Nagyon személyes könyvajánló Magentának, szeretettel.
Péntek. Lapis Lazuli őrült szerelmi bonyodalmakba keveredik, majd ámokfutást rendez, többek között a 8-as főúton.
Amíg meg nem jött a papír a bíróságról, hogy kimondták a válásomat, hordtam a jegygyűrűm, és hű voltam Z-hoz. A tanfolyamra azonban már akkor beiratkoztam, mikor világossá vált: nem tudok mihez kezdeni a megüresedett vasárnapokkal. Ott ismerkedtem meg P-vel. P-nek vágott az esze, remek humora, göndör fekete haja, villogó tekintete, és nem utolsó sorban tízzel kevesebb éve volt, mint nekem. A válást szeptemberben mondták ki, télen már szeretők voltunk. Márciusban szakított velem, mert nem tartotta helyesnek, hogy a kapcsolatunk, ahogy mondta „nem abból az ideából gyökerezik”, hogy ez lesz életünk nagy szerelme. Kérte, hogy maradjunk barátok, és én ma sírva röhögök magamon, mert igent mondtam. Harmincnégy éves voltam, bakker. Júliusban elmesélte, hogy házat bérelnek a Művészetek Völgyétől nem messze, hívott, ugorjak le hétvégére. Remek lesz, kis présház, jut hely mindenkinek. Valószínűleg rettegtem attól, hogy egyedül kell levezetnem odáig, ezért felajánlottam egy kolléganőmnek és a férjének, hogy leviszem őket is, hisz’ az ő hétvégi házuk csak kőhajításnyira van attól a falutól, ahová én mentem. A jogosítványom még csak öt hónapos volt.
Pénteken délután háromkor a munkahelyemtől indultunk. M. ült mellettem, a férje, B. a hátsó ülésen. Emelkedett volt a hangulat, bár M. és B. szinte mindenen összevitatkoztak. Iszonyú hőség volt, az ablakok letekerve, mindenki ordított torkaszakadtából. Már jóval Veszprém előtt izgulni kezdtem, hogy a várost elkerülő körgyűrűről hogyan lehet majd a megfelelő irányba kikeveredni. Kértem M-et, hogy nézze meg a térképen. Hülye ötlet volt. M. nem tudott térképet olvasni, de ha tudott volna, se jutott volna szóhoz B-től, aki a hátsó ülésről ordított instrukciókat a feleségének, és tanácsokat nekem. Egyszer csak előre nyúlt, és kitépte a felesége kezéből a térképet, amit a menetszél azonnal az arcomba nyomott. A következő emlékem, hogy a kocsi hátsó kerekei az út melletti kavicságyon csikorognak. Rémülten balra rántottam a kormányt, amitől az autó, akár egy megvadult musztáng, vadul balra kanyarodott. A két sávon keresztül a szembejövő sávba. Halálra váltan rántottam a kormányt jobbra, amitől megismételtük az előbbi mutatványt, immáron jobbra. Azt hiszem még legalább két ilyen flikk-flakkot csináltam a péntek délutáni csúcsforgalomban. Minden nagyon gyorsan történt, mégis valahogy lelassult az idő, és az így keletkezett időablakban megnéztem a kilométerórát (már csak 60), és számot vetettem azzal, hogy fogalmam sincs, mi a helyes megoldás. Végül a jobb oldali árokba kormányoztam a kocsit. Megdöbbentő, de semmi bajunk nem lett. A kocsi is szinte sértetlenül úszta meg, ahogy azt a körénk sereglő tömeg megszakértette. A vélemények a „csoda” és a „hülyéknek szerencséjük van” közti skálán szóródtak. Egy terepjárós kihúzta az autót az árokból. Vezérelvem, hogy ha ledobott a ló, azonnal vissza kell ülni, tehát folytattuk utunkat első úti célunk, Monoszló felé. De már néma csöndben. A nyaralónál szólaltunk meg először, hogy elköszönjünk egymástól. Tovább hajtottam Szentbékálla felé. Biztos a fáradtság is közrejátszott abban, hogy, mintegy egy órányi bolyongás után találtam oda. Bár abban egyeztünk meg, hogy ha odaérek, telefonálok, döbbenten láttam, hogy P. már a főtéren várt. Iszonyú idegesen, szinte kiabálva kérdezte, hogy hol voltam ennyi ideig. Csaknem hét óra volt. Elmeséltem. Ilyen helyzetben még a barátok is megölelik egymást, nem? Én mindenesetre elsírtam magam a vállán. A présház gyönyörű helyen volt, mélyen a szőlősorok között. A tulajdonos nem sokat vacakolt a felújítással, de egy teraszt hozzárittyentett azért. Itt vacsoráztunk, beszélgettünk, P. rokonai nagyon szimpatikus emberek voltak. Tizenegy körül elmentek aludni. Mi meg kitaláltuk, hogy leruccanunk úszni egyet a Balatonhoz. Körülbelül száz métert kellett kitolatnom a keskeny ösvényen a zizegő szőlőlevelek között. Mikor a jobb oldalon láttam, hogy elhagytam az utolsó oszlopot is megkönnyebbülten gázt adtam, és jobbra tekertem a kormányt. Sajnos a baloldalon kezdődő sorok kb. fél méterrel hosszabbak voltak. A kocsi vezetőoldali sárhányója mélyen behorpadt, az oszlop kissé megdőlt. P. lovagiasan azt mondta, hogy ez bárkivel előfordulhatott volna, ne aggódjak, a tulaj meg egy seggfej, észre se fogja venni, hogy megdőlt az az oszlop. Hittem is meg nem is, de nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy vitába szálljak vele. Mindenesetre átadtam neki a volánt.
Biztos láttátok már a Balcsit éjjel. Na, pont olyan volt. Gyönyörű. És, hát jó barátok miért is ne fürödhetnének bármilyen romantikus körülmények között, nem? Ott beszélgettünk tovább napfelkeltéig. Amikor visszaértünk a házhoz reggelizni, P. rokonai kissé elbizonytalanodottnak látszottak a barátságunkat illetően.
Szombat. Vásári forgatag, színház. Színház az egész világ…
Délelőtt tehát belevetettük magunkat a Művészetek Völgye által kínált lehetőségekbe. Futottunk zsákban, ettünk lepényt, ődöngtünk az árusok sátrai között. Kaptam egy zöld bögrét, szigorúan baráti alapon. Meghallgattunk egy koncertet, megnéztünk egy fotókiállítást. Kipróbáltam a korongozást, P. a hátam mögül nézte, ahogy az iszamós henger forog a két tenyerem között. Pörköltet ebédeltünk műanyagtányérból. Hőség volt. Ebéd után kiautóztunk a forgatagból. P. vezetett, a tarkójára izzadt tincsek tapadtak. Leterítettük a matracainkat egy fa alá. P-t percek alatt elnyomta az álom, és én is elaludtam pillanatok alatt. Arra ébredtem, hogy P. kelteget, indulnunk kell, vár a színházi előadás. A Krétakörösök előadását néztük meg, a Nézőművészeti Főiskolát. Nekem bejött, de P. hosszasan sorolta esztétikai problémáit, amíg visszaautóztunk a házhoz. Az előadás alatt záporeső esett, a szőlőlevelekről még csöpögött a víz. Körülbelül éjfélre nem volt több olyan témánk, ami barátok közt felvethető, beleértve a házasságomat és P. előző barátnőjét is. Kifogytunk az alibikből.
Vasárnap. LL virtuális bigámiát követ el.
Az író-olvasó találkozó a Híres Íróval vasárnap délelőtt tízkor kezdődött. P. odafelé végig magyarázott (esztétika-angol szak…) az Írónak a Mai Magyar Irodalomban elfoglalt helyéről. Az eddig megjelent prózai műveiről. Fejből tudta az összes kötet címét, a megjelenés évével együtt. Nagyon imponáló volt. Hallgattam, bűntudatom volt. Alighanem neki is. Most a legújabb kötetéről lesz szó, verses kötet. Elkéstünk, a Művelődési Ház udvara tömve volt, a néhány csenevész fa kínálta árnyékos foltokban egy tűt nem lehetett volna leejteni. Padok és hosszú asztalok aszalódtak a napon, az udvar éjszaka kocsmaként funkcionált. P. az első asztalsor előtti soványka árnyékba terítette a matracunkat. A Híres Író egészen pontosan úgy nézett ki, ahogy azt az ember egy híres írótól azt elvárja. A rekkenő hőség ellenére tetőtől talpig feketében ült a színpadként funkcionáló deszkaemelvényen. Nem volt már fiatal, a szeme táskás, a haja ősz. Bajusza, szakálla gondosan nyírott. Kissé rezervált volt, mégis kedves, humoros, barátságos. Melankolikus. A találkozó moderátora felkészült volt, ügyesen, mértékletesen kérdezett. Egy ponton arra kérte az Írót, olvasna fel néhány verset a legújabb kötetből. Aggodalom lett úrrá rajtam, mert az eddigi kép annyira pozitív volt, viszont attól, hogy valaki jó író, nem lesz jó előadó is. A Híres Író azonban kivételesen jó előadónak bizonyult. Láthatóan élvezte a szerepet, a közönség pedig hálásan követte őt. Lenyűgözött a nyelvi virtuozitás. Akkor és ott, az ő előadásában, szinte láthatóvá vált az a megfoghatatlan folyamat, amellyel a szavak halmaza verssé, a vers pedig valami nagyon intenzív érzéssé alakult bennem. Feledtem P-t, a meleget, a napon aszalódó kiömlött sör szagát, a zümmögő méheket. Menthetetlenül beleszerettem, a nyilvánvalóan reménytelen szerelem önfeledtségével. Azonnal meg akartam szerezni az összes fellelhető könyvét. Naponta olvasni akartam ezeket a verseket, és számoltam a perceket, hogy elindulhassak Budapestre, mert abban reménykedtem, hogy találok még nyitva tartó könyvesboltot. Futólag és hálátlanul búcsút intettem az elképedt P-nek. A fülemben ott zümmögött az egyik vers, ami azóta is megváltoztathatatlanul kapcsolódik ehhez a naphoz, ehhez a délelőtthöz.
Parti Nagy Lajos
Nyár, némafilm
Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szívem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
Az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.
(Parti Nagy Lajos, Grafitnessz, 2003, Magvető)
Lapis Lazuli
