Különös bejegyzésre bukkantunk pár napja egy közösségi oldalon:
"Úgy látom, ez egyfajta trend mostanában (vagy régóta?):
- A nő mindent megtesz, mindent bevet, hogy gyereke legyen
- Amíg terhes, mindent megtesz, vitamint szed, pihen, ilyen-olyan vizsgálatokra jár, stb.
- Amint megszületett a hőn áhított gyerek, mindent megtesz azért, hogy az a szerencsétlen minél előbb önálló legyen, egyedül aludjon a saját ágyában, megegyen mindent pár hónapos korában, és hamar-hamar rá lehessen bízni másra, hogy anya visszakaphassa végre saját életét. Én ezt nem értem, én vagyok fordítva bekötve? Miért sajnálják sokan az első hónapokat az első évet a gyerektől? Milyen rövid az a pár hónap, az az egy év, amit azzal kell(ene) tölteni, hogy ringassuk, hogy felvegyük, hogy ha kell, napokig non-stop szoptassuk a gyerekünket? Miért sajnálják az időt a hőn áhított babától?"- állt a monitoromon.
A fenti bejegyzés alatt aztán gyorsan el is szabadultak az indulatok. Csakhamar álmélkodva, és felettébb bosszúsan olvastam a megjegyzéseket, mint például:
„az ilyennek nem is kéne gyereket szülnie”
„aki így viselkedik, az nem készült fel az anyaságra, mert ezek szerint saját maga és a "kis élete" fontosabb a gyerekénél. Folyton lepasszolják a gyereket, hogy elmehessenek szórakozni, haverozni... Az ilyenek nem nőttek fel még a "feladathoz.”
„Nem fogom tápszerrel tömni, csak hogy hamarabb megegyen mindent és ennél fogva önállóbb legyen! Külön szoba??? Én az állatot csuknám el magamtól.”
„a nők 90 százaléka tud/na szoptatni, ha akarna.... De a fele sem akar!!!”
„minden Édesanyuka jobb és többet ér, mint egy szakember”
„Büszke vagyok, hogy 13 hónapig szoptattam. Imádom, hogy a mai napig mellettem alszik. És butik helyett kínaiban veszem a havi egy új göncömet, hogy a lányomat gyes mellett se kelljen bölcsibe adni.”
Szerencsére felbukkantak olyanok is, akik a fenti sarkos véleményeket nem osztották. Páran azt bizonygatták, azért ők is igyekszenek, szinte védekező állásból mesélték tapasztalataikat. Szinte mentegetőző hangon írtak róla, miért eszik tápszert a kicsi, vagy miért adták bölcsibe. A Bölcsek Köve Tökéletes és Tévedhetetlen Anya Kommandónak (BKTTAK) aztán mondhatták.
Majd később derül ki, mi volt a helyes neveltetés...”- írta az egyik überokos és empátiahiányos anya, aki a tápszeres/külön szobában alvó/bölcsis kicsikben már most a leendő lecsúszott alakokat látja. „ …amikor 20 evesen drogos,agresszív, alkoholista a gyerek, vagy egy teljesen kiegyensúlyozott felnőtt...”.
A bejegyzés szerzője ugyan próbálta menteni a menthetőt: „Nem kell magunkat frusztrálni azzal, hogy én ezt máshogy csinálom, akkor rossz? Itt mindenki TÖKÉLETES ANYA!!!!!!!” – írta.
Az olvasottak komolyan elgondolkodtattak. Egyszer Lapis Lazuli írt az erőszakmentes kommunikációról. Társadalmunkban – mondja Rosenberg az EMK kitalálója – az emberek kapcsolatait, kommunikációját az határozza meg, hogy a rendszer nagyon hierarchikus. Azt, hogy egy adott helyzetben mi a jó, a rossz, az erkölcsös, az erkölcstelen, a helyes vagy a helytelen magatartás, a hierarchia élén állók határozzák meg.
Az EMK-n belül értelmezhetetlen a „jó emberek” versus „rossz emberek”, illetve „helyes cselekedetek” versus „helytelen cselekedetek” dichotómia: a konfliktusban szembenálló felek egyaránt értékes emberek, akik akár egymás élete gazdagításának forrásául is szolgálhatnának akkor, ha ismernék önmaguk és egymás valós szükségleteit.
Ha a magukat és az általuk járt utat mindennél jobbnak, az egyetlen igaz útnak tartó nők tudnának erőszakmentesen kommunikálni, mind elfelejthetnénk végre azt a téves elképzelést, hogy néhány ember a jó és rossz tudásának letéteményese. Amíg ők a hangadók ők szabják meg, hogy milyen viselkedés tekinthető „erkölcsösnek”, „helyesnek”, „igazságosnak”, „jogosnak” stb., addig ugyanaz a maroknyi érv fog visszhangozni mindenhol, és a mártír/melldöngető/bezzeg/ősanya archetípusa földbe fogja döngölni azt, aki másként éli meg az anyaság bármely aspektusát.
Az ősanya-modern anya kérdéskör pedig egyre élesedik társadalmunkban. Bár a legtöbb anya az arany középutat választja, ezt néha könnyű elfelejteni, mert nem ők azok, akik a leghangosabbak a blogokon és fórumokon. Amíg egy-két generációval előttünk az anyaságból nem csináltak filozófiát a nők, csak tettek, amit tudtak, kortársaink élesen polarizálódnak.
Az összecsapások szinte mindig ugyanazon forgatókönyv szerint folynak: az ősanyák egy idealizált "klasszikus és történelmi" szerepbe képzelik magukat (amely mesébe nyilván nem fér bele a bizony legtöbbször dajkával, pesztonkával, pár évvel idősebb testvérrel hagyott, esetleg elbódított csecsemő, akit órákra magára hagytak, mialatt az anyja kapált, vagy az állatokat látta el), és "nekem a gyerek minden nap minden órájában az első, mert ennek így kell lennie" álláspontot védik.
A modern anyák pedig vagy szinte bocsánatot kérve hozzák fel indokaikat arra, hogy miért van állásuk, miért "kellett" tápszereztetniük, vagy a házból egyedül kilépniük, vagy a "márpedig az én gyerekem rendben van" visszacsapást választják.
Azt mindenki elfeledni látszik, hogy nem csak egy helyes út van, mindenki temperamentuma és élethelyzete más, és a rendesen ellátott, szeretett, valamint megbecsült gyerek már nagyon rosszul nem járhat.
De ha ezt a konklúziót mindannyian elhinnénk, és nem véres szájjal védenénk saját alvási, hozzátáplálási, babahordozási elképzeléseinket (általában olyan részleteket, amelyeknek a nagy képben kevés súlyuk kellene, hogy legyen), akkor kit utálhatnánk üres óráinkban?
Pedig állítólag empátiától még senki nem lett rosszabb ember. Talán érdemes lenne kipróbálni még a véranyáknak is.
Center, Másutt
