Öt éve próbálkozunk időszakonként, volt, amikor feladtuk munkahelyhiány vagy más tervek miatt, volt, amikor nagyon rajta voltunk. Tavaly januárban az inzulinrezisztenciám, márciusban pedig a pajzsmirigy alulműködésem derült ki. Elkezdtem szigorúan tartani az erre vonatkozó diétát, valóban nem ettem és nem ittam mellé, leadtam 4,5 hónap alatt 23 kg-ot, jól éreztem magam. Vártam, hogy a doki mikor ad zöld utat az eredményeim alapján.
A nőgyógyászom zöld utat adott, az endokrinológusom még várt volna még. Úgy voltunk vele, hogy harmincon túl már nincs mire várnunk, és úgysem fog elsőre összejönni, mert olyan a világon a nincs, vagy nagyon ritka, úgyhogy szeptember elején eldobtuk az óvszert, aztán hajrá.
2020. szeptember 19-én mentem férjhez, gyönyörű lakodalmunk volt. Eszméletlen szépnek, magabiztosnak és jó nőnek éreztem magam a 78,5 kilómmal, a dús melleimmel, és a Sissi hercegnős hajammal. A lakodalom után négy nappal éreztem azt a jellegzetes növekedési fájdalmat, amivel a két évvel ezelőtti sikertelen terhességem során ismerkedtem meg. Akkor 10 hetesen ment el a baba, két kezemben sirattam itthon.
Azt gondoltam magamban, hogy ez lehetetlen. Számolgattam, hogy mikor lehetett peteérésem, mikor voltunk mi együtt egyáltalán? Elrohantam tesztért, halvány pozitív. Másnap reggel: megint halvány kétcsíkos.
Felhívtam a férjemet, hogy ez lehet, hogy betalált. Nagyon félt a csalódástól, ő is azt gondolta, hogy várjunk. Négy napra rá kellett volna megjönnie naptár szerint, olyan éles kétcsíkos volt a teszt, hogy kibökte a szemeinket. Nem mertünk örülni. Mi van, ha ő is elmegy? Mi van, ha nem lesz szívhang? Rengeteg kétely merült fel bennünk, és olyan keserédes volt az egész. Öt év próbálkozás, egy csúnya vetélés és nagyon sok orvosi vizsgálat után itt álltunk a kezünkben a hőn áhított teszttel, és rettegtünk, hogy nehogy újra megtörténjen.
Az alapbetegségek és az előzmények miatt fokozottan veszélyeztetett terhesnek nyilvánított az orvosom, itthon begubóztam, sokat pihentem az első trimeszterben. A 8. héten egy reggel jött a rémálom: elkezdtem vérezni. Annyira bepánikoltam, férjem is kész volt, megértem anyukámat, hogy vigyen be a kórházba. Mire beértünk tíz perc múlva, addigra lejátszódott bennem az összes lehetőség, egyet kivéve: a babának semmi baja nem volt, a magzattól kicsit távolabb levált egy darab méhnyálkahártya, és az távozott, de a méhszáj zárva, minden rendben, babóka köszöni, boldogan elvolt.
Sírva fakadtam az ágyon és csak megköszönni bírtam a dokinak. Mintha ő befolyásolhatott volna bármit is... Az volt a szerencsém, hogy a saját fogadott orvosom volt, aki végigkísért az úton az utóbbi egy évben. Otthon másfél hét szigorú fekvés, csak mosdóba és zuhanyozni keltem fel. A vérzés elmúlt, a kicsi gyönyörűen fejlődött a kontroll ultrahang szerint.
12. hétig folyamatosan, minden nap éreztem a kételyt, féltem, féltettem. Eljött a bűvös genetikai vizsgálat. Akkor már nyugodt voltam, hiszen túl voltunk a rizikós részen. A genetikai vizsgálatot egy magánkórházba kértük az én egészségi állapotom miatt, hogy valóban alaposan nézzenek át. Az állami ingyenes tíz perc helyett egy egész óra volt, és valóban lelkiismeretesen átnéztek mindent, amit egy 5-6 cm-es magzat esetében látni lehet.
Így derült ki, hogy a jobb oldali veséje nem fejlődött ki, de ez nem befolyásolja az életét, nagyon sok ember születik egy vesével. Arcon vágott bennünket rendesen ez az infó, gyászolva jöttünk ki az épületből. Idő kellett, amíg rendeződött bennünk és elfogadtuk, hiszen tényleg nem befolyásolja az életét. Ezután volt időm arra, hogy magamra koncentráljak kicsit. A vesehiánynak alaposan utánajártam, megnyugodtam, és csak ezután mertem úgy örülni, tiszta szívből, és boldogságban sírni, hogy babánk lesz, mint más a pozitív teszt felett.
Az utóbbi négy hónapban nem csak a vese agenesiát fogadtam el, hanem azt is, hogy fenekestül, mindenestül felborul az életünk. Nekem sok idő volt, amíg elfogadtam és feldolgoztam a tényt, hogy ez a kis jövevény 0-24-ben igényelni fog. A kezdeti depressziót szépen lassan felváltotta a családi idill érzete, a férjem biztonságot nyújtó jelenléte. Az utolsó és nagyon nagy falat, amivel meg kellett küzdenem, az a szoptatás gondolata. A melleim szexuális funkciója mellé beengedni, és végiggondolni, hogy a kicsinek anyatejre lesz szüksége, amit én adhatok neki, ez számomra egy durva hadjárat volt pszichésen. Másfél hónapig küzdöttem ezzel a gondommal. Nem gondoltam, hogy végül sikerül ezzel is teljesen megbarátkozni.
Alapvetően most már várom nagyon, hogy drága lányunkat a kezemben tarthassam. Érzem, hogy kemény meccs lesz az első néhány hónap, de azt is érzem, hogy nagyon boldog vagyok, és ezt a mély szeretetet meg kell tapasztalnom, meg kell ismernem.
Olyan, mintha a terhesség alatt egy tanulmányi úton jártam volna, aminek nem tudtuk, hogy mi lesz a végkifejlete. Elűztem a depressziót, megküzdöttem a félelmekkel, várom, hogy megismerhessem az új élethelyzetet.
D.
Kapcsolódó cikkeinkből:
Nem kell elvetetni a babát, ha multicisztás veséje van
Rettegtem, hogy meghal a hasamban a kislányom
El kell vetetniük ezt a babát!
