Első szülésem sem volt egy hosszúra nyúló ügy, szóval sejthető volt, h a második se lesz egy maraton, de azért ami történt, arra senki sem számított. A szülésznőm mondta is, visszaemlékezve az első gyerek születésére, hogy nem kell megvárni, míg rendszeres fájásaim lesznek, mihelyt érzek valamit, jöjjünk. Na, ez volt a terv.
Ez pedig a valóság: Hajnal egy körül keltem arra, hogy hasmenésem van. Ez rendben is van, gondoltam, tisztul a szervezetem a szüléshez közeledve. Pár perc múlva már mintha némi fájásaim is lettek volna, ez már kezdett gyanús lenni, mert nem vagyok az a jóslózós alkat - azaz egy sem volt soha. Telefon a férjnek, aki éppen melózott az éjszakába nyúlóan, hogy valószínű hajnalban mehetünk a kórházba, de azért még nyugodtan fejezze csak be, amit csinál, elleszek itthon még. (Nem különösebben igénylek társaságot a vajúdáshoz, az előző szülésnél is egyedül vajúdtam hajnalban, és csak reggel ébresztettem fel a férjet.)
Ahogy letettem a telefont, akkor hirtelen nagyon erős fájásaim lettek. Annyira, hogy komolyan aggódtam magam miatt, hogy ezt reggelig hogyan fogom kibírni. Kb. három ilyen durva fájás után ismét székelési ingerem lett, és elképedve vettem észre, hogy érzem a baba fejét. Kitotyogtam a fürdőből a hálóba a tükörhöz, és akkor már szinte látszott is a baba feje, és jött is egy tolófájás, ami után félig kibújt a feje, majd a következőnél az egész teste. Szerencsére azonnal felsírt, majd meg is nyugodott.
Én pedig (mert mit csinál az ember szülés után két perccel, nem igaz?), elkezdtem telefonálni. Felhívtam a férjet, hogy jöjjön, mert megszületett a kisfiunk és hívjon mentőt is. Felhívtam a szomszéd nénit, hogy jöjjön át, mert elkezdtem aggódni, hogy mi lesz, ha felébred a nagyobbik, átjön és meglátja a némiképp véres hálót. Meg felhívtam egy barátnőmet, akinek azt mondtam állítólag, mert nem nagyon emlékszem, hogy „azt hiszem, megszültem”. Aztán már kezdett enyhülni a szeparációm. Megjött a szomszéd néni, megjött a férj majd megjöttek a mentők is.
A mentők nagyon aranyosak voltak, meg segítőkészek, meg rajongtak, hogy milyen cukker a baba, és milyen nagy is stb. Próbáltak viccelődni, hogy ez aztán milyen szuper szülés volt, de valahogy akkor még nem vettem a lapot, akkor kezdtem megijedni igazán. A lepény akkor született meg, amikor odaértek a mentők, ők szorították el a zsinórt, a férj meg elvágta. Ügyesen bezacskóztuk a lepényt, és rávettek, hogy most már TÉNYLEG üljek le. Mondtam, hogy remélem, megvizsgálni nem akarnak, erre megkönnyebbülten rávágták, hogy á dehogy, majd a nőgyógyász a kórházban.
Megkértem őket, hogy ne a területileg illetékesbe menjünk, hanem abba, ahol szültem volna amúgy. Annyit mondtak erre, hogy oda visznek, ahová csak akarom. A kórházban is nagyon kedves volt mindenki, ráadásul kiderült, hogy a dokim az ügyeletes. Mikor jött be félálomban, csak annyit kérdezett, hogy ennyire rossz volt a múltkor, hogy most már be se jöttem? Mondtam erre, hogy abszolút. Megvizsgált, és megállapította, hogy nem sérült se a gát, se a méhszáj – na, itt kezdtem azt gondolni, hogy talán megúsztuk az ügyet ép bőrrel.
(Megmérték a kisfiunkat is: 4090 gr és 57 cm, a mentősök képesek voltak megvárni az adatokat, és csak utána köszöntek el és kívántak minden jót.
A vizsgálat után végre elmehettem zuhanyozni, a szülésznők végig ott álltak a zuhanynál és igyekeztek úgy tenni, mintha nem azt figyelnék, hogy elájulok-e vagy ilyesmi. Majd még egy órát eltölthettünk hármasban a szülőszobában is.
Aztán lecuccoltunk az osztályra, ahol elfogyaszthattam a szülésznőktől kapott bónuszcsokit.
Kettes most volt három hónapos, kábé most sikerült ilyen vidám hangnemben leírnom a megszületését. Az éjszaka közepén a kétévessel otthon egyedül azért nem éreztem ennyire vidámnak az ügyet, kellően félelmetes és ijesztő is volt – de tulajdonképpen megijedni sem volt idő. De az unokáknak majd már ezt a vidám verziót mesélem.
Csé
