Az sztk köreit éppen most futottuk le, s annak rendje és módja szerint ismét "egyes alá"-ra vizsgázott a rendszer – hiába a csili-vili felújított rendelő, az emberi hozzáállást, sajnos, még mindig nem lehet pályázaton nyerni.
Már az sem volt egyszerű, hogy eljussunk a rendelőbe, mivel csak előre egyeztetett időpontban tudnak fogadni, ami alapvetően tök jó, hiszen egy gyerekkel nem mindegy, hogy odamész, azt' vársz, amíg a sarki jégsapkák megolvadnak és/vagy Dr. XY kilakkozza/befesti/megbeszéli stb., vagy tényleg tudod, hogy adott időben szólítani fognak. Csak azt nem kalkuláltam bele, hogy a diszpécser munkaideje valószínűleg csupa ebéd- és kávészünetből állhat, mivel egy hétig próbálkoztam előbb normális időszakokban, aztán egyre elborultabb órákban elérni, s végül csodák csodájára 8 nap elteltével sikerrel is jártam, miénk lett egy tuti időpont. Délutáni, de nem esti, úgyhogy kellően aktív volt a Nagylány, de még nem álmos.
Időben érkeztünk, sőt, 10 perccel az időpont előtt, mivel a diszpécser kikötötte, hogy a doktornő rendelése 6-ig tart, úgyhogy mi a 17.20-as időpontról egy percet se késsünk, mert abban az esetben lehet, hogy már nem találjuk ott az orvost. Naivan még örültem is ennek, gondolván, hogy így talán elég időt kapunk az első vizsgálatra. Hát gondolhatjátok, mekkorát tévedtem... Talán az is elég, ha annyit elmondok, hogy az időpontunk hivatalos kezdetekor, tehát alig tíz perc elteltével már kifelé baktattunk a rendelőből.
Érkezéskor kaptunk sorszámot, rögtön szólítottak, majd a doktornő köszönés helyett rám ripakodott, hogy
"Legközelebb délelőtti időpontot kérjen egy ekkora gyereknek, ANYA!",
majd hasonló kedves modorban folytatta a vizsgálatot. A gyerek az apja ölében kucorgott, eleinte még próbált érdeklődve nézelődni a pingvinre, meg a kártyákra, ám miután 5 másodperc alatt nem tudta megállapítani egy mocskos, kifakult, fekete-fehér ábráról, hogy vonat vagy autó (ami egyébként nekem sem volt tiszta), a doktornő csak caccogott rosszallóan, az arcára volt írva, hogy ez a gyerek vagy vak vagy hülye. Ezt követően jött a szembevilágítósdi, ekkor oldalra kellett volna nézni a Nagylánynak, de mikor meglátta, hogy az asszisztensnő egy fura, ijesztő, zörgő vonattal próbálja a helyes irányba vonzani a tekintetét, inkább elfordult.
Ekkor a vonat helyett jött a kulcs: egy akkora kulcscsomóval zörgött, mint a fejem, akkora hangerővel, hogy a gyerekem halálra rémült, s közben az undok vénasszony cigitől reszelős, hátborzongató hangon gügyögött neki, hogy "ide-idenézz, babuci". Ettől, szerintem minden normális ember fejvesztve menekül, ha felnőtt, ha meg nincs még hároméves, akkor olyan kicsire zsugorodik, amilyenre csak bír, úgyhogy a Nagylány is bújt, s a szája is vészesen lefelé kezdett görbülni.
Ekkor az asszisztensnő, mint egy barbár amazon, aki csak a jelre várt, s aki minden nap bölcsisekkel vívja meg eposzi csatáit, nekiesett a lányomnak, tépte-nyúzta az Apja kezében, s közben parancsokat pattogtatott, mint egy elborult agyú, perverz katonatiszt:
"Lábat szét! Lovaglóülés! Fejet hátra! Apa tartsa meg! Így!!!"
A doktornő közben erőnek erejével próbálta kifeszíteni a Kicsi szemeit, aki úgy bőgött, hogy fél percig levegőt sem vett, az Apjának kellett rábírnia, hogy legalább üvöltsön egyet, mert már szürkült.
A vizsgálat végén még lezajlott az anamnézis felvétele is, jobb később, mint soha... Megkérdezték, hogy ki rövidlátó a családban, meg milyen panasszal jöttünk – az már nagyon nem érdekelt senkit, hogy a gyerek, amúgy, koraszülöttként jött világra.
Ez tartott kemény 5-7 percig, a fennmaradó 3 percben még megkaptuk a beosztásunkat, hogy mit kell gyakorolni otthon a kártyákkal, ha nem akarunk hetente ide járni (akar a halál!!!), és, hogy legközelebb reggel jöjjünk, mert "ez így nem lesz jó, ha ennyire hisztis a gyerek".
Nincsenek nagy elképzeléseim a vizsgálatokról, meg van rálátásom az orvosok helyzetére is, én is eü-dolgozó vagyok félig-meddig, mégis vagy talán éppen ezért, legalább egy jó szó, egy mosoly, vagy neadjisten egy köszönés jól esett volna. Nyilván a gyerekeknél rizikófaktor, hogy minél tovább húzzuk a vizsgálatot, annál kisebb az esély a meglepetésszerű támadásra, és még a végén meglép a "kis szenya", de valahogy akkor is mást vártam. Nem kioktatást, amikor tanácsért mentünk, nem kínzást, amikor ijedt egy gyerek, nem 10 perces futószalagmunkát, amikor sem előttünk, sem utánunk nem volt senki.
Kedves Dokik, cáfoljatok meg, hogy vannak még emberi érzésekkel rendelkező, jó fej gyerekorvosok, és kedves Anyukák, ajánljatok nekünk gyerekszemészt, akár fizetőset is, inkább spórolunk azért a plusz tíz percért és egy mosolyért a dokitól – meg a gyerektől...!
Ri
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
