt a szülés, mint ahogy manapság néha elvárásnak érzem, mint azt is, hogy a szülés minden egyes percét élvezzem.
Nem tudok a szülésemről hosszan és romantikusan beszélni, és minden egyes percét sem tudtam élvezni. Sajnos nem minden az akaraton múlik. Az első terhességem elején természetes szülésre készültem, gondoltam a személyzet, majd támogat, és a baba rendben megszületik. Jártam kb. 1 hónapot kismama- és intimtornára is. De nem minden az akaraton múlik. A második terhességem is tervezett császár lett. Ha megint szülnék, könyörögnék a császárért, én már nem akarok természetesen szülni. Így alakult és pont.
A cikket KathyB egy hozzászólása ihlette. Remélem, sokan megosztják császáros történeteik és különösen érzéseik. Természetesen minden szüléstörténetet szívesen olvasok. Vajon a császárra fel kell, rá kell készülni? Bevallom, én nem készültem rá. Miután egyértelművé vált a császár, szülésfelkészítő tanfolyamnak sem láttam értelmét, nem is vettem részt ilyenen. Amilyen mondatoktól kiráz a hideg: nem szülés, hanem hasi műtét, dédanyáink is megszülték a gyereket, úgy, hogy még reggel kapáltak, minden az akaraton múlik…
Hozzáteszem, a császár nem egy kényelmes dolog, ahogy egyesek gondolni képesek. A császár miatt nálam szövődmény, probléma nem alakult ki. Regenerálódás, ugyanúgy hat hét volt. Egy darabig fájt a hasam, ha tüsszögtem, köhögtem. A császárt követő héten a varratot kiszedték, amit meg sem éreztem. A szülést követő egy hét múlva már terhelhettem a lábam és használhattam a jóval könnyebb félmankót.
Sosem használtam hordozót, szerintem alapesetben császár utáni 6. héttől javasolt, ha valaki szeretne használni. Hivatalosan kímélni kellett volna a lábam. Nem visel meg, hogy császárral szültem, mert tudom, hogy a gyermek és az én egészségem szempontjából így volt jó. A hülyeség tud bosszantani és az ostoba megjegyzések. Azzal a lábbal egy természetes szülést sem fizikailag, sem lelkileg nem tudtam volna végigcsinálni.
Már a terhesség 7. hónapjától beindult a tejtermelés. A tejbeindulás, szoptatás miatt soha semmi gondom nem adódott. Maga a szoptatás könnyedén ment, fennakadás legkisebb probléma nélkül. Szoptatni vérhígító használata mellett is lehet. Ezt azért fontos megjegyeznem, mert a vérhígító tájékoztatója igazán nem volt egyértelműen megfogalmazva, hogy szoptatás mellett lehet-e használni, és mivel a szülést követő napokban még vérhígítóztam, hát nem lett volna jó, ha emiatt a szoptatásról letiltanak.
Történetem célja nem elborzasztó történet megírása, vagy császárral kapcsolatos tudás átadása. Tudom, nem egy életvidám történet. Egyrészt szerettem volna, ha a császárral kapcsolatos érzések, gondolatok jobban előtérbe kerülnének. Másrészt szerettem volna rávilágítani, hogy vannak indokolt császárok. A császár „választása” nem a szülő nő kényelme. Amikor egyszer a BA-n megjelent egy cikk természetesen szülés kontra császár címmel (ami szerencsére leszedésre került), akkor szintén felkaptam a cukrot, mert azt gondolom, hogy a császár akkor jön, ha a természetes szülés valamiért az anyát vagy a babát veszélyezteti. Az én rózsaszín felhős világomban ezek nem kontra párosítások, inkább kiegészítik egymást.
Köszönöm, aki végigolvasta. Ha valaki rám ismerne az egyedi történet alapján, kérem, ne jelezze a kommentek között.
B.
Olvass még császáros történeteket!
Császármetszés szülésélménnyel
Megrendeltük a császármetszést
