Mindig azt gondoltam, hogy egy gyereknek az anyjára akkor van a legnagyobb szüksége, amíg kicsi – aztán intézményesítjük, amikor már igényli, és onnantól anya visszatalálhat önmagára, nyilván anyagiaktól függően is, de dolgozhat, tanulhat, a saját, és persze a család igényei szerint.
Naná, hogy ez az egyszerűsített és idealizált változat. De most nem arról szeretnék beszélni, hogy hogyan jönnek közbe az anyagiak, a többgyerekesség, a tágabb családi elvárások, (amit általában csak elméletben szoktunk tudni figyelmen kívül hagyni), a munkahely rugalmatlansága, a bölcsődék-óvodák teltsége – inkább arról, hogy hogyan jön rá anyuka, hogy nem csak a bölcsis gyerek első bilibe pisiléséről vagy első kés-villával evéséről vacak ám lemaradni…
A Nagy az iskolát kezdte, amikor ehhez a céghez felvettek. Az egyetlen komoly kompromisszum, amit meg kellett kötnöm az egyébként szenzációs munkahelyért, a műszakolás volt, annak viszont egy igen kellemetlen változata: hétféle műszak, minden rendszer nélkül, csak éjszakázás nem volt benne. De a fizetés jó volt, a munka a legkevésbé sem unalmas, a csapat igazi csapat, a főnököm pedig tökéletes. Szerencsére a férjem dolgozós időbeosztása normális volt, így ő hozta-vitte a gyerekeket az otthonunktól ugyan elég távol eső, de a munkahelyeinkhez közeli óvodába, iskolába. A dolog nem is volt vészes az első évben: a gyerekekkel nem volt gond, a Nagy természetesen kitűnő volt, szépen írt, olvasott, semmi külön, otthoni együtt-tanulást nem igényelt.
Farsang előtt kezdődött. Én olyan kreáskodós, jelmezkészítős, az ünnepekre is együtt készülődős anyuka vagyok, a gyerekek meg élvezni látszottak ezeket az alkalmakat - és erre a farsangra nem volt időm a jelmezt nemhogy megcsinálni, de kitalálni sem. Kölcsönzős jelmezben mentek a kölkek a farsangra, két hercegnő a húsz mellé, meg egy szupermen a hat másik közé. Utáltam, és ők is a régi jelmezeiket emlegették. Aztán jöttek a Középső gondjai. Nem egyszerű a gyerek, de elsőben a körülmények rátettek egy lapáttal, ez is megérne egy posztot, régen tervezem. A problémák tetőzésekor is éppen dolgoztam, péntek délután, soha nem felejtem el, ahogy ott keringtem az irodában, a tehetetlenség rettenetesen dühítő érzésével, miközben a férjem és az édesanyám próbálták valahogy megoldani a helyzetet.
Hetek teltek, és én jószerivel csak telefonon tudtam részt venni a megbeszélésekben, tervezésben, szervezésben. Körülbelül ekkor kezdett komolyan zavarni a munkabeosztásom, de nem tettem semmit, mert a fizetés annyira jó volt, a munka olyan érdekes…….. megoldjuk, gondoltam, gondoltuk: nem lesz több ilyen gond úgysem, és úgyis gyereket tervezünk, ha szülök, több időm lesz a már meglévő gyerekeimre is, mint így.
Gyerek nem jött, illetve jött volna, de tudjuk, mi lett a vége; a Nagy pedig felsős lett, nagyságrendekkel több tanulnivalóval, olyan napközivel, ahol négy osztály volt egy napközis tanárra, teljesen kiforratlan tanulási stílussal, és úgy leromlottak a jegyei, hogy kénytelenek voltunk kivenni a napköziből, hogy segíthessen neki valaki a tanulásban – de későn kapcsoltunk, a gyereket már beskatulyázták. Ekkor vertem megint a fejemet a falba a munka miatt, amit pedig szerettem, mert ha rendes munkaidőm lett volna…. ha több hétvégén lettem volna otthon… ha… ha… ha………egyre rosszabbul éreztem magam, egyre inkább szaranyának, alkalmatlannak, olyannak, aki a gyerekeit, a velük való foglalkozást feladja a munkáért, a fizetésért cserébe.
Április elején jött a hír, hogy – lényegtelenek a részletek – saját vállalkozásban dolgozhatnék, részmunkaidőben, nyilván valamivel kevesebb pénzért. Három napig nem aludtam. Egy vállalkozás, ha beállt is, mint ez, mindig kockázat, miközben a jelenlegi munkám stabil, a cég munkavállaló-barát, és egyetlen negatívum a műszakos munka. Osztottam, szoroztam. Még majdnem pro-kontra listát is írtam, de inkább csak fejben pörögtem, aztán beszéltem könyvelővel, baráttal, a férjemmel (aki a hírt hozta egyébként, és benne lett volna egyből, de hagyta, hogy én döntsek, kivárta) – és nagy levegőt véve bementem a főnökömhöz, kérdezvén, mit szól a dologhoz. Sajnálja, mondta, ha elmegyek, de mindenben segít nekem, amiben kell.
Hát eldöntetett. Jövő hónaptól részmunkaidős állásom lesz. Várom tőle az egész világot: több együtt töltött időt, több beszélgetést, több tanulást, több törődést, azt, hogy a kiskamasz kiskamaszgondjait, bármilyen felmerült problémát ne csak telefonon tudjuk megbeszélni, hogy legyen időm és kedvem újra kreatívkodni, süteményt sütni, legóvárat építeni, velük lenni, amíg igénylik, amíg fel nem nőnek…………… És arra gondolok, mennyire szerencsés vagyok, hogy dönthettem, hogy válthatok, hogy van lehetőségem megpróbálni másképpen. "
Banyavári
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
