Képünk illusztráció
Az elmúlt 2 hónap volt életem eddigi legszebb, de ugyanakkor legnehezebb időszaka is. Anyuka lettem, ennek minden szépségével és árnyoldalával együtt. Sokszor járt a fejemben, hogy a terhesség alatt felkészítenek a szülésre, a kórházi időszakra, és az első pár napra. De arra ami utána jön, vagy arra, ha esetleg valami probléma adódik a gyerekkel, arra senki az égvilágon nem készít fel.
Január 12-én megszületett a kisfiam. Nagyon szép és nyugodt terhesség után császárral érkezett, mert ő pofival előre akart kibújni. Egyáltalán nem bántam. Nem vagyok az a típusú anyuka, aki kudarcnak éli meg, hogy nem természetes úton szül, persze a saját kényelmemért sem választanám soha a császárt. Ez volt indokolt, és én elfogadtam. Maga a műtét egyébként meglepően kellemetlen volt, legalábbis amíg kiemelték a gyereket. Viszont gyorsan túl voltam rajta, és hamar cicire kerülhetett a baba. A szoptatás is egész jól ment, persze volt egy-két álmatlan éjszaka, de hamar egymásra hangolódtunk. Sárgaság miatt 1 nappal később, de végül hazaengedtek.
Otthon szépen megnyugodott minden, kezdett kialakulni a napirend. Babóca rengeteget evett egyszerre, volt, hogy 130 grammot nyomott be. Az első otthon töltött héten 300 grammot hízott. Én örültem, hogy ilyen jó evő, sőt szépen aludt is, este 11 és reggel 7 között csak egyszer ébredt fel. Sokat bukott, de mivel sokat is evett, azt mondta az orvos, hogy normális. Én azért aggódtam egy kicsit, mert csecsemőkoromban engem műtöttek pylorus stenosis-al, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a gyomorból nem tud továbbjutni a táplálék a belekbe, ezért minden ki is jön szájon át. Én ezt jeleztem is mindenhol (gyerekorvos, nődoki) de nem volt semmi jele, hogy Babócánál ez lenne a gond.
Az egyik kedd reggel hasmenése lett a Picurnak. Nem gondoltam, hogy baj van, hiszen nem ismétlődött és evett is rendesen. Még viccesnek is találtam, hogy életében először (és nyilván nem utoljára) a két méterre lévő dolgokat is sikeresen beterítette. Este aztán az egyik etetés után nagyobb mennyiséget bukott vissza. Itt már kezdtem aggódni. Lázat mértünk, de nem volt. Hasmenés sem volt. Gondoltam túlette magát. Az éjszakai etetések normálisak voltak, benne maradt minden. Aztán másnap kezdődött a rémálom. Ekkor már minden etetés után hányt, de nem sugárban, ami a pylorus egyik jele.
Én is és apuka is kicsit náthásak voltunk, gondoltam elkapta, csak nála így kezdődik. Felhívtam a gyerekorvost, aki azt mondta, hogy teáztassam az etetések között, és ha újra hány hívjam. Persze nem hányt. Ránk esteledett, és a helyzet rosszabb lett. Újra hányt és hasmenése is ismétlődött. Felhívtam a gyerekügyeletet, gondoltam, kijönnek. Ehelyett telefonon kaptam újra pár utasítást, mit csináljak. Azt mondták, ha az sem segít, irány a Szent László Kórház. Meg is lepődtem, hiszen a János kórház volt a kerületben az ügyeletes kórház. Apuka elviharzott a patikába, ahol teljesen véletlenül egy másik apuka meghallotta, mit beszél a gyógyszerésszel, és rögvest ajánlott nekünk egy gyerekorvost, aki kimegy bármikor házhoz. Itt már este 11 óra volt. Felhívtuk a dokit, ki is jött. Örültem, hogy végre egy orvos látja a gyereket, és nem látatlanban ad haszontalan tanácsot. Neki is említettem a pylorust. Azt mondta, ez biztos nem az, mert a pylorusnak a hasmenés nem tünete. Megnyugodtam, legalább ezt kizárhatjuk.
Kaptunk egy rakás receptet, apuka elrohant patikába. A receptek között kúp is volt. Na most, nem tudom próbált e már bárki kúpot felrakni egy hasmenéses gyereknek. Ez az orvos valószínűleg nem. Mint a puskagolyó, úgy röppent ki minden. Amikor pedig a gyerekből egyszerre jött alul-felül minden, betelt nálam a pohár. Kocsiba ültünk, és bevittük a László Kórházba.
Itt kezdődött életem eddigi legrosszabb 24 órája.
Éjjel fél kettőre értünk be az ambulanciára. Kapásból azzal fogadtak, hogy nem jó helyre jöttünk, hiszen a betegfelvételi papírunkon is az áll, Sote I. Minket mégis ide küldtek, nem értettük. Nagy nehezen beengedtek. Megjelent a nagyon álmos, de kedves ügyeletes orvos. Megvizsgálták a Picurt, de közölték, hogy tele van az osztály, nem tudják elhelyezni. Kettő és fél órán keresztül próbált az orvos minket másik kórházba átirányítani. A budapesti gyermekkórházak egyike sem volt hajlandó fogadni minket. Helyette egymásra mutogattak, egy bizonyos kórházak közti megállapodásra hivatkozva, közben az én 3 hetes kisfiam ordított a kezeim között. Az orvos mondta, hogy mindenképp próbáljam etetni, de hiába kapott enni, minden jött vissza. Itt már zokogtam vele én is, apuka is. Hajnali 4 órakor végül (más lehetőség híján) szereztek egy ágyat a pincéből és végre felvettek az osztályra. Közben legalább négyszer szúrták meg a sarkát a Picinek, nehezen jött le a vére.
Bekötöttek neki infúziót, én pedig kaptam egy széket az ágya mellet. Órákon keresztül ültem mellette tanácstalanul és rémülten. Az egyik pillanatban azt mondták etessem, nem baj, ha hány, ha hányt, utána azt mondták, ne adjak neki semmit. Persze itt is jeleztem, a pylorus gyanúm, de itt sem vették komolyan. Azt nem értettem, miért nem tudtak egy ultrahang vizsgálatot csinálni. Egy dolog, hogy éjszaka nem, de reggel? Egyik alkalommal, mikor épp az volt az álláspont, hogy etessem, a gyerek kihányta amit kapott, de úgy, hogy az egész teste görcsösen befeszült, nem kapott levegőt, és vérvörös lett a fejecskéje. Borzasztóan ijesztő látvány volt. Próbáltam segíteni rajta, de nem tudtam mit tenni. Azonnal kiabáltam a nővéreknek, akik jöttek is orvossal karöltve. Addigra legalább már levegőt vett. Újra megszúrták a sarkát, újra legalább kétszer. Ekkor szegénykém már olyan sokkos állapotban volt, hogy reszketett keze-lába.
Áramlásmérőt helyeztek rá, hogy a keringését figyeljék. Én itt roppantam meg lelkileg teljesen. Reszkettem a félelemtől és a tehetetlenségtől. Többszöri hányás, vérvétel, és székletminta vétel után elkezdték mégis a pylorust emlegetni. Itt már délután 3 óra lehetett. Mentőt hívtak, és átszállítottak minket a Sote I. gyerekklinikára Uh-ra. Azt mondták, hogy majd ott megnézik pylorusos-e, és ha az, akkor maradunk ott. Ha nem, akkor vissza a Lászlóba. Máig nem értem, hogy miért kellett egy ultrahanghoz a Sote, de utólag nagyon örülök, hogy átvittek minket.
Ott már vártak minket, így gyorsan bejutottunk. Az első az ultrahang volt, így végre megvolt a diagnózis. Pylorus stenosis. Még nem teljesen, de már nagyjából el volt záródva a gyomorkimenet. Ezért volt az, hogy nem sugárban hányt, hanem csak úgy simán. Orvos is megvizsgálta a babócát, igazolta az Uh-t. Felvették az újszülött sebészetre, és másnap reggelre kiírták műtétre. Addig viszont semmit sem kaphatott. Annyira éhes volt szegény, hogy a cumiját keresztben le tudta volna nyelni, ha befér a szájába. Infúziót persze kapott, de az éhségérzetén az nem segített. A szívünk szakadt meg apával érte, hogy ennyire szenvedett. Én akkor már több mint 30 órája voltam ébren, kisírt szemekkel, és vérző szívvel, de otthagytuk a kórházban és hazamentünk. Végig azon tanakodtunk, vajon mennyire szenvedhet éppen, van-e, aki megvigasztalja, szörnyű volt. Üres volt a lakás nélküle, és fájdalmasan nagy volt a csend.
Másnap reggel rohantunk be a kórházba. Szegénykém olyan elgyötört volt, már sírni sem volt ereje. Újra be is sárgult a kétnapos éhezéstől. Hamarosan jött az aneszteziológus, megbeszéltük, amit kellett, aláírtuk a papírokat. Aztán elérkezett az idő. A kezeimben vihettem a műtőig. Aznap reggel erős voltam, valamilyen szinten még nyugodt is, hiszen úgy éreztem végre megoldódik a dolog. Aztán átadtam a műtősnőnek, és becsukódott az ajtó. Na akkor törtem össze megint, akárcsak a férjem. Potyogtak a könnyeink. Az ember ilyenkor bízik a legjobbakban, és csak arra gondol, hogy minden rendben lesz. Mert máshogy nem lehet. "Az én kisfiammal semmi baj nem történhet"- ez volt a mantrám, amíg vártunk.
Gyorsan túl volt a műtéten, kb. 1 óra múlva hozták vissza az osztályra. A műtét sikeres volt, minden rendben ment. Végre megnyugodhattunk. Ott maradtunk vele, amíg ki nem nyitotta a szemét, de még nagyon álmos volt. Legalább addig sem érezte, mennyire éhes. A nap nagy részét mellette töltöttem, de magamról megfeledkeztem. A tejem sajnos megérezte ezt a pár napot és csökkenni kezdett. Először megijedtem, hogy nem jön vissza az a mennyiség, ami volt. Elkezdtem fejni 3 óránként, amitől az elején csak még jobban elkenődtem. Egyik reggel csak 20 ml jött le összesen a kettőből. Korábban egyből jött 130! Szép lassan azért növekedett a mennyiség, de alig vártam, hogy újra szoptathassak.
A műtét napján még nem, de másnap már kapott cukros vizet és szép lassan anyatejet is. Harmadnap cicire rakhattam és újra ehetett amennyi jól esett neki. Már látványosan jobban volt. Kisimult a kis arca, újra tudott nyugodtan aludni, és vidáman nézelődni. Azóta eltelt bő egy hónap. Rengeteget eszik, van hogy 160ml-t egyszerre. Tartja a heti 250-300 grammos hízást. Egyszer hányt ezalatt az idő alatt, amire egyből a kórház volt az első lépésünk. Bevittük, de szerencsére ott már semmi baja nem volt. A biztonság kedvéért bent tartották 24 órás megfigyelésen. Azt mondták, valószínűleg túletettem.
Azóta minden etetésnél figyelek, hogy ne egye túl magát, de egy szoptatott babát nem tudok pl.110 ml-nél leállítani, hogy oké elég lesz ez neked. Hogy van nekem jogom eldönteni, hogy ő jól lakott-e, vagy sem? Mostanság kezd normalizálódni a helyzet, bár még néha rettegve figyelem egy nagyobb adag után, hogy bent marad e, vagy sem. Továbbra is bukik, de már csak alig valamit. Mivel a sárgasága még mindig nem múlt el, további vérvizsgálatokat kértek. Kiderült, hogy magas a bilirubinja, illetve a májenzimjei is emelkedettek. Gasztroenterológushoz küldtek, aki egyelőre megnyugtatott, nincs teendőnk. Anyatejes sárgasága van a picinek, a májenzimjei pedig a legutóbbi vérvétel alapján már javulni kezdtek. 1 hónap múlva kontroll.
Hogy miért írtam le mindezt?
Mert elsősorban hálás vagyok. Hálás vagyok A Szent László kórház gyerek ambulanciájának ügyeletes orvosának, aki mindent megpróbált, hogy minket elhelyezzen. Hálás vagyok a Csernyi mentősöknek, akik átszállítottak minket a Sotéra, az emberségességükért, kedvességükért, gyorsaságukért. Hálás vagyok az orvosnak, aki megműtötte a kisfiamat. És végül, de nem utolsósorban hálás vagyok az újszülött sebészet összes nővérének, amiért ilyen segítőkészek és kedvesek voltak velünk.
Másodsorban azért írtam meg a történetünket, mert fel vagyok háborodva.
Hogy lehet, hogy egy háromhetes csecsemőt nem fogad egyetlen kórház sem? Mi lett volna, ha életveszélyesen kiszárad a gyerekem? Akkor is valami elmebeteg protokollra hivatkozva nem fogadja egy kórház sem, mondván nem az ő körzetük, illetve az xy kórház az első a sorban, őt kell megkérdezni stb.
Hogy lehet, hogy az ügyeletes orvos, akivel telefonon beszéltem a János kórházból diagnosztizálta a gyerekemet látatlanban és csak második lehetőségként ajánlotta, hogy vigyük kórházba? Az ügyelet már nem úgy működik, hogy kijön? Vagy én vagyok rosszul összerakva? Miért nem tud minden orvos olyan emberséges és szakmailag profi lenni, mint akik végül segítettek nekünk?
Elsőgyerekes anyukaként tanácstalan voltam, ezért orvoshoz fordultam. Elvégre, elméletileg ezért van az embernek orvosa, gyerekorvosa. Ezt a történetet kaptam érte. Talán kapásból be kellett volna vinnem kórházba. Vagy talán mentőt kellett volna hívnom, akkor kénytelen lett volna fogadni minket bármelyik kórház. Bár így utólag, nagyon örülök, hogy a Sotéra kerültünk.
Végül pedig, azért írtam le mindezt, hogy megnyugodhasson a lelkem. Kellett, hogy kiírjam magamból ezt a traumát, hogy nyugodt és teljes tudjak maradni a kisfiam érdekében.
Szerencsére ő ebből semmire sem fog emlékezni. Csak én nem felejtem el soha!
Miri
A Pylorus stenosis (csecsemőkori gyomorkimenet-szűkület) nevű betegségről itt lehet olvasni laikusnak is érthető leírást.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
