Pár napja második alkalommal is élvezhettem a Máv Kórház szülészetének vendégszeretetét. Azt hittem, hogy 2 év 5 hónap nagy idő, az alatt minden megváltozik. Ehhez képest ugyanaz a hölgy fogadott a szülőszobán, mint első alkalommal, ugyanaz a műtősfiú emelt át egyik ágyról a másikra, ugyanaz a csecsemős nővér biztatott, amikor még nem indult meg a tejem és ugyanaz a takarítónő szedte utánam a szemetet az osztályon, mint bő két éve. Jó volt érezni ezt az állandóságot, olyannyira, hogy máris kedvem támadt harmadjára is visszamenni és ismét találkozni ugyanezekkel a jó emberekkel. No, de haladjunk szépen sorjában.

Gondolom már kitaláltátok, hogy császár volt. A mostani is és az első gyerek is. Az első 4350-nel született és nem megfelelő frekvenciájú szívhang miatt lett végül császár. A mostani meg azért, mert nagyon elvékonyodott és fájt az előző hegvonal a méhemen és a doki szerint nem bírná ki a szülést, ja és még időközben egy gerincsérvet is sikerült összeszednem valahol, no meg hát ezúttal is már egyből bölcsis méretekkel megáldott gyermeket prognosztizáltak.

A császárt csak betöltött 40. héten végzik, hamarabb csak különleges indokkal. A szülőszobák felújítottak, ahány szoba, annyiféle segítség áll rendelkezésre a vajúdáshoz. Nem lehet szülésznőt választani és senki sem "választó". Aki épp műszakban van, az vesz kezelésbe, persze kivéve a választott dokidat.

Nagyon kulturált, európai módon folyt a műtétre előkészítés, bemutatkoztak, kezet fogtak velem, ügyeletes orvos, bába, egyetemi gyakornok és az aneszteziológus is. Persze volt/van saját orvosom, de ő csak a műtét időpontjára jött oda, az előkészítést az ügyeletben lévők végezték. Nem betegként, akinek úgyis mindegy, hogy mi történik vele, hanem végig egyenrangú partnerként kezeltek. Minden egyes esetben tájékoztattak arról, hogy ki, mikor, mit csinál velem és miért. Kaptam beöntést, ami pozitív csalódás volt a mindvégig megfelelő tájékoztatatás és nagyon figyelmes nővér miatt.

Amíg vártunk a műtőre, azalatt kaptam kanült, katétert, megigazították a fazonomat, antibiotikumot infúzióban a mitrális prolapszusom miatt, vártuk, hogy kiürüljön a gyomromból az fél túrórudi, amit sikerült reggel elfogyasztanom. Az aneszteziológus nem vállalt be addig, amíg teljesen ki nem ürül a gyomrom.

Mire a műtőbe kerültem, már némán verejtékeztem a pániktól, mert tudni kell rólam, hogy az egész terhesség alatt a legjobban a műtéttől féltem, hisz nekem kicsit bizarr dolog végighallgatni, ahogyan két orvos felboncol. Van egy kis klausztrofóbiám, így amikor mindkét kezemet lekötötték a műtőben, és a zöld paravánt az arcom elé tolták, akkor már nagyon menni akartam. Utóbb kiderült, hogy háromszor annyi érzéstelenítőt kaptam, mint az átlag, mert nem nagyon akart hatni. Ezt már az első császár után is mondta az aneszteziológus, hogy nálam valahogy lassabban szívódik fel, mint az átlagnál, ezt majd jelezzem, amikor műtétem lesz. Egy apró negatívum, hogy erről a tulajdonságomról most sem és az első császárnál sem kaptam semmilyen papírt vagy megjegyzést a zárójelentésembe, így ha bevállalom a harmadikat is, akkor majd bizonyára ott is magyarázkodhatok az aneszteziológusnak, mint ahogyan most is, hogy én nem abba a 99 százalékba tartozom, akinél azonnal hat az átlagos mennyiség. Amit vagy elhisz az orvos, vagy nem foglalkozik vele és saját belátása szerint jár el, mint ahogy ezúttal is.

Az érzéstelenítéssel ráadásul sikerült eltalálniuk valamilyen ideget, amitől akkorát lendül t előre magától a jobb lábam a szúráspillanatában, hogy majdnem lerúgtam az összes fertőtlenített vasat a tálcáról. Ott eléggé rám szóltak, hogy ne kapálózzak és hiába bizonygattam, hogy ez bizony nem én voltam, hanem a térdkalács és a kalapács esete forgott fenn.

A műtét alatt volt szerencsém végighallgatni, hogy épp melyik hasi rétegem feltárásánál járnak, milyen az előző műtét heg, a baba mérete miatt inkább ne így, hanem amúgy vágjunk. Aztán miután már látszott a gyerek feje, a két doki „kiszumózta” a könyökével a hasamból az apró metszésen keresztül a gyereket, aki azonnal felsírt. Megmutatta a dokim a gyereket egy pillanatra, elöntött a forróság, potyogtak a könnyeim, amit az aneszteziológus papírzsebkendővel törölgetett rólam.  Nagyon megható volt. A férjem a plexi túloldaláról figyelte az eseményeket, a gyereket neki adták oda, miután a szokásos rutinokat elvégezték rajta.

A műtét után két órán keresztül még ugyanabban a szülőszobában tartottak engem is, ahogy mindenkit, ahol a műtét előtt voltam. Ez a két óra a megfigyelés: kb. tízpercenként mérték a vérnyomásomat, a nővér a gyomrom alatti részből ugyanilyen időközönként préselte ki a vért. Kaptam oxitocint és innentől kezdve 3 napon keresztül napi 2 oxitocin injekciót kaptam, ami a szoptatás mellett segítette a méhösszehúzódást. A két óra alatt a gyerek végig ott volt velünk, egyből segítettek mellre tenni, mind a két mellet kipróbálhatta, és apukája ölében is nézelődhetett. A 2 óra elteltével letoltak az osztályra, ugyanabba a szobába, ahol első gyerekemmel jártam. Itt a műtét után 2 órával már magam mászhattam át sajátos perisztaltikus mozgással a hordágyról az ágyamra. 6-8 óra elteltével pedig fel kellett állnom. Az osztályon szintén mindig mindenki bemutatkozott, készségesen segítettek az első mobilizálásnál, fürdésnél, türelmesen várták, hogy többször nekirugaszkodjak ennek a felállás-dolognak. 

Az első császárhoz képest nagy változás történt viszont abban, hogy semmit nem adnak a gyerekeknek enni, inni, még akkor sem, ha nem indul meg az anya teje. Csak a koraszülöttek és a 10 százaléknál nagyobb súlyvesztést elérők kaphatnak tápszert vagy glükózos vizet.

Császárosoknak sok erős, túlfűtött hormonállapotoktól mentes idegszálra van szükségük úgy kb. a 2. és a 3. éjszakán, amikor már vadul enne a gyerek, de még csak pár csepp előtej van, és ezért nem alszik az éhes gyerek. Mielőtt klaviatúrát ragadna bárki, igen, tudom, hogy pont elég a gyereknek az előtej, mert jó zsíros, meg úgy vannak kitalálva a gyerkőcök, hogy kibírják, amíg megindul a tej, de az én szívem akkor is fájt, amikor láttam, hogy csalódottan cuppog és nem tud az éhség miatt egész éjjel aludni a gyerek. Persze tudtam közben, hogy a szoptatóstea, a rengeteg víz, meg a természet úgyis végzi a dolgát és csak türelem kell, de abban a hormonterhelt állapotban nekem az első gyereknél sokkal jobb volt, hogy amikor látták, hogy éhezik az amúgy eleve nagy gyomorral megáldott óriáscsecsemőm, akkor adtak neki ezt-azt a pocakjába, addig, amíg a 4., 5. napon megjön a tej. Pihenhetett a műtét után anya is és a baba is és az a pár korty tápszer a kórházban nem befolyásolta sehogyan sem a későbbi tejtermelésemet, hisz fél évig eleve csak anyatejes volt az első és még utána jó darabig volt tejem.

Szóval erős idegzetűek előnyben. Most ezzel az új „policy”-val annyit sikerült esetemben csak elérni, hogy az éhes gyerek jó véraláfutásosra, sebesre ette a mellemet, mire megjött a tejem, így jöhetett a mellbimbóvédő és a sebkenegetés, szellőztetés éjjel-nappal. Tíz nap után gyógyultak be ezek a sebek.

 

A neonatológus és a csecsemős nővérek is nagyon emberségesek voltak, megnyugtattak, hogy még nagyon jól bírja a gyerekem éhen, jó technikával szopik, és ha majd jön a nagyobb mennyiség a mellemből, akkor majd alszik. „Anya, take it easy!” mentalitásukat igyekeztek rám is átragasztani. Mivel olyan emberségesen próbáltak segíteni – még kedvesen hátba is veregettek, hogy fel a fejjel, még egy kis idő és minden rendben lesz – , így kénytelen voltam feladni kétségbeesésemet és türelemmel várni, hogy a természet tegye a dolgát és eljöjjön a 4-5. nap, amikor legalábbis nekem az első gyerekkel megindult a tejem.

A várakozás ideje alatt persze előjött az emberek 99 százalékára szintén nem jellemző, érzéstelenítés utáni migrén, ami az érzéstelenítés helyén elfolyt gerincfolyadék újratermelődéséig tart. Nálam ez 3 nap fekvést jelentett anélkül, hogy fejemet fel tudtam volna emelni. Talán emiatt is vártam, hogy legyen már tejem, hisz fekve, egyedül küzdeni a kórházban, miközben a szomszéd ágyon épp akkor kezd sírni a gyerek, amikor a tiéd épp elcsendesedett, inkább túlélős volt és nem annyira egymásra találós, összeborulós.

A szobák egyébként háromágyasak, saját fürdőszobával. Jellemzően szellősen helyezik el az anyukákat, így végig csak ketten voltunk a szobában egy másik anyukával. Naponta kétszer van takarítás és soha egy morzsa vagy egy koszos betét nem maradt a szobában estére.

Fájdalomcsillapítót úton-útfélen kínálgattak a nővérek, úgy látszik, a megszorítás erre nem vonatkozott. Látogatási idő szinte egész nap van, kb. este 8-ig, de a szobába nem mehetnek be a látogatók, az újszülöttet pedig nem lehet kivinni a látogatói folyosóra. Van viszont a látogatói folyosóra néző szuper retró üvegajtó és üvegablak retró sárga színű, poliészterfüggönnyel, így tulajdonképpen minden látogató minden kismamát megcsodálhat szoptatás közben, ha épp valahol elfelejtik elhúzni a függönyt.

Ez nyilván zavaró annak, aki nincs erre felkészülve, de a Máv Kórházban ez egy sajátos megoldás, hogy minden szobának két kijárata van, egyik a látogatói folyóra nyílik, a másik pedig az osztályra, így aztán némi huzat is folyamatosan van, így sapkát mindenkinek javaslok magával vinni a gyerek számára. Ruhát adnak a gyerekre, de pelenkát és popsitörlőt az anyukának kell vinnie. A tisztasági betétet viszont ők adják anyukának, azt nem kellett vinni.

Ha az anyuka szeretne pihenni, akkor a csecsemős nővérek felajánlják, hogy éjfél és 4-5 között beveszik magukhoz a gyereket, cumit adnak neki, ringatják, de ha nagyon sír, akkor visszahozzák az anyukának, mert enni, inni nem adhatnak neki. Korábban a síró gyerekeknek enni adtak, így emlékeim szerint éjjelente csend volt az osztályon és így nyilván a nővérek is tudtak pihenni egy picit. Most tulajdonképpen egyik éjjel sem lehetett aludni, mert minden szobában bömbölt legalább egy, a mellettünk lévő szobában pedig két éhes gyerek felváltva.

Mindemellett nagyon udvariasak, megértőek voltak a nővérek, és éjjel-nappal segítőkészek voltak, egyik éjjel az órák óta síró gyerekemet 10 perc alatt elaltatták pólyába kötve, amiért nagyon hálás voltam nekik.

A csecsemős nővérek mindenkinek megmutatják, hogy hogyan tud helyesen szoptatni, akinek feszült a melle, azét leszívták, megtanították mindenkinek a köldöktisztítást és pelenkázást, ha az ebédnél a hal szálkásvolt, arra külön felhívták mindenki figyelmét.

 

Hazaindulás előtt még vért vettek tőlem is és a gyerektől is. Esetemben azt nézték, hogy minden helyreállt-e a műtét után. A gyerekesetében pedig egy emésztőrendszeri betegséghez vettek vért, aminek eredményéről csak akkor értesítik a szülőket, ha gond lenne. Ezen kívül kap BCG-oltást a gyerek a kórházban, valamint az első adag K vitamint. Mára megszűnt már az újszülöttek esetében a hasi UH, koponya UH, csípőszűrés, hallásvizsgálat,stb., amikhez az első gyerekemnek szerencséje volt élete első négy napján.

Jómagam a harmadik nap végére már úgy éreztem magamat a sok tűszúrástól, mint egy tűpárna, és már nagyon vártam a kórházi mederből végre a hétköznapi mederbe terelődjön a kis életünk.

Az új protokoll szerint most már hétvégén is van hazaengedés, így pontban 3 teljes nap elteltét követően, húsvét vasárnap délben gond nélkül hazajöhettem. Korábban hétvégén nem volt ügyeletes gyerekorvos. A nővérek papírból hajtogattak húsvéti nyuszit, a lányoknak rózsaszínre színezték, a fiúnak kékre. Ez nagyon megható volt.

A zárójelentés készítésénél figyelembe vették, hogy a nagyobb gyerekem alvásideje előtt szeretnék még hazamenni, így nagyon igyekeztek mind az én, mind a gyerek zárójelentését gyorsan elkészíteni.

Csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a helyet, aki az emberséget előnyben részesíti a luxussal szemben.

acsevi