2011 februárjában elhatároztuk, hogy szeretnénk még egy kisbabát. Márciusban elmentem egy dokihoz, hogy nézzen meg, mielőtt belevágunk, hogy minden rendben legyen.
Azért is mentem el előtte, mert a menzeszem nagyon össze-vissza volt meg, problémám volt vele sok. Akkor mondta, hogy kezdhetünk alkotni, mert úgy látja, peteérés lesz. Március végére már össze is jött a baba. Pont a szülinapomra lettem kiírva. Örültem is meg nem is.
Mivel a kisfiamnál sok rossz tapasztalatom volt, így inkább elhatároztuk, hogy legyen orvosom. A 12. héten kértem egy + Down-szűrést, amit lehet, hogy kár volt, mert mehettünk fel Pestre. Hiába lett negatív a Down-szűrés eredménye, a hormonszintem nem volt megfelelő, és mellette a Down-esély: 1:490 volt. Elkeseredtem egy kicsit nagyon, hiába éreztem nincs semmi baj. Az első 16 hét borzalmas volt, alig maradt meg bennem valami, ösztrogént kellett szednem 1 hónapig, és nem is voltam valami jól.
A 18. heti ultrahangtól nem féltem, a kórházba is úgy mentem, hogy ahhoz a dokihoz kerüljek, akihez járok. Csak persze nehogy már ne legyen ez is problémamentes, pont nem volt ott, mert előző nap ügyeletben volt. Reggel 8:30-ra volt időpontom, és kérdeztem az ott rendelő dokit, hogy egy telefont tudna-e várni, mert fel kell hívnom (nem akartam rosszul járni, a kisfiamnál megjártam a genetikai uh-n, így nem akartam, hogy bárki hozzám érjen bárhogy is). Annyira kedves volt a doki, hogy vagy bemegyek, vagy elmehetek a fenébe. Mondta a következő kismama, hogy bemegy addig ő. Mikor indultak befelé, annyira mérges voltam, magamba hangosan gondolkodva kifejeztem a problémámat "nem értem, egy telefon miért fáj”, vagy valami ilyesmi, és erre mondta, hogy vagy most megyek be, vagy menjek el innen. A többiek hökkenve álltak s néztek, hogy most akkor nem megyek be, hát mondtam nekik, hogy nem tudom, ezek után ők bemennének-e, de hozzám ez nem ér, még ha megdöglök, akkor sem, elküld a francba, és menjek be, na, nem. Felhívtam gyorsan a dokim és megbeszéltem vele egy másik időpontot még a Pesti uh előtt.
Nem nagyon akarta mutatni, hogy ki is ő, Pesten addig piszkálták, míg hajlandó volt a kis trónszékéről „felállni” (mindig a hólyagomon csücsült), és így biztosra tudta mondani, hogy kislány, és persze a legfontosabb, hogy minden rendben van.
Éreztem a 20-22. héttől, hogy nagyon húzódik a hegem (első császár), többször meg is nézte az orvos, de nem látta, hogy probléma lenne vele. Kaptam sok vasat, meg magnéziumot. A cukorterhelést már az elsőnél sem bírtam, és szóltam, hogy azt a cukros vacakot nem iszom meg, a zsemle-tejes megoldást kérném. Azt elszúrták nekem, meg kellett ismételnem a cukros trutyival... 8,02 lett a terhelés eredménye és a 2 század miatt képesek voltak elküldeni cukros tanácsadásra a velejáróival... Nem bántam, mivel legalább nem hízok annyit, csak a heti kórházlátogatást untam. Sajnos nem kellett sokáig, mert babám egy szombati napon meggondolta magát, és gondolom elege lett a babrálgatásokból, vagy nem tudom, de hamarabb jött a kelleténél.
Október 29-én reggel még felkeltem, megcsináltam a fiúknak a reggelit, a házimunkát elkezdtem. Ebéd után gondoltam, lepihenek kicsit, nem éreztem valami túl jól magam, aztán befejezem később a dolgomat. Na, a később a kórházba menetel lett, 38,5 lázam volt és rózsaszínt pisiltem. Hívtam a dokit, aki mondta, menjek be mindenképp, megnéznek, és lehet, lesz majd egy veseultrahang, mert az elmondottak alapján valószínű felfáztam (én is arra gondoltam először)
Mielőtt még bemegyünk, gondoltam, van időm leborotválkozni meg fürdeni, nehogy már koszosan büdösen és szőrösen menjek be. Amikor majdnem végeztem, iszonyatosan fájni kezdett a cicim, na, mondom, ez itt már nem felfázás, sietni kell, még csak a 33. hétben vagyok! Vettem be lázcsillapítót, de nem segített. A kórházban egy másik fajta fájdalomcsillapító volt, de arra allergiás vagyok, az egyik nővér viszont mindig azt akart adni, tök mindegy hogyan, felajánlotta vénásan is. Nem értettem, miért ragaszkodik hozzá, hisz tök mindegy, hogy adja be, akkor sem bírom.
A gyerekosztályról kaptunk másfajtát. A lázam 39,3-ig ment, utána kezdett csak visszamenni, közben hívták a dokimat is, hogy baj van, a láz nem akar csökkenni, és hiába adnak fájásgyengítőt (nem tudom a nevét), meg magnéziumot 2 perces fájásaim vannak mellette. Mielőtt odaért, pár perccel azelőtt elfolyt a magzatvíz. Gyorsan elrendezett mindent, amíg a férjemet értesíthettem, hogy gyorsan jöjjön, mert fél óra múlva a műtőben leszek.
Kicsit hülyének nézhettek, mert szinte végig telefonáltam, anyukámékkal beszélgettem, annyit kértem tőlük, hogy ne haragudjanak, de ha elhallgatok, jönnek a fájások. Szóval 2 percenként csendben voltam egy pár pillanatig. Mikor megjött az altatóorvos, akkor kapcsoltam ki a telefonom.
Nagyon megnyugtató érzés volt, hogy felsírt a kislányom 2011. október 29.-én 20:15-kor. 1980 g és 40 cm volt. Megmutatták és rögtön vitték a korára. Pont 1 hónapos korában vihettük haza november 29-én. A mai napig emlékszem minden egyes napra a kórházban töltött időről.
Nem bántam meg, sőt örültem, hogy fogadtam dokit, mindig kedves volt, és amint beért, onnantól kezdve végig nyugtatott, hogy minden rendben lesz.
Móni
