Ültem a kórház viszonylag napfényes folyosójának a végében (műtéti előkészületek miatt a kertbe már nem volt ajánlatos lemenni), mások bezzeg koktéloznak a Paskálon meg a Sziget nyitónapján csapatják... Talán ez a gondolat vezetett el odáig, hogy aznap elalvás előtt az utolsó megjegyzett kép a piros, szögletes, szárnyas malaclampion volt, a Szigeten láttam három-négy éve, mintha hunyorgott és integetett volna felém. Inkább nem kértem volna az ilyenkor szokásos „hangulatjavítót” a műtét előtti éjszakán, eszembe se volt pánikolni, de mégis rám tukmálták: a szobatársaim erősen horkolnak, az eredmény a malaclampion lett.
Nagyon gyorsan zuhant aztán rám rengeteg munka, feledve kórházat és malaclampiont, amíg jótét lelkek idén nem invitáltak a Szigetre, hozzam be a tavalyi elmaradást.. .A Nagyot kérdeztem, jössze-e, mire emlékszel, mikor gyerekkorodban kivittelek? Hááát, a fellépőkre nem igazán.. .az rémlik, amikor azzal a punkkal horgásztunk, videóztunk... meg volt egy piros, szögletes malacforma lampion, szakasztott Minecraft-figura, kivéve hogy ennek mintha szárnya is lett volna! Felröhögtem, helyben vagyunk, el is határoztuk, megkeressük. Mikor megláttuk, az idei lampionsor talán legöregebb figurájának tűnt, a színei elhalványultak, tisztán látszott nappali fényben, hogy tán kannásbor-tartóból készítették anno, de a sok új dísz közt is büszkén feszített, talán másnak is szép emlékei fűződnek hozzá.
El kell menni otthonról néha, hogy ne menjenek el teljesen otthonról... még ha most épp úgy is tűnik, hogy teljesen elmentek nekik, mormolom a Szigeten a Nagynak, amikor döbbenten látja a legalább jó harmincas, néha negyvenes (sőt...), plüss krokodiljelmezbe, mikulásruhába, balett-tütübe és más meglepő ruhadarabokba öltözött, láthatóan önfeledten fesztiválozó alakokat (akik közt meglepően sokan látványosan színjózanok )... Nem, nem bolondultak meg, az az oroszlánruhás pasas talán könyvelő valahol az év más napjain, vagy akár neurológus, könyvtáros vagy bicikliszerelő... Épp azért jönnek ide, hogy rájuk ne süljön a szerepük végképp és ne bolonduljanak bele abba, hogy egyetlen napig se lehet valami másnak látszani és másként viselkedni, még ha maguknak is választották és kedvelik a mindennapi szerepeiket. És aztán, ha nem tizenévesek, mért, tényleg úgy gondolod, hogy tiétek a cosplay, a többi meg maradjon a farmernél vagy a kiskosztümnél?
El kell menni otthonról néha, hogy ne menjenek el teljesen otthonról... morfondírozom, pár éve volt, hogy fityiszt mutattam az unokatestvérem hajdani mondásának „azért nem megyek idén sehova, mert ahhoz, hogy jó legyen, MAGAMAT kéne otthon hagynom!!!”, egyedül bódorogtam itt a lampionsorok alatt (köztük Piros Szögletes Malac ugyebár), sodródtam a tömeggel, nem voltam sem Felelős Tisztviselő, se Felelős Szülő, se Éretten Viselkedő Méltóságteljes Felnőtt, külsőleg be ugyan nem öltöztem, inni sem ittam egy kortyot sem, mégis felszabadító volt hogy én most az Arctalan Névtelen Szigetlátogató vagyok csak, táncra perdülhetek a reggae-sátornál vagy az afrikai dobok hangjára, bámultam a fátylakon tekergő artistákat, őszintén szólva az se volt túl rossz, hogy senki, de senki nem rántotta meg a karomat, hogy menjünk, pisilni kell, ezt én most itt unom, nincs nálad véletlenül egy plusz zsepi...?
El kell menni otthonról néha, hogy ne menjenek el teljesen otthonról... gondolom tovább, anno valami családi veszekedés után hónom alá csaptam az alig hároméves Nagyot (anyámmal laktunk még, tán vele vesztem össze), beültem a kocsiba váltás ruha és fogkefe nélkül, meg sem állva a Tihanyi apátságig, ne kérdezze senki, hogy kerültünk éppen oda. Teljesen higgadtan telefonáltam aznap este már haza, könnyű lélekkel, mint aki nem is emlékszik, mi volt a dráma oka: maradunk, itt van lent a barátnőm Almádiban, és van tartalék ágyneműje meg fogkeféje.
El kell menni otthonról néha, hogy ne menjenek el teljesen otthonról.... ha menni kell, én ritkán megyek messzebbre a Szigetnél vagy a Pilis árnyas erdőinél, mások, talán feszítőbb helyzetekből és jobban rájuk sült szerepek elől messzebbre is szaladnak, önkénteskednek egy másik földrészen, némán élnek egyedül egy hegyi kalibában tízévnyi cégvezetés után... Egy volt kolléganőm, már többszörös nagymama, tavaly mindenki meglepetésére végigjárta az El Caminót, pedig semmilyen nyelven nem beszélt igazán, sőt, nyaralni se volt hosszú évek óta. Nem tudtuk sem mi, de ő maga sem: az a tavalyi, vakító napsütéses-zarándoklatos nyár volt az utolsó nyara. A legeslegutolsó.
El kell menni otthonról néha, hogy ne menjenek el teljesen otthonról... és csinálni valami teljesen mást, mint úgy általában mindennap, pont azért, hogy megújuljanak a hétköznapok. A gyerekeinkkel egyébként szinte mindig lehetne énekelni-táncolni-játszani nagyjából kamaszkorukig, mégis olyan sok szülőt látok, akiknek el kell menni otthonról, el a suli-munkahely-elvárások gyűrűjéből, hogy úgy istenigazából fogócskázzanak, esetleg táncoljanak egyet velük, és van, akinek már akkor is nyögvenyelős, nehéz fejben ellendülni a robotpilótától meg a komolykodó felnőttségtől.
El kell menni otthonról néha, hogy ne menjenek el teljesen otthonról... ezek az élmények nemcsak azt az eredeti pillanatot menthetik meg, amikor épp el akarunk nagyon szaladni. Hanem azt a későbbit, amikor a nyúlós-sötét-reménytelen novemberi délutánban jutnak eszünkben a nyáresti fényben lüktető afrikai dobok, a kórházfolyosó egyhangúságában idézzük magunk elé a Badacsonyt, a Camino útján elénk bukkanó tengert, vagy akár a pirosan hunyorgó malaclampiont, aki odaint: kis szerencsével találkozunk még.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
