Ikernapló, 1. rész

Az első napok otthon igen érdekesen teltek. Meg kellett szoknunk a két kis szuszogó tökmagunkat, meg kellett szoknunk, hogy most már anya és apa vagyunk. Sok mindent kellett megszokni, az az igazság. Nagyon új volt a helyzet. Amikor hazavittük őket a kórházból a röpke háromperces úton, mindenki megcsodálta őket. Ekkor még és jó pár hónapig jól esett az érdeklődés, de később már kezdett terhes lenni, de erről később. Szóval mindenki belesett a kocsiba, kik vannak benne, hányan, ésatöbbi.

Apának mondtam, hogy hozzon pénzt, amikor jön értünk, mert kell a babáknak tápszert venni, ugyanis nem indult még be a tejem. Oké, persze, hoz. Ebből szerintem csak annyit értett meg, hogy nincs tejem. A többi valahogy kihullott a fejéből. Biztosan nagy izgalomban volt, na de akkor is. Mivel nem tudtunk venni tápszert, mondtam neki, hogy akkor hazaérünk és elmegy. De azt nem tudtam, hogy a háromperces út több mint félórát vesz igénybe, mert mintha sztárok lennénk, úgy rohant meg minket mindenki kérdésekkel. Ezért mire hazaértünk, már nagyon éhesek voltak a babák, és persze ordítottak, mindketten. Mondtam apának, menjen akkor el, de gyorsan. Tudni kell, hogy fő jellemvonása, hogy nem a gyorsaságáról híres. A patika szintén három percre volt tőlünk, és mikor még tíz perc múlva sem volt otthon, felhívtam, hogy mi a fene van már? Jó, nem sok ez az idő, de nekem akkor két síró babával  óráknak tűnt. Nem kapott tápszert az első gyógyszertárban, mondom az szupi, de akkor már ott vagy a másikban, igaz? Hát még nem. Ááááá, a gyerekek meg üvöltöttek, azt se tudtam, mit csináljak velük, sehol nem akartak megnyugodni, persze gondolom az én idegességem is átment rájuk.

Már beletettem őket a hordozóba, az sem volt jó. Próbáltam felvenni mindkettőt, de így meg nem tudtam mindkettőt megfelelően tartani. A kiságyban nem volt jó, semmi, de semmi nem tetszett nekik, érthető módon. Na, végre apuka befutott a kilónyi tápszerrel. Majd közli velem, akkor ő most gyorsan elmegy a kocsi papírjait elintézi (a babák megszületése előtt cseréltük le a kocsinkat) …mondom: Hova mész te el?? Azt hittem, megfojtom menten, ott ülök a két síró babával a tápszerkupac tetején, azt se tudom, hogy kell elkészíteni (jó, akkor lövésem nem volt róla) és ő meg közli: elmegy??? Na, hát amit tőlem kapott, azt nem tette zsebre . Megmondtam neki, hogy eszébe ne jusson itt hagyni, leszarom a kocsipapírokat, most ez a feladat: fogja meg az egyiket, amíg én a másikkal a kezemben elkészítem a tejet. Oh, hát ő köszöni, de nem tudja, hogyan kell megfogni egy babát, szóval mutassam előbb meg neki. Mondom persze, szívem, és egy mozdulattal a kezébe nyomtam az egyik gyermeket, és közöltem vele: kísérletezz és majd szóban irányítalak maximum, de nincs idő erre most. Én meg a másikkal a kezemben elkezdetem a  tápszert készíteni. A próbálkozása  megfelelő volt, igaz párszor odakiabáltam, hogy tartsd a fejét, de sikerült neki megoldani. Azt hiszem, a legjobb módszer, hogy az apa gyorsan megszokja az újszülött gyermekét. Be kell dobni a mélyvízbe, és jelzem, ő megérdemelte.

Megetettük a gyerekeket, igen, apa is etette egyiket, hamar belejött, a szükség nagy úr! Majd mindegyik csemete végre megnyugodott. Tele volt a  pocakjuk, megvolt a büfi, leraktuk őket az ágyba, és édesen aludtak, csend lett. Mi meg álltunk a kiságyuk mellett, néztük a két kis szépséget, majd odafordultam a férjemhez, és mondtam neki: „bocsánat hogy kiabáltam veled és ingerült voltam, de az a mondat, hogy te most akkor elmennél, nem kellett volna.” Ő lehajtotta fejét és mondta, hogy tudja, ne haragudjak.  Összeölelkeztünk, és arra gondoltam: édes istenem, mennyi ilyen lesz még…

folyt. köv.

neni

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?